A pedagógusi pályafutásommal párhuzamosan végzett kultúrtevékenységem szerves részét képezte a Madách Imre Irodalmi Színpadnál töltött több mint hároméves rendezői munkám.
Cáfolandó azt a sokszor hangoztatott megállapítást, hogy a tanárok nem veszik ki részüket a közéletből, el kell mondjam, eme amatőr együttes magvát általános iskolai tanárok és nevelőnők képezték. A csoport utolsó évében például három tag kivételével a színpad szereplői valamennyien pedagógusok voltak.
Ha valaki egyszer majd kellő alapossággal és körültekintéssel megírja a szlovákiai magyar irodalmi színpadi mozgalom történetét, Ipolyhídvég, illetve Szécsényke nevét nem hagyhatja ki. Még akkor sem, ha az itt tevékenykedett Madách Imre Irodalmi Színpad „csak” három évig volt jelen a hazai magyar kulturális életben. Mert ez a jelenlét nem volt akármilyen! Hisz a színpad már alakulásának évében, 1975-ben eljutott a „bölcsőtől az egyetemre”, azaz minden szellemi központtól távoli helyekről a komáromi országos seregszemlére, a Jókai-napokra.
A XII. Jókai-napokról szóló egyik tudósításban az alábbiakat közölték: „Az idén az egyik legkellemesebb meglepetést a szécsénkei irodalmi színpad tagjai szerezték. A vidéki emberek sorsáról, érzéseiről és gondolatairól, a falu sajátos légköréről vallottak a színpadon szuggesztív erővel.” (Új Szó, 1975. máj. 28.)
Gál Sándor a színpad műsoráról a Hét 1975.VII. 8-iki számában így írt: „A fesztivál igazi meglepetése a szécsénkeiek Csontos-összeállítása volt. A szép, tiszta beszéd, a jól megválasztott zene s az ízléses színpadkép összhangja emelte az átlag fölé ezt a produkciót”.
Bodnár Gyula pedig így foglalta össze a Komáromban látottakat: „Elsőként a februárban alakult szécsénkei Madách Imre Színpad mutatkozott be a Dalol a föld című műsorával, melyet Csontos Vilmos verseiből állított össze a rendező, Csáky Károly. Csak idézni tudjuk a zsűri véleményét: A szécsénkeiek a szemle legkellemesebb meglepetését szolgáltatták. Tiszta, áttekinthető szerkezetű, csaknem sallangmentes előadás volt, amelynek különösen a zenei betétek növelték értékét”.
Húsz évvel ezelőtt írtam a csoport vezetőjeként, a színpad műsorainak összeállítójaként és rendezőjeként, hogy sok mindent sikerült akkor bizonyítanunk. Elsősorban azt: ha van akarat és összefogás – no meg persze egy kis tehetség is, sokat meg lehet valósítani, el lehet érni, akár vidéken, egy kis falucskában is. Nálunk akkor irodalom- és zenekedvelő, művészetpártoló fiatalok jöttek össze, akik szerették a szépet, képesek voltak felfedezni az értékeket, s tovább is akarták adni azokat. Amolyan kis szellemi műhely teremtődött általunk.
Olyan műhely formálódott itt, melyben Bodonyi András jóvoltából a legszebb népdalok találtak örökösökre, szerzeményeiként a felvidéki költők megzenésített versei csendülhettek fel, váltak egyre ismertebbé. Olyan műhely, ahol Gyürky Béla újabb koreográfiái születtek: ötvözve a népi tánclépéseket a modern színpadi mozgással. Ahol az ugyanő alkotta színpadkép Kapuszta Péter újszerű technikai megoldásaival tökéletesedett. Egy műhely, ahonnan olyan tehetséges énekesek kerültek ki, mint Károlyi Magda, Deák Marika és Abelovszky Mária; olyan szavalók váltak ismertté, mint Trevalecz László, Czibulya Ottília, Abelovszky Márta és Ádám János. S akik közül többen a színpad felbomlása után is aktív szavalók maradtak, akik közül többen maguk is rendeztek műsorokat, irányítottak iskolai vagy felnőtt színpadokat.
A XIII. Jókai-napok két rendezője (Fotó: Csáky Károly repr.)
A műhely a maga idejében rendelkezett egyféle kisugárzó erővel is. És közvetített verset, zenét, táncot; egy már-már elhallgatott költőt rázott fel újra. Költőt, akinek Komárom után a Madách Kiadó újra megjelentette válogatott verseit Dalol a föld címmel. S a kötetben szinte valamennyi olyan vers újra napvilágot látott, amely a színpad műsorában is szerepelt.
Arra is büszkék lehettünk, hogy előttünk egy költő verseiből sem készült még összeállítás; hazai magyar író munkájából még nem mutattak be irodalmi színpadi műsort. S hogy a színpad tevékenysége nem volt öncélú, a tagok nem a díjakért dolgoztak elsősorban, azt a sok-sok tájolás, a falusi kis színpadokon vállalt fellépésünk is igazolta. A fejlődés érdekében pedig állandó kapcsolatot tartottunk fenn az Ipolysági József Attila Irodalmi Színpaddal és rendezőjével, Vas Ottóval. Rendszeresen jártak körünkbe a hazai magyar költők, a további rendezők közül pedig Gágyor Péter és Havasi Péter is.
Hogy egy év után a színpad elhagyta Szécsénykét, annak elsősorban a közöny, a helybeliek részéről tanúsított akkori közömbösség volt az oka. Mivel több tagunk ipolyhídvégi volt, s akkor itt éltem jómagam is, átjöttünk ebbe a faluba. 1976-ban Föld, ember, idő címmel szlovákiai magyar költők — Bábi Tibor, Csontos Vilmos, Ozsvald Árpád, Gál Sándor, Dénes György és Tőzsér Árpád — verseiből készítettem irodalmi színpadi összeállítást. Ars poeticánk továbbra is a szülőföld, a hazaszeretet, a „valahová tartozni kell” eszme kidomborítása és színpadon, művészi szinten való megjelenítése volt. A megmérettetés 1976-ban is sikerült.
Kmeczkó Mihály a XIII. Jókai-napok értékelésében így írt csoportunkról: „A Csemadok ipolyhídvégi helyi szervezetének Madách Imre Irodalmi Színpada, amely mindössze kétéves múltra tekint vissza – az idén másodszor szerepelt a Jókai-napokon. A „szülőföld és a hazaszeretet” jegyében összeállított „Föld, ember, idő” című műsorukkal kivívták a közvélemény elismerését, és ma méltán soroljuk ezt a csoportot a legjobb színpadi együttesek közé.”
Bodnár Gyula szintén elismerően írt rólunk: „A gondolati szempontból jól megépített, csaknem kifogástalan vonalvezetésű összeállítás a rendező, Csáky Károly munkája. Hogy az előadás sikert aratott és kiemelkedett a középszerből, elsősorban Bodonyi András versekhez komponált népi hangvételű zenéjének, hangszerszólóinak, Károlyi Magdolna szépszínű kulturált hangjának, Trevalecz László érett versmondásának és az egyszerű, de kifejező jelekből szerelt színpadképnek köszönhető”. (Új Szó, 1976. VI. 11.)
1977-ben a színpad két műsort tűzött programjára. Versenyelőadásként a rendező Lezsák Sándor Homo nyüzsgő című vígeposzát dolgozta fel színpadra. A szerző művében a társadalom visszásságait, a kommunista rendszer gyarlóságait pellengérezte ki; a hatalom görbetükrét tartotta elénk, melyben a romániai kondukátor volt felfedezhető. A darab helyben és a kerületi seregszemlén nagy közönségsikert aratott. „Sajnos” a cenzor személyét is betöltő zsűri szintén felismerte a lényeget, így a színpad Komáromban nem indulhatott ezzel a darabbal. A másik műsort, a magyarországi költők verseiből készült, általános emberi gondolatokat tárgyaló Az elesettekért című összeállítást ajánlották a Jókai-napokon bemutatni. Megígérték, hogy versenyen kívül az elsőt is bemutathatjuk.
Ám Komáromban erre csak késő éjszaka kerülhetett sor. Így is nagy sikere volt a bemutatkozásnak, mivel azonban nem ez volt a versenyszám, korán sem értünk el olyan kiemelkedő értékelést, mint az előző években. Szigeti László akkor ezt írta a bemutatók kapcsán az Új Ifjúság című hetilapban: „Ezért az ötven százalékos színvonalért, az ötletektől, kísérletezésektől és szókimondástól húzódó válogató bizottság a felelős, amit mi sem bizonyít jobban, mint az ipolyhídvégiek éjszakai előadása, amellyel a válogató bizottság egyik tagjának „ajánlatára” nem indultak a kerületi versenyen, s így a Jókai-napokon sem. Kár, hisz Csákyék versenyen kívüli műsora jóval többet mondott, sok ötlettel, játékossággal szolgált, s nem egyszer megnevettette a közönséget. Koncepciója is világosabb, érthetőbb, mint a versenyben bemutatott Az elesettek című összeállításé, melynek egyik szereplője, Trevalecz László kapta a legjobb színpadi beszédért díját”.
Az újságíró csak egyben tévedett: mikor azt írja, hogy a zsűri javaslatára nem indultunk jobb műsorunkkal a kerületi versenyen. Egyébként ezen ő is ott volt, látta s jól ismerte a történteket. Arra is kértük őt, hogy mint az Új Szó riportere, írja meg a valóságot, s minderről még a Jókai-napok előtt számoljon be. Sajnos, nem tette meg, inkább a kerületi versenyről sem közöltek beszámolót a lapban. Kár, mert igazi erényeinket egy másik recenzens is észrevette, s így írt többek közt: „Az ipolyhídvégiek tulajdonképpen versenyen kívüli előadásukkal igazolták hírnevüket és rangjukat”.
Mondom, kár, hogy a méltánytalanságokról és keservekről nem cikkeztek előbb. Mert akkor már kezdődött a pártállam kultúrát felügyelő cenzorjainak erőszakos tevékenysége. Felügyelték az irodalmi színpadok műsorait is, s főleg az összeállításokkal voltak problémáik.
Eme problémák is kedvét szegték a csoport rendezőjének és tagjainak. Persze, mindehhez még sok-sok kellemetlen dolog is hozzájárult. Gáncsoskodások, anyagi támogatások hiánya, fellépések és külföldi utak akadályoztatása stb. Ez aztán a színpad felbomlásához vezetett. S csak azt tudom mondani most is: kár volt érte!
