A néprajz iránt korán érdeklődést tanúsító magyar szakos tanárként foglalkoztam pályafutásom során a névtannal is. Hiszen ez mindkét szakterületet érinti: nyelvészeti és népismereti kérdéseket egyaránt vizsgál.
Már az 1980-as évek elején kezembe kerültek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvészeti Tanszékcsoport Névtani Munkaközösségének, illetve az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszékének, meg az MTA Nyelvtudományi Intézetének közös kiadványai, melyek igen lekötötték a figyelmemet. Aztán magam is gyűjtöttem ilyen anyagokat, és feldolgoztam szülőfalum (Kelenye) család- és ragadványneveit, Ipolyfödémes személynévanyagát, illetve az Ipoly menti háziipar szakszókincsét.
Dolgozataimmal részt vettem a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtőpályázatain, ahol munkáim díjat nyertek, s azokat atyai jó barátom, Hajdú Mihály professzor a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, a Magyar Személynévi Adattárak és a Magyar Névtani Dolgozatok sorozataiban rendre megjelentette. Büszke vagyok rá, hogy eme kis füzeteimnek jó visszhangjuk volt, és ma is gyakran idéznek belőlük.
A háziipar szakszókincsét bemutató kiadvány borítója (Fotó: CSK)
Az iménti szakterületen szerzett tapasztalataimat megpróbáltam a lehetőségekhez mérten kamatoztatni a magyartanításban is. Erre főleg a nyelvtani és a fogalmazási órák keretén belül találtam alkalmat. Hiszen tanultunk a nyelvjárásokról, a népnyelvről, s írattam leíró dolgozatokat a régi munkafolyamatokról, tekintettel azok szókincsére. Persze, az ilyen témájú írások nagyobb és hosszasabb előkészítést igényeltek. A tanulóknak útmutatásokat kellett adnom a témához, kicsit meg kellett őket tanítanom a gyűjtés fortélyaira. Mindez azonban nem okozott számomra nehézséget, és irodalomként már ott voltak a saját munkáim is.
Hogy miért tartottam az ilyen témájú dolgozatok íratását fontosnak?
Ezzel egy kicsit sikerült a gyermekek figyelmét önmagunk, múltunk, hagyományaink felé terelnem. Vallatni kezdték ugyanis a nagyszülőket; beszélgettek a népi mesterségek még élő személyeivel. Megtanulták, hogyan készült régen a házikenyér, hogy főzték a lekvárt; milyen körülmények közt végezték a mosást; hogy fonták a kendert, miként szőtték a vásznat; hogyan készült a hátikosár, a szakajtó stb. Ugyanakkor szókincsüket is bővítették: a már-már homályba veszett szavak jelentése világosodott meg előttük. Egyféle értékmentést is végeztek tehát. És másképpen néztek a körülöttük felbukkanó régi tárgyakra, munkaeszközökre; érteni kezdték, mi az a népi tudás stb.
A család- és ragadványnevekről, az utónévadás szokásairól is érdemes szót váltanunk a tanulókkal
Egy kicsit körüljárva e témakört is, diákjaink megismerkedhetnek az olyan fogalmakkal, mint a családfa, a nagycsaládok és a hadak; tisztában lehetnek azzal, mi a ragadványnév szerepe, milyen fajtái ismeretesek annak, hogy keletkeznek és hagyományozódnak tovább. Mindezt megismerve büszkébbek lehetnek saját családjukra, őseikre is. Megtudhatják, mi az, amit a név tükröz, miért kell azt tiszteletben tartanunk, miért kell arra vigyáznunk stb.
A keresztnevek vizsgálódása közben magam is sokat tanultam. Kezembe került egy hazai vonatkozású névtani dolgozat, melyről 1981-ben a Hét című folyóiratunkban is írtam egy recenziót. A kiadványt ma is igen aktuálisnak és tanulságosnak tartom, ezért befejezésül, ide másolom egykori ismertetőmet:
„Érdekes felmérést végzett 1974-ben és 1978-ban Párkányban Rigler János a helyi Városi Nemzeti Bizottság, valamint az alapiskolák és a gimnázium igazgatóságának hozzájárulásával. Felmérése során, amely az 1955, 1960, 1965, 1970 és 1973-as évjáratra terjedt ki, a tanulók kereszt- és beceneveinek előfordulását, azok gyakoriságát és változatosságát vizsgálta. Munkája 1980-ban Budapesten, az ELTE gondozásában önálló kiadvány formájában is megjelent. A sokszempontú statisztikai feldolgozás elé írt bevezetőben mindenekelőtt azt vizsgálja Rigler János „milyen társadalmi tényezők vannak hatással a gyermek keresztnevének megválasztására“. Megállapítja, hogy az utónevek esetében a gyermek sokszor az apa, illetve az anya nevét örökli. Ezt főleg a hagyományos utóneveknél figyelhetjük meg.
A vegyes nemzetiségű családokban a felmérés szerint a lányoknál leggyakrabban az anya, a fiúknál az apa nemzetisége határozza meg az utónév eredetét. A munka szerzője továbbá leszögezi, hogy a párkányi iskolák tanulóinál is érvényesülnek a „divatos“ keresztnevek; az irodalmi művek meg a filmalkotások ugyancsak hatással vannak a névhasználat alakulására.
A statisztikai feldolgozás során összeállt személynévi adattárhoz a szerző nem fűz különösebb kommentárt. Ám aki alaposabban szemügyre veszi a kimutatásokat, könnyen levonhat egy-két érdekes következtetést, megállapíthat egyet s mást.
Az a statisztika is tanulságos dolgokra enged következtetni, amely szerint a szlovák tanítási nyelvű osztályokban túlsúlyban vannak az olyan nevek, mint a Zoltán és az Attila; amíg az olyan nevek, mint a Ľubomír és az Ivan csak elvétve fordulnak elő. És nem egy esetben találkozhatunk a szlovák osztályokban Ákos, Árpád, Csaba, Lóránt vagy Anikó, Csilla és Ildikó nevekkel is.
Még beszédesebb az utónevek becenévváltozatai. Itt mindenekelőtt a szülők által használt beceneveket érdemes megfigyelnünk. A szlovák iskolába járó František nevű gyereket nagyszülei Ferinek, Ferikének becézik; osztálytársai ugyanakkor Frantonak szólítják. Az Alžbeta otthon például Erzsike és Zsóka (csak ritkán Betka), az iskolában Beta vagy Betka. Az is önmagáért beszél, hogy egy-egy utónévnek mikor, mennyi változata van. Amíg például a szlovák iskolába járó Tündét osztálytársai sehogyan sem becézik, addig az anyanyelvi iskolában ennek ilyen becenévváltozatai vannak: Tindi, Tündici, Tüni, Tütüke. Vagy azt a Terézt például, aki magyar osztályba jár, Tecának, Tercsinek, Terinek, Terikének stb. becézik, a szlovák iskolában ugyanilyen nevű Teri vagy Terka becenevet kap.
Talán a fenti példák is bizonyítják, hogy alkalmasint érdemes hasonló jellegű felméréseket is készíteni. Hogy beszélhessenek az adatok – kommentár nélkül!“
