„… aki véges rendszerben végtelen növekedést képzel el, az őrült, vagy közgazdász.” (Kenneth Boulding). Ez az idézet a világ vezetőinek paradigmájáról szól. Hangzatos lózungok mentén védik a környezetet, csakhogy elég nehéz azzal a céllal végigvinni a változásokat, hogy a végén minden maradjon a régiben.
Küzdenek a környezetért, de nem merik kimondani az alapproblémát, ami nem más, mint az emberiség szükségleteinek megállíthatatlannak tűnő növekedése.
A kémiai Nobel-díjas Richard Smalley felállította az életszükségletek sorrendjét: energia, édesvíz, talaj-élelmiszer, élhető környezet és társadalmi igények. Napjainkban a vezető paradigma az emberiség fejlődését leginkább veszélyeztető problémának mégis az éghajlatváltozást tartja. Pedig ettől fontosabb a természeti erőforrások kimerülése.
1972-ben a stockholmi környezetvédelmi világkongresszuson fektették le a mai furcsa környezetszemlélet alapjait, amikor kimondták: csak a magasan fejlett ipar és mezőgazdaság képes előteremteni azokat a forrásokat, amelyek segítségével megakadályozhatjuk a környezet további szennyeződését, és helyreállíthatjuk a megbomlott biológiai egyensúlyt. A bajt még tetézte, hogy ugyanitt a harmadik világ képviselői is bejelentkeztek: szeretnék, ha nekik is komoly iparuk lenne, és ha másképp nem megy, jöhetnek akár a nagy környezetvédelmi problémák is.
A környezetvédelmi biznisz a 80-as évek nagy felismeréseiből indult ki, amikor a nagyvállalatok is rájöttek, hogy néhány környezeti szempont kiragadásával komoly haszonra lehet szert tenni.
A 90-es években elterjedt az ökológiai lábnyom fogalma, azaz mennyit használunk fel a Föld nevű bolygó megújuló készleteiből – ma másfél Földnyit használunk fel. Mégsem ez vált viszonyítási alappá, inkább az üvegházhatású gázok kérdése lett a politikailag kiváltságos téma. A kibocsátás-csökkentési vállalások a fejlett gazdaságokban pedig jelentős üzletté nőttek.
2015-ben a párizsi klímaegyezményen belül a zöld (környezetpolitikai) paradigma fókuszába már teljesen a CO2 csökkentése került.
Jelenleg a világ által használt energiacsomag 85,3% fosszilis-, 4,4% atom-, 6,8% víz- és 2,5% megújuló energiából áll össze. Ha az energiafelhasználásunk nem növekszik, akkor 2000 és 2050 között másfélszer annyi energiát fogunk felhasználni, mint az azt megelőző kétszáz évben.
Ma az emberiség a földet érő napsugárzás energiamennyiségének 0,015%-nyi részét használja fel a fosszilis energiákból, és csupán a napenergia 1 milliomodrészét (0,0001%) hasznosítjuk közvetlenül. Egyes tudósok szerint: ha a Földre érkező napenergia mennyiségének 0,05%-át felszabadítjuk, akkor bolygónk átlaghőmérsékletét megemeljük 1 C fokkal. Ezért is kérdéses az üvegházhatás szerepe, hogy valóban ez a felelős a Föld melegedéséért?
A politikusok különbözően viszonyulnak a megújuló energia kérdéséhez. Al Gore, volt USA alelnök szerint a fosszilis energiák kiváltandóak a megújulókkal. Václav Klaus szerint viszont „az üvegházhatás, a globális felmelegedés veszélyével való riogatás, az úgynevezett megújuló energiafajták erőszakos elterjesztésének a célja nem más, mint a kérdésben érdekelt lobbik törekvése az állami költségvetés megcsapolására”.
Talán a legreálisabb vélemény David McKay-é (a Megújuló energia mellébeszélés nélkül c. könyv szerzője): „Szeretem a megújulókat, ugyanakkor számtankedvelő is vagyok.”
Ha csökkenteni akarjuk a CO2 kibocsátást, akkor a fosszilis energiák elégetését kellene csökkenteni, nem pedig egy ok-okozati paraméterről, a Föld átlaghőjének 2 fokos, megfoghatatlan csökkentési javaslatáról kell beszélni. Illúzió azt gondolni, hogy a CO2 kibocsátásának kordában tartása megoldja a környezet rombolásának kérdését.
Az elmúlt száz évben a népesség a négyszeresére, az energiafelhasználás tizenkétszeresére, a termelés pedig a húszszorosára nőtt. A termelést pedig úgy is nevezhetjük, hogy a jövő szemete. Ma képletesen mindenkinek 100 rabszolgája van (60W-os teljesítménnyel), persze ez Afganisztánban csak 2, az USA-ban 500 és az Emírségekben pedig 1000. És csak most történik az eddig kimaradt hatalmas tömegeknek a globális fogyasztásba való bekapcsolása, pedig talán helyesebb volna a fejlett nyugatnak visszavennie a fogyasztásából két-három szintet.
Jogos az a kijelentés, hogy a gazdasági növekedés – amennyiben az a növekvő energia- és anyagfelhasználáson alapul – elkerülhetetlenül a katasztrófa felé sodor minket, vagy az erőforrások kimerülése, vagy a környezet tönkretétele miatt. Az emberiség eddigi életmódja nem fenntartható, a növekvő energiaigényt pedig nem lehet és nem is szabadna kielégíteni.
A környezetvédelmet alárendelik az ún. „klímavédelem” szempontjainak, pedig az éghajlatváltozás valójában csupán egyike a természeti-környezeti indikátoroknak, de korántsem a legfontosabbika. Mintha a rákbetegnél kihangsúlyoznák az esetleges láztünetet. A problémák alapvető oka a fogyasztói igények állandó növekedése, amely egyrészt a népességnövekedésből, másrészt a jólét fokozódásából adódik.
A fejlődés tolóereje az energia, de a fő húzóereje a megnövekedett, fenntarthatatlan fogyasztás. A növekvő fogyasztás pedig a globális nagy üzlet része, amit feladni mégsem olyan könnyű, ahogy minden egyénnek nehéz csökkenteni a saját ökológiai lábnyomát, lemondani a sok földi jóról. Nehéz ezzel szembenézni, így könnyebb arról beszélni, hogy miként csökkentsük a Föld hőmérsékletét.
