A zsinagóga lerombolására 1986 decemberében került sor. Az épület a mai Hatvani utca felső végén helyezkedett el, az 1978-80 közötti széleskörű bontások alkalmával még „megkímélték”.
1986-ban a Járási Építővállalatnál dolgoztam. Azon a decemberi reggelen éppen az igazgató titkárnőjének az irodájában tartózkodtam, amikor a titkárnő az igazgatóhoz, Blažej Zubáč mérnökhöz kapcsolt egy fontos hívást. Az igazgatói szoba nyitott ajtaján keresztül hallhattam, amint Zubáč hosszas hallgatás után röviden válaszol a kérésre. Miután befejezte a telefonálást, nagyot sóhajtva, kelletlenül mondta fennhangon: Treba asanovať synagógu… (Le kell bontani a zsinagógát…) Azonnal intézkedett. Hallhattam azt is, amit mond, majd visszatértem az irodámba. Nyolc óra elmúltával támadt az ötletem, hogy megnézem azt a halaszthatatlan műveletet, melyre „fenntebbről” utasították az igazgatót. Akkor nem az érdekelt, ki hívta őt oly sürgősen, hanem valami más. (Minden bizonnyal Ján Šimon mérnök volt a telefonáló, más nem lehetett. Két évtizeddel később e feltételezésemet megerősítették.) Kisiettem a helyszínre, néztem, miként vonulnak fel a gépek, hogy eltüntessék a város egyik jellegzetes épületét.
A zsinagóga épülete, kép a XX. század első feléből. (Archív felvétel.)
A dolgok korántsem mentek olyan simán, mint ahogy azt egyesek elképzelték. L. Z., az egyik munkagép kezelője megtagadta a feladat végrehajtását, vagyis a falak ledöntését gépi erővel. A hnb titkára, akit értesítettek a nem várt fejleményekről, a helyszínre sietett, s a rendőrséget hívta ki, minekutána fenyegetések és megfélemlítések közepette a munkagép kezelőjének nem maradt egyéb választása, minthogy rendőri erőszak mellett végrehajtsa a kapott utasítást.
Sokak szerint a zsinagóga akusztikája megfelelt volna egy hangversenyteremnek, de Rimaszombatban az illetékesek túlnyomó többsége botfülű és politikailag nagyon elkötelezett volt, ilyesmikkel aligha törődtek. Hiába hangoztatta egy helybéli elismert szakember az épület meghagyását egyéb célokra, a lehetőséget kizárták. Számukra az épület nem jelentett mást, csak egy végső akadályt egy modern lakótelep megépítésének útjában.
A rimaszombati zsidó lakosság nagy részét a háború ideje alatt koncentrációs táborokba hurcolták, akik tehették, idejében elmenekültek Európából, akik pedig túlélték a megpróbáltatásokat, csupán néhányan, hazatértek.
Soha ilyen gyorsan munkát még nem végeztek azok az emberek, akikkel lebontatták a zsinagógát. Tény: templomot rombolni nem egyszerű dolog! Fél óra elteltével elmentem, ekkorra már ledöntötték a falakat, a markoló rakta a törmeléket a tizenegy tonnás Tatra teherautókra. Délután fél kettőre a területet elplanírozták, s akik munkából errefelé tértek haza, szájtátva nézték, hová lett az épület, mely eddig itt árválkodott. Akadtak olyanok is, akiknek fel se tűnt a hiánya. Azon a helyen aztán megépítették a tervezett élelmiszerüzletet a Közép lakótelep számára, s így lett elvégezve a nagy feladat.
1989 után kerültek terítékre a zsinagóga körüli bonyodalmak, a kisszámú zsidó közösség és néhány ember nem hagyta annyiban. A polgármesternek kellemetlenül nehéz dolga támadt e kényes témával kapcsolatban, hisz 1986-ban is ő volt a város első embere.
[S hogy a sors miként alakul, az egy felettéb érdekes, de néhány esetben magyarázható jelenség; hogyhogy nem, a nyugdíjas, egykori vállalati igazgatót egy szép napon alkalmazták a Városi Hivatal (jelenlegi munkahelyem) építészeti, beruházási és közlekedési szakosztályán – az egyik önkormányzati képviselő protezsálására. Nem mellékes, hogy ez a képviselő volt már kétszer polgármestere a városnak és elnöke a városi nemzeti bizottságnak… Mindazonáltal egy szakosztályon (de külön alosztályon és irodában) kellett dolgoznom azzal az egykori vállalati igazgatóval, aki 1990-ben – nem szakmai okokra hivatkozva – eltávolított legelső munkahelyemről!]
Felvidék Ma, Csordás János
További képek a rimaszombati rombolásról a Képgalériánkban
Rimaszombat panorámája napjainkban.
