Az előző írásunkban felsorolt táncokon kívül voltak és vannak csak egy-egy családi ünnepélyhez, jeles naphoz, évfordulóhoz és egyéb eseményhez kapcsolódó táncaink is.
Ilyenek például a lakodalmi gyertyás táncok (több helyen menyasszonyfektető gyertyás táncnak is nevezik), melyek funkciója éppen a sajátosságában jutott kifejezésre. E táncok többsége a szertartásos táncok csoportjába tartozik, és két egymástól jól elkülönülő részből áll: az első sajátos alkalomhoz kötődik, a második általános jellegű.
Konkrét példaként álljon itt az ipolynyéki lakodalmas gyertyás tánc (hasonlóképpen elemezhetnénk a martosit, a naszvadit, a szentpéterit, vagy bármely más község gyertyás táncát is. A tánc kezdetén a násznagy elénekli az eseményhez kötődő sajátos dal egyik versét:
…”Mikor a menyasszonyt fektetni viszik,
Akkor a vőlegényt melléje teszik.
Jaj, pártám, pártám, gyöngyös koszorúm,
Már a szegre teszlek, ékes hajfogóm.” (népdal)
Az éneklés alatt helyben áll a tánchoz párosan felsorakozott lakodalmas nép. A násznagy megfogja az égő gyertyákkal díszített kerek kalácsot, a feje fölé emeli, majd a menyasszonnyal és a vőlegénnyel az élén felsorakozott lakodalmi sor elé állva körbevezeti azokat a szobán. Újabb vers elmondása után a másik szobán, aztán a hátsó házon, az udvaron. A háztól, a kamrától, az udvartól való búcsúzás után a vőlegény ölbe kapja menyasszonyát és fektetni viszi. A zenekar a speciális vonuló, búcsúzkodó, búcsúztató dallamokból csárdásba vált át és a szobában maradt lakodalmas nép táncolni kezd. A tánc sajátos része a vonulás, a búcsúzkodó, gyertyával táncolt rész, az általános pedig a kötetlen páros csárdás. Az első résznek olyan konkrét funkciója van, mely csak lakodalomhoz, a menyasszony búcsúztatásához kapcsolható, míg a második rész már csupán az általános szórakozást, mulatást szolgálja.
Minden tánc létrejöttére, kialakulására hatást gyakorolnak a külső körülmények, a szükségszerűség, a konkrét mibenlétét pedig a funkciója határozza meg. Ezt világosan tükrözte az előző példánk, de bármely más táncunkat elemezzük is, ugyanerre az eredményre jutunk. Nézzük például a katonaverbunkot. Ezt a táncot vajon mi hozta létre? Nos, egy bizonyos korban, társadalmilag, politikailag szükségessé vált az ország védelmének, hatalmának megszilárdítása érdekében létrehozni az állandó hadsereget. A katonák toborzása egyik leghatásosabb módszerének a látványos mulatással, szórakoztatással elbűvölő nyilvános rendezvény, a katonatoborzás ígérkezett, amelynek része volt a tánc is. Mert a tánc ilyen funkcióval is bír: látványos, szórakoztat és elbűvöl. Ezért válhatott egyik jelentős eszközévé a katonatoborzásnak. A katonai ezredekben a toborzással megbízott csapatokat úgy állították össze, hogy azokban a legjobban táncoló legények kaptak helyet. Aztán a kiválasztott kis csapat táncolását a hadnagy, a káplár, vagy az őrmester a célnak megfelelően rendszabályozta, egységesítette, a nézőket elcsábító bemutató „előadásra” alkalmassá formálta (koreografálta). Így a cél érdekében kialakult az eszköz: az új katonák beszervezésére alkalmas látványos katonai kötött verbunkos tánc. Gvadányi József a „Rontó Pál…című művében így emlékezik meg róla:
…„Leg-ottan dél után mi nagy muzsikával
Az utzákon jártunk, zajjal és lármával.
Mint a Kapitánynak értünk Quartélyához,
Vendégit vezette maga ablakához.
Elöl tizenketten tántzoltunk kerékbe,
Látta, hogy megrakom, mint ez ment végbe.
Hogy Sólót tántzoljak, aztat parancsolta,
A nép hogy láthasson, magát nagyon tolta.
Elkezdém tántzomat, minden tsudálkozott,
Szóltak: ugyan tudja járni az átkozott.
Tettem is előttök olyan figurákat,
Hogy szemek meredett, tátottak rám szákat.
A taktust sarkantyúm pengése kiverte,
Tzimbalmos ezeket úgy ki nem verhette.”
A tánc egy bizonyos kor szükségletét, érzésvilágát fejezte ki, s ahogyan a toborzás funkciója megszűnt (a katonákat toborzás helyett besorozták), módosult, megváltozott maga a tánc is. Új funkciót vett fel: beolvadt a magyar nép táncai közé és az újkor egyik legigényesebb, legvirtusosabb férfi táncává fejlődött. Természetesen a verbunkos tánc mozgáskincsével népünk előző életében, előző táncos kultúrájában, például a hajdútáncban már találkozhattunk, hiszen az előző idők férfi táncainak motívumkincséből fejlődött ki.
Újdonságot az előadói stílusa, jellege, tartalma hozott, és ez alkalmassá tette az új funkciójának betöltésére. Később a megváltozott külső körülmények éppen e tartalmi, jellegbeli sajátosságokban jutottak érvényre és tették a tánc megjelentetését, mozgásanyagát az új szerepkör betöltésére is alkalmassá. Robert Townson, aki 1793-ban járt Magyarországon, nagyon megcsodálta a pesti vásáron látott verbunkot és külső megjelenését részletesen leírja:…”A férfiak huszárruhájukban igen szép látványt nyújtanak. Sarkantyújuk rózsája igen nagy. Némelyik félpennyi (angol fémpénz T.A.) nagyságú, de nem hegyes. Egyik-másiknak két rózsája is van. A sarkantyúk a zene erősítésére szolgálnak, miután a táncosok a sarkuk összeverésével és csizmájukra, valamint nadrágjukra való csapkodással nagy zajt okoznak tánc közben.” A Keszthelyen tartózkodó Richard Brigh – ugyancsak angol utazó – 1818-ban így vall a tánc fényes megjelenéséről:…„A táncosok díszes ruhában vannak, hogy a fiatalság érdeklődését felkeltsék és rábírják őket, hogy katonának menjenek. A tánc lassú és kimért lépésekkel kezdődik, de amint halad, minden ütem élénkebbé válik. A táncolók tapsolnak, veregetik csizmájukat vagy összeütik bokájukat, amíg végre a parasztok is tűzbe jönnek. (Csak a parasztoktól láttam ezt a táncot.) De azt mondják, hogy a katonák a hatás kedvéért túloznak is, szinte őrjöngenek és abba nem hagyják, míg sarkantyújuk darabokra nem törik és ők a fáradságtól össze nem roskadnak.”
Tehát a funkció határozza meg egy-egy adott tánc létrejöttét, s annak módosulása feladatkörének megváltozását, az új körülmények közötti továbbélését.
A változáskészség, az újabb és újabb feladatkörök „vállalása” a népi tánc mindenkori fejlődésének a záloga, s ez biztosítja mindenkori helyét is a népi kultúrában. Így volt ez a múltban, és így van ez a jelenben is.
A szerző az MMA köztestületi tagja.
