Valamikor a 70-es évek végén történt a Tátrában. Az üdülőhely parkjában, amely egykor jobb napokat, kertészt azonban már rég nem látott, délutánonként megjelent egy idős pár. Leültek egy padra, fogták egymás kezét, és néztek a régi, fából készült zenepavilon felé, amely kopott volt, a lépcsője korhadt, és környékét benőtte a gaz.
De az ő képzeletükben napernyős hölgyek és sétapálcás urak élvezték a fürdőzenekar délutáni hangversenyét, és egy régi keringő melódiája szállt a virágokkal szegélyezett, ápolt sétányok felett. Aztán – minthogy a csoda nem történt meg és nem tért vissza a múlt – a két öreg felállt, és szótlanul eltipegett. Ez a kép jutott mindig eszembe osztrák fürdőhelyeken járva, ahol megőrződött és működik mindaz, aminek maradványait itt, az egykori Monarchia keleti felén az utóbbi években megpróbáljuk életre kelteni, ha még lehet.
Nagymamám mesélte, hogy gyerekkorában (19-20-dik századforduló) ők sosem nyaraltak külföldön, mert dédapám nem volt hajlandó a jó magyar pénzt külföldön pazarolni. E dicséretes patriotizmus értékéből egy keveset levon, ha ránézünk az akkori térképekre: Pöstyéntől Szovátáig, Bártfától Tusnádig, Stubnyafürdőtől Palicson át Crkvenicáig elég csinos választék volt olyan fürdőhelyekből, ahová útlevél és pénzváltás nélkül is el lehetett jutni.
Pöstyén (Fotó: danubiushotels.com)
Konyhakocsi, innya-kocsi, jeges-kocsi, éléses társzekér
Ezek felvirágzása idején már vasútvonalak szelték át az országot, korábban azonban érvényes volt a 19. századi társasélet írónőjének, gróf Vay Saroltának a leírása: Kényelmet szeretett a régi nemes úr, és bajjal mozdult ki kúriájából. Legfeljebb valami közelvaló feredőbe ment el, persze a saját alkalmatosságán. Ott aztán éppen úgy berendezkedett, mint a saját portáján. Ehhez tekintélyes poggyászra volt szüksége. Elől ment a hintó, utána pedig, ha gazdag ember indult útra, egész kis karaván haladt, úgymint konyhakocsi, innya-kocsi, jeges-kocsi, éléses társzekér.
Egyébként a kocsi szinte valamennyi európai nyelvben a magyar Kócs községre utal, amely a Bécs-Buda országút mentén a postalovak fontos pihenő és etető állomása volt attól az időtől kezdve, hogy Mátyás király meghódítván fekete seregével Bécs városát, állandó összeköttetést teremtett a két város között. A Pallas lexikon szerint Kócsban egy Habermayer nevű kovács szerkesztette 1515-ben azt a szíjakra felfüggesztett alkalmatosságot, amely a bennülőket megkímélte a rázós utak kényelmetlenségétől. Nemsokára Pozsonyban már 50 mester és 100 munkás gyártotta az Európa-szerte megcsodált találmányt: a hintó-kocsit.
Kocsin utazó öltözködjék csinosan, de ne pompásan és czifrán – ajánlja Edvi Illés Pál reformkori írónk, aki még az 1810-es években németországi utazásai tapasztalataiból kis könyvet állított össze Némely oktatások messzire utazóknak címmel. Amit magával hordozni soha el ne felejtsen az: tű, cérna, tűzszerszám, srófzávár, írótoll ércből vagy csontból, papiros, tenta, úti kés, kanál, ivópohár tokmányokban, oltalmára pedig pisztoly…Készpénzt ne is hordozz veled sokat, inkább kreditleveleket. – olvashatjuk a hasznos tanácsok között. Az biztos, hogy a 19. század elején még kevesen indultak útnak pusztán a szórakozás kedvéért, sokkal inkább gyógyírt kerestek különböző nyavalyáikra. Sőt, ezt már korábban is megtették, például Thököly Imréről jegyezték fel, hogy évente felkereste Pöstyént – amíg megtehette, de ez már egy másik történet. Pöstyén legnevesebb vendége Beethoven volt a 19. század elején a fürdőhely tulajdonosainak, az Erdődy családnak a meghívására.
Bártfa-fürdő (Fotó: SITA)
A legtöbb gyógyhely Felső-Magyarországon volt
A legkedveltebb a 19. században Bártfafürdő volt, ahol megfordult I. Sándor orosz cár, Mária Lujza francia császárné, Erzsébet királyné (Sissy), hogy csak a koronás főket említsük. Valamivel később épült ki Tátrafüred, amely gróf Csáky Istvánnak köszönheti alapítását, de felvirágoztatása Rainer János György érdeme. 1833-ban vette bérbe a telepet, amely akkor mindössze hat házból állt. Amikor 1868-ban a bérlettől visszavonult, már 20 ház, valamint tánc-, játék- és éttermek álltak, és persze fürdő, amelynek 1840-ben alkalmazott első orvosát név szerint is ismerjük: Dr. Possewitz állt az egyre nagyobb számban érkező vendégek rendelkezésére.
Persze a 19. század elején már sokan kezdték felfedezni a Balatont is, a „százszoros Éden”-t, ahogyan Berzsenyi Dániel nevezte a magyar tengert.
„Forr e savanyú víz Balaton partyábul / Szerentsés ki issza minden nap kúttyábul” – lelkendezett alkalmi versikében Fejér Antal táblabíró a füredi forrásnál, amely fölé már 1800-ban szép ivócsarnokot tervezett Lechner Mátyás.
Az ivócsarnok elmaradhatatlan része volt minden fürdőhelynek
Az ivócsarnok elmaradhatatlan része volt minden fürdőhelynek, nemcsak a forrás gyógyhatása miatt, de a fürdőház, a promenád és a vendéglő mellett a társasélet egyik nappali központját is jelentette, míg délután a zenepavilon és környéke töltötte be ezt a szerepet, este pedig ismét a vendéglők, a báltermek, és – ahol már épült ilyen: a nyári színház. Ne feledkezzünk el a vasútállomásokról sem, amelyek szintén fontos társasági központok voltak, s csak úgy, mint a többnyire női nevet viselő villák, a szállodák és a fürdőépületek, az „indóházak” is hasonló stílusban épültek a Tátrától Erdélyig.
A fürdőhelyi élet fellendülését jelezte, hogy megjelentek az ősi mesterség képviselői is. Reformkori íróink Balatonfüreden „Vénusz madarai”-nak említik őket, Keszthelyen pedig „örömvölgy”-nek az utcájukat, míg „búfelejtő”-nek a piros lámpás intézményt. A feljegyzések szerint ádáz küzdelem zajlott az örömvölgy „szabad kujtorgói” és a búfelejtő tulajdonosa között, aki egy adófizető iparos öntudatával tett panaszt a városi tanácsnál az adókerülő konkurencia ellen. Grünwaldné – mert a nevét is ismerjük a madame-nak – balszerencséjére a piros lámpás műintézetnek is költöznie kellett, mert a városbíró szerint túl közel esik a templomhoz, az iskolához és az apácazárdához. Jó adófizetőként azonban annyi engedményt kapott, hogy az üzleti forgalom kiesésével járó műveletet a holtszezonban bonyolítsák le.
Thermia Palace, Pöstyén (Fotó: danubiushotels.com)
Nem volt olcsó mulatság fürdőhelyeken múlatni az időt
De foglalkozzunk inkább a tisztességes társadalom gondjaival! Nem volt olcsó mulatság fürdőhelyeken múlatni az időt, hölgyeknek a megfelelő toalettek kiválasztása, uraknak ezek kifizetése miatt sem. A Divatszalon című lap szerint háromféle genre-ben kell izlésünket váltogatni. Első a fürdőkosztűm, aztán a parti sétaöltözet, végül a casino-toalette. Ezt az egész napos divatbemutatót még jelentősen megdrágították a színes napernyők, hatalmas kalapcsodák és hosszúszárú kesztyűk, mint nélkülözhetetlen kellékek. Az akkori szabályok szerint csak a délutáni és az estélyi öltözék lehetett kivágott. Délelőtt fedetlen karral és vállal megjelenni a sétatéren vagy az ivócsarnokban nagy illetlenségnek számított. A bőszoknyás vagy bőnadrágos fürdőjelmezek sem mutattak többet a hölgyek alakjából, mint a sétatéri öltözék. Fürdőzés után pedig a nedves, tapadó ruhákban gondosan kerülni illett a mohó férfipillantásokat.
A fürdőruhás hölgy, ha kényes jó hírére, gyorsan bő köpenyébe bújik, de még helyesebb, ha a kis, lovakkal vontatott kabinban fürdés után azonnal átöltözik. – figyelmeztet a divatlap 1864-ben, de még 40 évvel később is így ír laptársa: Amint kijövünk a vízből, azonnal öltsük magunkra a fürdőköpenyt, vagy temessük be magunkat a homokba. Elmés megoldás, mert a homokból kimászva a sáros fürdőruha látványa kevés izgalmat keltetett a férfinépben, de tán még az iszapos lábakra pillantva sem jöttek tűzbe! Mert – hogy el ne felejtsük – az új divat már merészen szabadon hagyta a karokat és bokákat, sőt, a nagyon kacér teremtések még a térdüket is kivillantották. Hiába, modern idők: beköszöntött a 20. század!
Itt vagyunk az elegáns fürdőhelyen, mert telik rá!
A nyaralás öröme persze csak akkor teljes, ha ismerőseink is értesülnek arról, milyen divatos fürdőhelyen telnek napjaink. Csakhogy a levélírás időigényes foglalatosság, főként, ha valakinek ismerőse sok van, mondanivalója pedig kevés. Valójában csak annyi, hogy „itt vagyunk az elegáns fürdőhelyen, mert telik rá!” E nemes közlési vágy kielégítésére született meg a levelezőlap 1869-ben – természetesen az Osztrák-Magyar Monarchiában. A kezdetben üres lapra rövidesen díszítések, rajzok kerültek, majd egy August Schwartz nevű porosz könyvkereskedő megalkotta az első „látóképes levelezőlap”-sorozatot 25 város ábrázolásával. A fényképezés elterjedésével egyre több városról és üdülőhelyről készülnek képeslapok.
Míg a módosabb rétegek Karlsbadból, Abbáziából, Velencéből, addig a középosztálybeliek inkább a felvidéki, erdélyi és a balatoni üdülőhelyekről küldözgették ismerőseiknek a fürdőhelyi anzixokat. A képeken a helység madártávlatból, aztán többnyire az ivócsarnok, a fürdőépületek, a szállodák – köztük az elmaradhatatlan Grand Hotel – az éttermek, a teniszpályák, a sétányok és a híresebb villák voltak láthatók, ezek a jellegzetes fagerendás, tornyocskákkal díszített épületek – valaha egyazon ízlés és hagyomány részei.
Igen hasonlóan zajlott az élet ezeken a fürdőhelyeken, mint ahogyan hasonlítottak a róluk készült képeslapok, festett üvegpoharak, tányérok és egyéb emléktárgyak is, amelyeket aztán hasonló vitrinekben őrizgettek, míg maguk alá nem temették őket a történelem viharaiban – jelképesen vagy valóságosan is – összeomló otthonok. Az elsüllyedt világból csak egy keringő dacolt a mulandósággal. Mi más is lehetne a címe, mint Herkulesfürdői emlék?
