Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1944. augusztus 26-án érkezett el a háború – a maga véres valóságában – a Magyar Királyság keleti határaihoz és nem 1944. szeptember 23-án Battonyánál, mint ahogy azt az 1989 előtti kommunista történetírás propagálta. A honvédő harcok részese volt a Székely Határőrség, amely 1764-es megszervezését követően a napóleoni háborúkban és az 1848/1849-es magyar szabadságharcban oly derekasan helytállt, de utolsó erőpróbája során a vörös áradattal szemben végül alulmaradt.
Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá, amelyet gazdasági, társadalmi területen és honvédelmi szempontból is be kellett tagolni az országba. A német külpolitika Erdélyt kettévágó döntése versengést váltott ki a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozása tekintetében. Románia már a Barbarossa-hadművelet megindulásakor, 1941. június 22-én csatlakozott a Harmadik Birodalom „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratához”, Magyarország pedig a kassai provokációt követően, 1941. június 27-én került a hadviselő felek sorába.
Amikor a „Blitzkrieg” Moszkva alatt elakadt, a Führer szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejét fokozottabban akarta igénybe venni az 1942 nyarára tervezett offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt úgy járni, mint 1918-ban, vagyis szem előtt tartotta, hogy az ország a háború végén ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben. Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csak néhány erdélyi csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadiesemények súlyosbodásakor történt meg 1944 tavaszán.
A nagy múltú Székely Határőrség újbóli megszervezése elsődlegesen a Székelyföld védelmét szolgálta. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője 1942 tavaszán az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében így hangsúlyozta az intézmény ismételt felállításának fontosságát:
„Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt. Ez a katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén indult meg vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes parancsnoksága alatt, és a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves, a Nagy Háborút megjárt tartalékosok adták és kiváló helyismeretükre alapozva az volt a feladatuk, hogy egy román támadás esetén támogassák a határvadász csapattestek harcát, amíg az erősítések be nem érkeznek.
E székely határőr-zászlóaljak a következő helyeken alakultak meg: Gyergyószentmiklós (1-2.), Ditró (3.), Csíkszépvíz (4.), Csíkszentdomokos (5.), Csíkszereda (6.), Kézdivásárhely (8.), Kovászna (10.), Sepsiszentgyörgy (11-12.), Barót (13.), Székelyudvarhely (14.), Oklánd (15.), Székelykeresztúr (17.), Parajd (18.), Marosvásárhely (19.), Erdőszentgyörgy (20.), Ákosfalva (21.), Mezőmadaras (22.) és Nyárádszereda (27.).
Feleségem anyai nagyapja, Kovács Béla, a kézdivásárhelyi 24. székely határvadász-zászlóalj honvédje. Alsólemhény, 1943-1944 (Babucs Zoltán gyűjteménye)
A székely határőr-zászlóaljak vezetésére állították fel 1942 novemberének közepén a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát, amely előbb Marosvásárhelyen, később Csíkszeredában működött, s alárendeltségébe tartoztak a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár csapatai is. A dandár a gyergyószentmiklósi 65., a sepsiszentgyörgyi 67., a székelyudvarhelyi 68., a marosvásárhelyi 69. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoportokból állott, ezekhez 7 székely határvadász-zászlóalj tartozott: a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a sepsiszentgyörgyi 26., a gyimesfelsőloki 32. és a székelyudvarhelyi 34., valamint a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt összevont székely határvadász-zászlóaljak portyázó századai – 8 század, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázad. A Székely Határvédelmi Erőkhöz tartozott még a csíkszeredai 1. és a marosvásárhelyi 2. székely tábori tüzérosztály, a ditrói IX. székely légvédelmi tüzérosztály, az ideiglenesen Szilágysomlyón állomásozó csíkszeredai 2. székely huszárszázad, a sepsiszentgyörgyi X. székely utászzászlóalj és a csíkszeredai X. székely híradó zászlóalj, a X. székely fogatolt vonatosztály, valamint annak Csíkszeredában lévő vonatműhelye, illetve az 1. és a 2. székely hegyi vezető század.
A határőrök számára több kiképzőtábort létesítettek 1943-ban, ahol nyolcezren kaptak kiképzést, s
1943 októberében a 18-19 éves újoncévfolyam is behívót kapott, így immáron a „leventekatonák” atyáikkal együtt teljesítettek szolgálatot.
A Székely Határvédelmi Erők 40-50 ezer katonája nagy kiterjedésű határszakasz őrizetét látta el, amely keleten, délen és nyugaton 200-200-200 km hegyvidék és síkság volt. Egy székely határvadász-zászlóalj átlagosan 70-80 km, egy üteg 50 km, egy székely határőr-zászlóalj 20 km határszakasz védelmét biztosította.
A Magyar Királyság keleti határait lezáró Árpád-vonal székelyföldi szakaszának kiépítésében a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok mellett a székely határőrök is részt vettek, s még a románok kiugrása után is gőzerővel dolgoztak, hogy állásaik megfelelő védelmet nyújtsanak. A szorosok és hágók térségében úgy alakították ki a védőkörleteket és erődelemeket, hogy az ott elhelyezett tűzgépek megakadályozzák az ellenség betörését.
Mivel a Székelyföld déli határa sík terület volt, a délről várható támadások feltartóztatására körkörös védelemre alkalmas zászlóalj-támpontokat hoztak létre Baróton, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, a Hargitán és Parajdon, s megkezdték a Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építését Homoródfürdőn. Eközben 1944. március 31-én újra szükségessé vált Erdélyben a katonai közigazgatás bevezetése a visszatért erdélyi országrészben, így mozgósítási parancsot kapott a Székely Határvédelmi Parancsnoksága is. Mozgósítottak a minimális nehézfegyverzettel rendelkező székely határőr-zászlóaljak, s miután hadiállományuk megkapta a fegyverzetet, egyenruhát és felszerelést, elhagyták békehelyőrségeiket és további kiképzésük mellett a határvédelmi munkákba is bekapcsolódtak.
Románia 1944. augusztus 23-án átállt a szovjetek oldalára, így már csak napok kérdése volt, mikor érkeznek meg a szovjetek és a „muszkavezető” románok a Magyar Királyság keleti és délkeleti határaihoz.
Mihály király parancsára hadserege Észak-Erdély visszafoglalására indult, miközben a román területeken rekedt német 6. és 8. tábori hadseregek alakulattöredékei is a székelyföldi hágók felé igyekeztek.
A földi pokol 1944. augusztus 26-án érte el hazánkat, amikor a szovjetek az Úz és a Csobányos völgyében, egy nappal később pedig az Ojtozi-szorosnál tűntek fel. Hiába küzdöttek bátran a határra vezényelt székely határőrök, nehézfegyverzet hiányában rövid idő alatt igen súlyos veszteségeket szenvedtek. A Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságának csapatai a Máramarosi-havasok és Lakóca közötti több száz kilométeres arcvonalon képtelenek voltak feltartóztatni az ellenséges áradatot, így a román területekről hátráló német erők mellett a német hadvezetés más erőket is átdobott a védelem megszilárdítása érdekében. A Vörös Hadsereg elképesztő túlerejét csak rövid időre sikerült feltartóztatni, és mivel a magyar csapatok csak késlekedve indultak meg, hogy lezárják a dél-erdélyi hágókat, az ellenség délről is behatolt Erdélybe, így onnan kivetni már nem lehetett.
A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 1944. szeptember 7-én parancsot adott a Székelyföld katonai kiürítésére: ekkorra már a Gyimesi-szoros, az Úz és Csobányos völgye, az Ojtozi-szoros, valamint a Békási- és a Tölgyesi-szoros is a szovjetek birtokába jutott.
A kormányzó portréját ábrázoló képeslapot feleségem anyai nagyapja rejtette el 1944 késő nyarán alsólemhényi házukban, s a képet 73 évvel később mi találtuk meg (Babucs Zoltán gyűjteménye)
E harcok és a hátrálás egyik különös jelensége volt, hogy a székely kiegészítésű honvéd alakulatok állományának többsége, amikor szülőföldjén átvonult a harcok hulláma, „kivonta magát a további harcok alól” és hazatért. Minderről Hans Friessner vezérezredes így emlékezett vissza:
„(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
Még manapság is él az az anyaországi hadtörténészi téveszme, hogy a székelyek cserben hagyták honvéd bajtársaikat és lemaradásuk dezertálásnak minősíthető.
Aki azonban valamelyest ismeri a székelyeket, az nagyon jól tudja, hogy Csaba királyfi óta állnak őrt a Kárpátok délkeleti karéjában, s ezen hivatásukat becsülettel végezték mindaddig, amíg az ellenség át nem tört a Székelyföldön, utána saját, szűkebb pátriájuk és szeretteik védelmére siettek.
Ha nem így tettek volna, ma már nem lennének székelyek. E nemzetrészünket hihetetlenül erős, tradícionális kapocs fűzte és ma is fűzi szülőföldjéhez, amelyet a román impérium évtizedei tovább mélyítettek. Ebből adódóan elöljáróik zöme „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben. Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka arról emlékezett meg az 1990-es évek derekán, hogy a kolozsvári IX. hadtestparancsnokság 1944. szeptember 6-i parancsa nem csak a katonai evakuálást tartalmazta:
„Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak (…)”
Friessner vezérezredes, hogy a Székely Határvédelmi Erők teljes felmorzsolódását lassítsa, felfüggesztette a Székelyföld kiürítését és parancsba adta a Maros menti német-magyar védelem megszilárdítását, ami csak rövid időre sikerült. A 9. székely határvadász-dandár alárendeltségében lévő székely határőr-zászlóaljak megmaradt állományát a seregtest többi alakulatának feltöltésére használták fel, így 1944 októberében a Székely Határőrség megszűnt létezni…
A szerző hadtörténész
