Rég lezajlott már a hoki világbajnokság, annak néhány vonatkozása azonban mindmáig fájó emlékeket idéz. Az persze jellemző más országok földrajzi ismereteire, hogy a francia hokicsapat Krakkóban landolt, majd keresték a helyszínt, ahol játszani fognak.
Dörzsölték tenyerüket a lengyel buszsofőrök. A hokijátékosokra meg 4 és fél óra buszozás várt, hiszen Kassa Krakkótól 278 km-re fekszik. A kamionok a felszereléssel is indulhattak Kassára.
Ha valaki viszont nem tudta volna, hogy milyen világraszóló esemény készül Kassán azoktól a rendőröktől értesülhetett róla, akik végiglátogatták az Óváros háztulajdonosait, közölve velük, számoljanak azzal, az esetlegesen győzelmet ünneplő tömeg beveri ablakaikat, betöri kapuikat. Megnyugtató információk. De mintha a rendőrségnek nem a rémhírterjesztés lenne a legfőbb feladata.
Hála a szlovák csapat teljesítményének, erre nem került sor. De arról máig semmit sem tudni, hogy hogyan készült föl a rendőrség ennek elhárítására és a város a kártalanításra. Az Óváros egy része be van videózva, de úgy látszik hiába, mert a szinte minden héten bekövetkező véres eseményeket még nem is regisztrálják. Ugyanis a hétvégeken „önfeledten” mulatozó fiatalok puszta kézzel beverik az ablakokat, véres nyomokat hagynak az utcán, vagy fecskendőket. Hogy a tisztes polgárokat felverik álmukból, az csak természetes.
Minden lakás postaládájába április folyamán bedobtak egy színes füzetet, mely ismertette a bajnoksággal kapcsolatos tudnivalókat. A Hokejový žurnál c. időszakos kiadvány a város történetét foglalja össze röviden. A már sokszor cáfolt adatot ismét közzétették. Ugyanis Kassa nem elsőként kapott címert Európában, hanem másodikként. Temesvár 4 évvel megelőzte (1365). Az írás közli, Szlovákia legnagyobb védett területű városközponttal rendelkezik. Ennek két kimondatlan szépséghibája van. Az egyik az, hogy ehhez teljesen érzéketlenül le kellett rombolni Pozsony építészeti múltját. Ami megmaradt, az csak töredék. Eltűnt a Váralja, lebontották a zsinagógát és a Vizikaszárnyát egy ormótlan betonskatulyába csomagolták. Nem messze onnan meg Mária Terézia szobra helyén akasztott emberek csoportja lóg mozdulatlanul a levegőben. A várban meg Szvatopluk „király” náci-kommunista szobra tehénkedik. Ján Steinhübel történész a következőket nyilatkozta erről a szoborról: „Semmi bajom a művész szerzői szabadságával, de a ló, amelyik normálisan ágaskodik, elülső lábai nem úgy lógnak mint a Kulichéi, gondolom, hogy testéhez szorítja azokat és térdeit jóval magasabban tartja. A Kulich család úgy látszik otthon kecskebakot tartott és az a későbbi nemzeti művész szemében végleg rögzült. Ez a várbeli bronz-szörnyeteg voltaképpen egy »nagypopovicei kecskebak«, amely megunta az életet a söntésben és átköltözött a dísztérre. Útközben belebotlott Szvatoplukba és most együtt oszlatják a meleg levegőt. És ezen emberfeletti teljesítmény közepette kellően »szomjasak« is.”
A kassai szurkolók nem voltak kellően szomjasak, pedig sok kiskocsma- és étterem tulajdonos ebben bízott. Így az egyik, Márai szülőháza tőszomszédságában, bezárta kapuit. Ellehetetlenült. A többi sem javított mérlegén. A szlovák csapat teljesítménye kivette zsebükből a pénzt. Viszont e kiadvány Márai szülőházának a Kisebbségek Házaként emlegetett épületet jelöli meg, ahol a világhírű író csak 1915-től élt családjával. Emberfeletti teljesítmény lett volna itt születni 1900-ban.
II. Rákóczi Ferencre név nélkül utalnak, de hogy a székesegyházban nyugszik, azt már nem tartják fontosnak közölni. S közben ismét világgá kürtölik azt a hamis állítást, hogy a kassai Szent Erzsébet-székesegyház a legkeletibb gótikus katedrális. Ezek szerint nem igaz, hogy Kolozsvárott és Brassóban áll egy-egy háromhajós gótikus csarnoktemplom, hogy most más templomokat ne is említsünk. Nem ártana egy kis földrajz- és történelemismeret! Ezt a szlovák tankönyvektől mindhiába várjuk. A gótika határa az egykori Magyar Királyság keleti határvonalával esik egybe. De erre a szlovák történelemoktatás semmilyen hangsúlyt sem fektet. Az a középkori Szlovákia létezésének bűvöletében él.
Végezetül természetesen megemlítik, hogy Kassa 2013-ban Európa kulturális fővárosa lesz. Ezt nagy kétkedéssel fogadjuk, mert a rendszerváltás óta ennek a városnak a vezetői arra sem voltak képesek, hogy az Óváros utcanévtábláira fölkerüljenek a régi utcanevek úgy, ahogy egykor írták őket: latinul, németül, magyarul és szlovákul. Ezt 1990-ben már e sorok írója javasolta annak a bizottságnak a tagjaként, amely ezzel foglalkozott, de úgy Michal Potemra, mint Ondrej R. Halaga történészek elutasították. A többiek hallgattak. Az utóbbi azt szerette volna, ha az utcanevek esetében a csehszlovák államiság eszméje domborodna ki. Hát azt 1992 után Mečiarék alaposan „szétdomborították”.
Majd e kiadványban Richard Raši orvos, főpolgármester győzködi olvasóit, hogy Kassa predesztinált erre a szerepre, mert „városunk évek hosszú során keresztül a szlovák hoki nagy bástyája”. Amit nyilván úgy kívánt bizonyítani, hogy nyolc oldallal odébb egy épületes történetet olvashatunk Jiří Holečektől Magyar Prágából cím alatt. „Nem titok, hogy a kassai hokijátékosokat a szövetségi időkben a cseh stadionokon magyarokként szidalmazták. Bár, paradox módon, a kassai dresszt nagyobbrészt cseh hokijátékosok öltötték magukra, akik katonai szolgálatukat teljesítették. »Emlékezetes a Kladnoban lejátszott mérkőzés, amelyen az egyik szurkoló engem elkurvult magyarnak szidalmazott. A körülmények összejátszása folytán e fickó mellett édesanyám ült. Amikor ezt meghallotta, elkapta a torkánál fogva, megrázta és azt mondta neki: ’Még egyszer ezt fogod kiabálni, akkor egyet beléd döfök. A fiam prágai! Megértetted, prágai!’«”
Tehát a szlovák hoki „bástyáján” cseh játékosok korcsolyáztak, akiket magyaroknak néztek. A nem túl épületes történet viszont több tanulsággal is szolgál. A magyar a csehek egy részének szemében ugyanolyan szitokszó volt, mint a hatvanas években a mérnök megnevezés. A másik, akkor még Švejk és Hurvínek nemzete is tudott valamit arról, milyen lakosság élt Kassán. Sokan szeretnék elfelejteni, de ha valaki 1965-ben bement egy kassai kávéházba és nem magyarul rendelt, a pincér megkérdezte, mi a baja. Röpke néhány évtized telt el, és bárki büntetlenül ilyen történetekkel traktálhatja az olvasót, amihez a főpolgármester mosolyog és nem hajlandó bocsánatot kérni. Hiába írja, hogy Kassa a kultúra városa, az ilyen megnyilvánulások az ellenkezőjéről győznek meg bennünket.
Ez ellen a revolver-újságírás ellen a kassai magyar szervezetek levélben tiltakoztak, Filipko József képviselő interpellált. Felolvasta a levelet, melyben leszögeztük, a Magisztrátus kiadványáról van szó, mely ezt a kifejezést közzétette, tehát a város nevében a főpolgármester kérjen bocsánatot. Ám semmit sem értünk el! Úgymond, más kijelentései miatt ő nem hajlandó elnézést kérni. Igenám, de ő tette közzé. Ez tipikus „smeresen” pilátusi hozzáállás. Miképpen tiszteli ez a sebész, volt miniszter a kassaiakat és történelmünket? Egyben főpolgármester és parlamenti képviselő is. Hiába. Univerzális ember, akinek mindenre jut ideje. Lehet, csak éppen emberi tartásra nem. Ez pedig diszkvalifikálja mindezen posztok betöltésére. Márai diagnosztizál: „úriember, …csak olyasmire vállalkozik, amihez ért”. A HÍD meg sokatmondóan hallgat. Nem vállalkoznak semmire. Tehát nem úriemberek. A levél fölveti azt a kérdést is, hogy vajon mit szólnának a többi kisebbségek tagjai, vagy a szlovákok, ha ilyen jelzővel illetnék őket.
A szlovák köztelevízióban a főpolgármester elmondta, hogy nekik, a városvezetésnek nem áll módjukban senkit sem cenzúrázni. Erre utalva, Filipko említett felszólalásban azt feszegette ezután, vajon következő kiadványukban melyik nemzetiséget fogják megsérteni. Közölte, a magyar szervezetek elvárják a méltányos lépések megtételét. Nem gond beismerni a hibát, de ehhez emberi nagyságra van szükség. Erre önleleplezően Raši azt válaszolta, hogy nem hajlandó bocsánatot kérni azért amit mások mondtak. Csak a doktor úr figyelmét elkerüli, hogy ezt ők tették közzé! Majd jött a szokásos elfogult ködösítés. Ugyanis hozzáfűzte, ilyen és hasonló megnyilvánulások, amit a kassai szervezetek tettek, tipikusak vagy jellemzik a mostani magyar kormányt.
Néhány független képviselő tett szánalmas kísérletet e megnyilvánulás megtapsolására, ám a smeres képviselők sem verték össze tenyerüket ilyen szánalmas ripacskodásra.
Köszönet az elismerésért, Főpolgármester úr! Igen, védjük nemzetünk becsületét és jó hírét. A magyar kormányzat is ezt teszi. A másik oldalon sajnáljuk, hogy olyan emberek, akiknek végzettségüknél fogva az embereket kellene gyógyítaniuk, óvniuk, méreggel etetik a közvéleményt. Ez összeegyeztethető-e az orvosi és főpolgármesteri fogadalommal?
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”29302″}
