Bárdos Gyula, az MKP frakcióvezetője mondott beszédet tegnap Kisorosziban Illés Lajos emléktáblájának avatóján.
Az Illés együttes alapítója március 18-án lenne 66 éves. A Kossuth-díjas zenész 15 évig szolgált kántorként a Pest megyei Kisoroszi református gyülekezetében.
A megemlékezésen részt vettek az Illés együttes alapítójának pályatársai, köztük Varga Miklós és Homonyik Sándor.
Bárdos Gyula laudációjának szerkesztett változata
Tisztelt hölgyeim és uraim,
kedves egybegyűlt emlékezők,
mélyen tisztelt Makkai Lilla!
Akár hatvanhatodik születésnapját is ülhetnénk a hőn szeretett férjnek és édesapának, a nagyszerű barátnak, a krisztusi alázattal megáldott embernek, a kiváló zenésznek, avagy a Kossuth-díjas kántornak, s a szabadságról elmélkedhetnénk vele: a szabadságvágyról a 160 évvel ezelőtt történtekre emlékezve, ugratva egymást — ahogy hatvanadik születésnapján tettük —, hogy lám, már megint fellobogózták az országot tiszteletünkre. És biztosan beszélnénk a 12 pontról, már csak Erdély okán is, amelyhez úgy ragaszkodott, mintha nem is Budapesten született volna. Meg arról is, miként él — vagy él-e még — a forradalom és szabadságharc szelleme lelkünkben: a szabadságvágyon túl nemzeti önbecsülésünk és keresztény hagyományaink. Ha másért nem, hát azért, mert ő ilyennek akarta látni, érezni hazáját, ilyenné akarta formálni Magyarországot. Hiszen ő mondta: „Én egy nemzeti és keresztény Magyarország mellett politizálok: a magam módján és eszközeivel.” De a cenzúráról, avagy a sajtószabadságról is szót válthatnánk a dicső forradalom és szabadságharc évfordulóján, hogy elmondhassuk egymásnak Illés Lajossal: ne legyen „Jelbeszéd az életünk”, hogy már ne legyen „túl sok ember …, ki többre nem, csak jelszavakra gondol”.
Csak hát nem születésnapi ünnepségre gyűltünk össze, amelyen éppenséggel március idusát is emlegetni lehet, hanem emléktáblát avatunk. Megszaggatott lélekkel és dideregve dobogó szívvel, mert a tavalyi esztendő huszonkilencedik napján meghívóvá erősödött a túlparti hang Illés Lajos számára. Amikor 2005-ben meghalt Pásztory Zoltán, Lajos azt mondta: „nagyon sokan vannak már a túlparton, egyre erőteljesebb a hívó szó”. Azt akkor se, máskor se mondta el, ki mindenki szólongatja, de immár ő is ott van. A túlparton. Onnét figyel ránk.
Mert figyel ránk, ebben biztos vagyok.
Egy ember, aki nem is olyan régmúltunk sötét éveiben, sőt, évtizedeiben azért alkotott-dolgozott, hogy kimondja a kimondhatatlant: a hazug világban az igazságot, nem hagyja magukra azokat, akiknek a lelke dalai által teljesedett ki, akik a diktatúra apokaliptikus világában zenéjéből merítettek életerőt. Az egyetemi hallgatók — például — már 1957-ben, amikor Károllyal szinte családi vállalkozásként indította az Illés zenekart, pedig akkor még csupán a „szabad világ” slágereinek reprodukálásával rázta a lelkeket. De annyira, hogy a hatvanas években a fiatalok akár órákat is képesek voltak sorban állni, hogy jegyet kapjanak abba a diákklubba, ahol éppen fellépett „az Illés”. Amikor meg már Bródy János, majd a Szörényi testvérek és Pásztory is csatlakozott hozzá a hatvanas évek közepén, Koncz Zsuzsával meg azt énekeltette, „Miért hagytuk, hogy így legyen” — a proteszt szimfóniájaként hatott minden egyes hang, amit megkomponáltak és eljátszottak a második, a „nagy” — és immár legendás — Illés zenekar tagjai. Ez volt az az Illés zenekar, amely a műfaj hazai képviselői közül először kezdett magyar nyelvű beatszámokat írni, olyanokat, amelyekben a stílus és a dallamvilág kitűnő egységben volt, s amely a politikai ellenállás derűt sugárzó kifejezése volt.
Csoda volt, és titok, amelynek kulcsát nehéz megtalálni, hacsak nem abban keresendő, amit Lajos mondott el az adott korról — minden tévhitet hitté emelve. Az Új Emberben fejtegette, hogy a nem ők, az Illés zenekar volt valami ellen, „hanem a hatalom volt ellene annak, amit a nemzet akart”. Jó tudni, hogy ők ezt így érezték. Mert így már könnyebb megérteni, miként volt lehetséges, hogy „könnyűzenéjükkel” arra ösztönöztek nemzedékeket: a súlyos és lényeges életigazságokat kell keresnünk, bármennyire is hazugságra épülő és hazugságra sarkalló világban élünk.
Tudom, hogy figyel ránk a túlpartról. Már csak azért is, hogy lássa, tudjuk-e újrakezdeni életünket, ha úgy adódik. Azt mondta, „az ember azért ember, hogy mindig mindent újra tudjon kezdeni”. Talán ezért született meg a hetvenes évek közepén a harmadik Illés zenekar, amely meghozta Lajos első szerzői albumát, a Boldog várost, de még inkább egy új világot: azt a zenei világot, amely által földi útja — partokon innen és túl — a halhatatlanságba repítette Illés Lajost. Előbb Vörösmarty Csongor és Tündéje lett felejthetetlen musicallé Egy fiú és a tündér címmel, amit 13 évvel később zenés játékként a Liliomfi követett. De ezek már a nyolcvanas évek. Az az időszak, amikor Lajos életét már a magyar népzenéből táplálkozó református egyházi zene kutatása töltötte ki, hogy eredményeként ránk hagyhassa a Velünk az Isten oratorikus istentiszteletet, majd pedig a „hazafiság szimfóniáját”, a Magyar éneket, vagyis a Cantus Hungaricust.
És akkor még egyszer bizonyította, miért ember az ember. Hogy jól az eszünkbe véssük, miként kell újrateremteni egy világot: feleségét követve a kisoroszi református gyülekezet kántora lett. Talán azért is, mert számára a zene hivatás volt, ám nem akármilyen: Hegedűs Lóránt püspök úr szerint „hivatását nem kitalálta, hanem megtalálta, mert megtaláltatott Isten által”. És így lett a millennium évében — Kossuth-díjas kántor. Meg az élcelődés célpontja, merthogy a 27 évvel korábban megszűnt Illés zenekart ismerték el e megkésett — érthetetlenül és felfoghatatlanul megkésett — kitüntetéssel. De Lajos egész életét átszelő és meghatározó krisztusi alázata és (fele)baráti szeretete nem engedte megsebezni sem a díjazókat, sem a díjazottakat az élcelődés mérgezett nyilaival, és igaz szívvel magyarázta: „… ez a kitüntetés a Miért hagytuk, hogy így legyen című dalunktól az István, a királyig és a Magyar énekig, a legutóbbi időkig terjedő munkásságunknak szólt, amely harminc éve már nem közös munka ugyan, én mégis közös tőkéről ágazott szőlővesszőknek látom őket. Ha az Illés zenekar nem lett volna, ezek nem születnek meg. (…) A díj azt is kifejezheti, hogy ebben a műfajban is lehet elismerésre méltó műveket alkotni, hogy az értékes és az értéktelen nem a műfajok és nem a nyelvek határán válik el egymástól.”
És ezt akkor mondta Lajos, amikor még csak készült a Betlehem csillagára, és benne volt — nem tudom, hogy tudta-e — a Válaszúton, az Álomföldön, a Magyar Te Deum és a Karácsonyi Te Deum. Benne volt, hiszen ránk hagyta. Nekünk adta, nem vitte magával a túlpartra. Lehet, ezért érzem úgy, hogy el sem ment. Hogy itt van, hogy nem is a túlpartról figyel, hanem velünk, köztünk van. Hiszen akit szeretnek — és amíg nem felednek —, a földi életben is az örökkévalóság adatik meg neki.
Lajos, soha nem feledünk!
