A halotti kultusz nagy és szent dolog volt mindig, minden népnél, még a pogányoknál is, de a keresztényeknél még inkább, és ma is az. Ez megmutatkozik a halottak eltemetésében, emlékük, sírjuk ápolásában és az értük végzett imádságban. Halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem magunkért is.
Mindennapi gondjaink közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni a világ nagy igazságainak egyikéről, hogy az „Élet mulandó”. Épp ezért az embernek nem szabad elfelejtenie azt, hogy honnan, milyen családból, milyen körülmények közül indult el. Halottak napja ezért is különleges napnak számít. Halottak napján nemcsak saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak és az életüket adták valamiért, de örökségük, emlékük megőrzése fontos mindannyiunk számára. Még akkor is, ha név szerint nem is ismerjük őket.
(Fotó: Bréda Tivadar)
Ebből az alkalomból egy rövid történetet szeretnék megosztani az olvasókkal, melyre nemrég Tamás József csíkszeredai nyugalmazott segédpüspök bölcsességeit olvasgatva találtam. Verdun észak-franciaországi helység, ahol 1916 februárjában a németek és franciák között a város megszerzéséért folytatott harcban közel egymillióan estek el. E halottak hősi temetőjében van egy érdekes felirat „ÉRTEM HALT MEG!” A történet szerint egy idősebb férfi minden évben felkereste ezt a temetőt. Megállt a felirat előtt, imádkozott és elgondolkodott. Egyszer megkérdezték tőle, hogy ki az, aki oda van eltemetve: a fia, testvére, rokona vagy esetleg a barátja? „Egyik sem, sokkal több, értem halt meg! Értem is vállalta a halált okozó feladatot és meghalt!”
(Fotó: Bréda Tivadar)
Ez az „ÉRTEM HALT MEG” egy vallomás, ez jusson eszünkbe, amikor egy szál virággal és az örök világosságot jelképező gyertyával megállunk egy ismeretlen katona sírjánál vagy egy hősi emlékműnél ahol nagyapánk nevét olvashatjuk, aki idegen földben, jelöletlen sírban a feltámadás reményében alussza örök álmát.
Adjon nekik az Úr örök nyugodalmat!
(Bréda Tivadar/Felvidék.ma)
