Az 1838-as pesti árvíz március 13. és 18. között okozott súlyos pusztítást, főleg a mai Budapest pesti oldalán. Az árvíz szintjét és tetőzésének időpontját számos emléktábla jelzi több, a mai belső kerületekben lévő épületen.
1838 januárjának elején a Duna felső szakaszán a nagy mennyiségű lehullott csapadék, valamint az enyhébb időjárás következtében Buda egy része és a folyó alsó szakaszán található partközeli települések néhány napra víz alá kerültek. A nagy mennyiségű esővel és havazással járó időszakról a Jelenkor így tudósított: „Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták, különösen a’ január 13 ’s 14iki bécsi posta, ’s vele külföldi lapjaink, még máig sem érkeztek meg. Legjáratlanabb az ut mint halljuk Buda és Vörösvár közt.”
Március elején Bécsnél és Pozsonynál kezdetét vette az olvadás, a folyó zajlani kezdett. A Pest és Buda közötti folyószakaszon a Duna medre meglehetősen elfajult volt. A sekély medrű, szétágazó, zátonyokkal és szigetekkel teli Dunán az árhullám és a jég csak lassan tudott levonulni. A sekélyebb részeken jégdugók alakultak ki, a jég rövid idő alatt feltorlódott és a folyót visszaduzzasztotta.
Pestet az 1775-ös árvíz után védőgáttal vették körbe, ám Budán erre nem került sor. 1775 után többekben is felmerült a Duna szabályzásának gondolata, a legfőbb szószóló Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök volt, aki egy, az Athenaeumban megjelent cikksorozatban 1838. március elején egy, az 1775. évinél nagyobb árhullám levonulását jósolta meg. Legfőbb okként a rendezetlen folyómederben kialakuló jégdugókat nevezte meg.
Korabeli metszet a mentésről Fotó: Wikipédia
Az árvíz első napjáról báró Wesselényi Miklós (1796–1850) politikus, az országgyűlési főrendiház vezére, aki az árvíz idején a mentésben maga is részt vett, amiért kiérdemelte az „árvízi hajós” nevet, a következőket jegyezte fel:
„Március 13-án öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”
Először a belváros alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a víz, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét, a váci gát átszakadása után – mely a mai Lehel tér környékén húzódott – észak felől is megindult az ár a város irányába. Március 14-én a déli soroksári gát is átszakadt. A folyó térnyerése miatt a vízszint ugyan átmenetileg csökkenni kezdett, ám a Csepel-szigetnél feltorlódott jég miatt újból megemelkedett. A Duna felső szakaszán az enyhe idő okozta olvadás miatt újabb vízszintnövekedés következett.
Wesselényi Miklós így írt az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”
Az „Árvízi hajós”, Wesselényi Miklós, politikus 1796-1850), Holló Barnabás domborműve (Fotó: Wikipédia)
A mentés csak március 14-én indult meg, mivel a lakosság és a városvezetés a megerősített védtöltésekben bízva nem számított ilyen mértékű árvízre. A töltések magassága elérte az addigi legnagyobb, 1775-ös árvíz szintjét. A gátak azonban a nyomást nem bírták és átszakadtak.
József Nádor árvízi királyi biztosnak Lónyay Jánost nevezte ki.
Csónakokkal mentették a lakosságot, igyekeztek az erősebb házak emeleteire, padlásaira, vagy a magasabban fekvő külvárosi házakba menekíteni őket. Mintegy ötvenezer ember veszítette el hajlékát. A mai Ludovika téren álló Ludoviceum, a mai Magyar Természettudományi Múzeum akkor új épületében tízezer menekült kapott szállást. Az erősebb szerkezetű belvárosi templomok, rendházak is hamar megteltek menekültekkel, mint pl. a Deák téri evangélikus templom vagy a Ferenciek terei ferences templom. A legnagyobb hírnévre az árvíz alatti erőfeszítéseiért Wesselényi tett szert, de sokan mások is helyt álltak. Ezért nyert pesti díszpolgári címet többek közt Landerer Lajos nyomdász.
A Duna március 15-én tetőzött, a legnagyobb vízmélységet, 2,6 métert, a Ferencvárosban mérték. Korabeli adatok tanúsága szerint az áradás összesen 2281 házat pusztított el a pesti oldalon, 827-et súlyosan megrongált és 1146 maradt épségben.
A budai oldalon a kár jóval kisebb mértékű volt, ugyanis a házak túlnyomó része magaslatra épült, így a víz nem érte el azokat. Budán összesen 204 ház omlott össze, 262 rongálódott meg súlyosan, valamint 2023 maradt épen. Körülbelül 50–60 ezer ember vált hajléktalanná, többségükben pesti lakosok, 22 ezren pedig mindenüket elveszítették.
Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén (Fotó: Wikipédia)
A Duna magyarországi szakaszán összesen 10 ezer ház semmisült meg, körülbelül 4 ezer megsérült. Becslések szerint a kár 14 és 70 millió forint között lehetett. A 153 halálos áldozatból 151 pesti volt.
Amikor Liszt Ferenc értesült a pesti árvízről, elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára.
Az árhullám levonulása után a József nádor által vezetett Szépítő Bizottság úgy rendelkezett, hogy senki sem foghat bele az építkezésbe, amíg a kárt fel nem mérik, és szakmai javaslat nem készül az újjáépítésre. Célként nem csupán a jövőben előfordulható árvízkárok csökkentése, hanem Bécset alapul véve egy modern, szellősebben beépített város létrehozását tervezték a romok helyén.
Az 1838-as pesti árvíz szintjét mutató emléktábla a Szent Rókus-kápolna falán (Fotó: Wikipédia)
Az újjáépítés a Szépítő Bizottság szigorú irányelvei szerint indult meg. Megtiltották az árvíznek ellenállni alig tudó vályog használatát, ezt ezután csupán támpillérek közötti fal kitöltésére lehetett használni, és csak a legmagasabb árvízszint fölött. Előírták a falak vastagságát, a belmagasságot, valamint a házalap mélységét is. Az árvízszintnél mélyebb udvarokat föl kellett tölteni. A rendelkezések betartása érdekében a városban szintjelző táblákat helyeztek el.
Az építkezéseket csakis hivatalosan engedélyezett tervrajz alapján lehetett elkezdeni.
Az árvizet követő építkezések átformálták a város képét, ekkor születtek például Hild József építész legjelentősebb alkotásai. Gróf Károlyi István politikus, akadémikus az árvíz után kedvezményekkel ösztönözte a letelepedést a Duna melletti északi területen, így 1840-ben megszületett Újpest község, amely gyorsan új városrésszé fejlődött.
Az 1876-os árvíz, a jeges hullám tetőzése Budapestnél, Budán és Óbudán okozott károkat (Fotó: Wikipédia)
Még 1838-ban helyreállították és megerősítették a védtöltéseket, azonban a Duna medrének rendezésére még évtizedeket kellett várni. A pest-budai Duna-szakasz rendezésére kiírt pályázatra nem érkeztek megfelelő színvonalú tervek. Az 1839–1940 között tartott országgyűlési időszakban tárgyalták a magyarországi folyók szabályozásának ügyét, ennek köszönhetően született törvény az ezen irányú szükséges munkálatok vizsgálatára.
A folyamszabályozás az 1860-as években kezdődött, majd az 1867-es kiegyezést követően az állam támogatásával kapott lendületet. Az 1873-as egyesülést követően Budapest vezetése folytatta a dunai árvizek szeszélyeitől megvédő rakpartok és az árvízvédelmi rendszer kiépítését.
Pest-Buda árvíztérképe 1838 (Fotó: Wikipédia)
1870-ben készültek el az új folyamszabályozási tervek, az országgyűlés 1872-ben döntött a munkálatok megkezdéséről. A soroksári Duna-ágat elzárták, így megszüntették a legveszélyesebb jégtorlat-képződési helyet. Miután megépült a Margit híd, a híd és a Vámház tér közötti szakaszon beszűkítették a Duna medrét, kiépítették a partfalakat.
1876 telén következett az újabb jeges árhullám, amely március 9-én tetőzött Budapestnél, amikor a Duna főként Budán és Óbudán okozott károkat az alacsony rakpart miatt. Ekkor már a pesti oldalra nem tudott betörni a víz.
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
