Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak…
Egy-egy nemzeti ünnep után Juhász Gyula verse jut eszembe. Az ünnepek szónoklatai után hol „nagyon jó volt”, hol „nem ért semmit”, „erről sem szólt”, „mást vártunk” – véleménynyilvánítással értékelték a hallgatók, résztvevők.
Vajon a vers, a szó még talál-e hallgatóra e tájban? – kérdezném a költővel, de a magam szavaival. Van e még szavunk, a kütyüs, digitalizált világban, párunkhoz, gyermekünkhöz, családunkhoz, embertársunkhoz, szüleinkhez, barátunkhoz? Mert már inkább a világhálón gratulálunk, köszöntünk, nyilvánítunk részvétet, szólítunk családtagot, barátot, kollégát, dicsérünk, vádolunk – mert így nemcsak olcsóbb, (hisz tele van virágcsokorral a világháló) de látják is, na meg kényelmesebb is ez a „civilizált” módszer.
S tovább kérdezem: vajon értünk-e még a szóból, a szónoklatokból? Értjük-e a mondanivalót, amelyet egy-egy szónok a maga stílusában megfogalmaz? Megértjük-e a történész ismertetését, aki felidézi gazdag történelmünk, dicső, vereséges, vagy hősi korszakát, emlékeztetőül, tanulságul? Hogy bevésődjék a múlt történése, tisztelete, tanulsága.
Sokszor úgy tűnik: nem érdekli, nem érti, nem értékeli a közönség a szavakat, gondolatokat, és percekben méri az üzeneteket, s mindegy, hogy lázít, buzdít, „nyomorba dönt”, vagy netán „fölöslegesen mondja”, a reakciók arra utalnak – a részvételért még megjelenik egy része a hazai magyarságnak, (sok helyütt egyre kevesebb), a falvakban meg pár buzgó ember érzi kötelességének nemzeti ünnepet tartani, emlékezni.
A többség pedig el sem megy, pedig magyar. Igaz, hogy nevében sem magyar, mert nem veszi a fáradságot magyarul használni a nevét, s nem érdekli a politika ezen része – vallja. Aki rendszeresen úgy érzi, el kell mennie a mi ünnepeinkre, jogosak az igények is a buzdító szóra, szónoklatra – ha lenne foganatja. S itt kell megállnom egy gondolat erejéig.
Jómagam abban a korban vagyok, aki megélte a kötelező szónoklatokat, jelszavakat a szocialista ünnepeken, a Csemadok-beszámolókban –, s kérdezem: hová jutott az a kényszerrel ránk erőszakolt rendszer? (Igaz, az emberei megmaradtak itt-ott).
Azok a szavak nem voltak csodálatosak, inkább lázítottak volna, de azt meg figyelték, betiltották. A harminchárom év előtti reményteli korszak küszöbén úgy hittük: kiszabadult a szellem a palackból, s jöttek belülről, mélyről, az igaz sóhajok, fájdalmak, nagyjainkat idézve, felhangzottak az addig index alatt zárolt irredenta idézetek. S kezdtük ünnepelni szentjeinket, nagyjainkat, az addig letiltott nemzeti ünnepeinket, és sorjában jöttek a kitűnő szónoklatok.
S bizony gyakran előfordult, hogy könny nélkül nem tudtuk átélni az ünnepi pillanatokat. Nagyon sokszor ezekből nem hiányzott a pátoszos szónoklat sem, amiről akkor hittük, hogy kell ahhoz, hogy újra talpra álljunk, erősödjünk hitünkben, nemzettudatunkban.
S mindezek mellett a felvidéki magyarság összlétszáma a több mint harminc év alatt ötvenezer fővel csökkent.
Meghatározó politikai kultúránk színvonala olyan mértékben csökkent, hogy csupán egy választási időszakban sikerült parlamentbe jutnunk,
a szabad vallásgyakorlásra is módunk lenne, de templomaink egyre inkább üresednek, értékrendünk, kultúránk pilléreit még mindig és egyre inkább az idősebb korosztály tartja végig a felvidéki szórványban, amely szórványterület sokasodik.
Sorolhatnám hosszan, mi mindenben léptünk egyet előre, kettőt hátra.
Hová lettek a szólamok, hová hullottak a szónoklatok szívet, lelket melengető tanácsai, kérései, felhívásai? Hová hullott a mag? Van-e talaj a lábunk alatt?
Kérdezném én Trianon után több mint száz évvel, de inkább mondanám csak az utolsó 75 évet, még mindig elég csak szónokolni? A történelmi leckék, melyeket meg kellene ismerni, nem érdeklik az emberek sokaságát, pedig ha ismeretünk lenne a múlt eredményeiről, kudarcairól, akkor valahol már a mag megfogant volna, és már csak cselekednünk kellene. De mi mindig várunk: politikára, új rendszerre, politikusra, s olykor lelki halálra pofozzuk a világhálón a másikat, már gyűléseken sem, mert kis- és nagyhatalmak rájöttek, hogy ez az egyszerűbb módszer, nem a megbeszélés, a szemtől szembe történő véleménycsere. S akkor tényleg ki a bűnös, hogy itt tartunk?
Mert mi mindenbe beelegyezünk!
Erről Hamvas Béla szavai szólnak: Az ember asszimilációs képessége határtalan. Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világkényszernek tulajdonítsa… Határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonja, hogy ezt a világot mi csináltuk, és folyamatosan mi csináljuk. …Nem kellett volna olyan készségesen hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan a készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
