Deák Ernő, a Nyugat-Európai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége elnökének előadása az alsóbodoki szórványkonferencián. Deák Ernő, a Nyugat-Európai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége elnökének előadása az alsóbodoki szórványkonferencián.
Valamikor a háborút követően az innsbrucki Szt. János-templom bejárati falán emléktáblát helyeztek el: „Hontalanságunk éveiben itt találtunk vigasztalást: hontalan magyarok. 1945 – ” Gyakran eltűnődtem, vajon hol és mikor ér véget a hontalanságunk. Az Amras-i temetőben magyar sírokat látva döbbentett meg, sokak számára bizony csak a temetőben.
De 1990-ben fordult a világ, legalábbis Közép-Európában. A rendszerváltozás vagy rendszerváltás következtében felmerült felmerült tehát a kérdés: hogyan tovább? 1990 szeptemberében – Duray Miklós is bizonyára emlékszik rá – Kufstein várában közösen tartottunk tanácskozást nyugati és „határon túli magyarok” vagy hatvanan a nyugati magyarság jövőjét érintő kérdésekről Útkeresés a jövőbe címmel. A nyugati magyarság ugyanis vízválasztó elé került: hazatelepül vagy asszimilálódik – esetleg létezik számára más út is? Látva, hogy néhány nyugdíjason kívül – akkor még – alig készültek nyugati magyarok visszatelepülni Magyarországra, mérlegeltük az esélyeket és lehetőségeket. Arra a következtetésre jutottunk, s ehhez tartjuk magunkat ma is: mivel a Nyugaton élő magyarok legtöbbje ragaszkodik a befogadó államokban kiépített egzisztenciájához, kialakított környezetéhez, a felszívódás, ill. visszatelepülés helyett az integráció útját jelöltük ki, azaz a befogadó többségi társadalmakba beépülten őrizzük meg magyarságunkat. Az innsbrucki emléktáblára utalva jegyzem meg, hogy 1996-ban 1956 negyvenéves évfordulója alkalmából 1945 mellé 1990-et vésették rá másik időhatárként, vagyis az ottani magyarok értelmezésében kevésbé a visszatelepülés, mint inkább a kommunista rendszer összeomlása következtében szűnt meg a hontalanság.
Most itt, az előttem elhangzott előadások során szóba került az értelmiség szerepe és felelősségvállalásának kérdése. Őszintén szólva én a Nyugaton élő „írástudóknak” (költők, írók, újságírók, könyvkiadók stb.) nem emelnék okvetlen szobrot, mert amennyire emlékszem, ezek az írástudók nem vállaltak szerepet az egyesületi életben, nem azonosultak környezetük magyar közösségeivel. Szigetekként elkülönülten éltek és működtek.
A nyugati magyarságnak az egyik tragikus emlékezetű mélypontja marad, hogy 2006-ban megszűnt Burg Kastlban az egyetlen magyar gimnáziuma Nyugat-Európában. Már fennállása utolsó évtizedében is kérdéses volt, vajon a nyugati tanulók vagy a tehetősebb magyarországi szülők csemetéi tanulnak ott nagyobb számban? A rendszerváltás után a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság is megszűnt, azzal a vezércikk címmel, hogy harcunkat megharcoltuk. Tehát a hontalanságunk véget ért a rendszerváltozással. Voltak értelmiségiek, akik úgy gondolták, Nyugaton már nincs létjogosultsága, értelme tovább „magyarkodni”, ami azt jelentette számukra, hogy aki magyarságát tovább akarja őrizni, ápolni, annak Magyarországon a helye.
A rendszerváltozás után a nyugati magyarság számára a kezdeti óvatosság, majd lelkesedés után csalódást okozott az MVSZ és a magyarországi pártok. Kétségtelen, ezt megelőzően a beletörődés, a kifáradás jelei voltak tapasztalhatók. A változások felkészületlenül, meglepetésszerűen érték. Az emigráció korifeusai évtizedeken át arról álmodoztak, hogy lesz majd egyszer szabad és független Magyarország, ahol megfelelő szerephez is jutnak. 1990-ben sokak előtt felvillant ennek a lehetősége. Magyarország viszonylatában ez nem következett be, noha a balti államokban, Horvátországban, Lengyelországban a nyugati emigráció nagyon jelentős szerepet vállalt és vállal napjainkban is az ottani gazdasági, politikai társadalmi élet alakítása terén.
Ebben a dezintegrációs állapotban még inkább szétesett a nyugati magyarság, és 1991 óta keresi a helyét. A vajudó magyarság a kiöregedéssel, asszimilációval és bizonyos értelemben a céltalansággal is szembesül. Az emigráció évtizedeinek ugyanis volt egy egészen sajátságos, célt és értelmet adó vonulata, mégpedig lépten-nyomon követni, mi történik Magyarországon, illetve a határon túli magyar kisebbségek által is lakott országokban. Amikor például már csaknem minden „ellaposodott”, akkor jött a Ceausescu-féle falurombolás, amely mintegy „izotópolta” a nyugati magyarokat, akik hirtelen ismét feladatokat láttak. Később ez a fellángolás átment a magyarországi változásokra.
Időközben eltelt idestova két évtized, és csak 2001-ben jutott el a nyugat-európai magyarság oda, hogy létrehozza a Nyugat-Európai Magyar Országos Szervezetek Szövetségét. A késlekedés ellenére számunkra az a legfontosabb, hogy egyáltalán meg tudott alakulni ez a 13 országos szervezetet átfogó szövetség. Számunkra ebben a vetületben magyarnak lenni szerves és egészen természetes dolog.
Nyugati magyar vonatkozásban nem szabad elfelejtenünk, hogy létezik és hat az extra Hungariam elmélet, amely szerint Magyarországon kívül nincs élet. Ez olyan értelemben hatott és hat, ha elhagyjuk a szülőföldet, a nyelvterületet, az új közegben már minden mesterségessé válik, a magyarság megőrzésének nincs létjogosultsága, vagy ha igen, ez csak átmeneti állapotot jelenthet. Nekünk ezért meg kellett „erőszakolnunk” a múltunkat, mentalitásunkat, hogy magyarnak lenni földrajzi határoktól függetlenül igenis, bárhol a világon egészséges, természetes, sőt értéktöbbletet jelentő vállalkozás. Úgy, ahogy valaki például az egész világon lehet katolikus, református. konzervatív, liberális, baloldali stb, éppúgy lehet magyar is! Fel kell oldanunk a görcsöket azoknál, akik a hosszú kivárásba belefáradva úgy gondolják, hogy már nem is érdemes „magyarkodni”, – kezdve azzal, hogy voltak, akik már azt sem tartották fontosnak, hogy megtanítsák gyermeküket magyarul. Nekem az a személyes véleményem, hogy továbbélésünk érdekében nekünk ki kell lépnünk Magyarország árnyékából, Magyarországtól függetlenül életképessé tenni a nyugati magyarokat. A filozófus Hanák Tibor a nyolcvanas évek első felében címszóként úgy fogalmazta meg ezt a Bécsi Napló hasábjain: élnünk nekünk kell! Erre vannak lehetőségek, ennek megvannak a körvonalai, amelyeket természetesen meg kell tölteni programmal. Ehhez azért nyilvánvalóan meg kell találnunk egymást Nyugat-Európában, a többi határon túli magyarral, és a magyarországiakkal is.
Gondolat, eszme, lélek, lelkület nélkül hiábavaló bárrmilyen fajta izotópolás. Ki kell alakítanunk azt a lelkületet, amely szerint a magyarság értéktöbblet. A mindennapi mássággal szembesülten csakis akkor tudja valaki egyensúlyban tartani magyarságát, ha meggyőződéssel vallja: magyarsága legalább annyit, sőt, többet is ér, mint bármely más állampolgárként svéd, német, vagy éppenséggel ausztriai mivolta! A körülményeknek nem passzív elszenvedői akarunk lenni, hanem saját környezetünkben is alakítani akarjuk sorsunkat. Ezzel a hozzáállással természetesen megvannak „belterjes” feladataink, éspedig azon struktúrák kiépítése, amelyek segítségével megőrizhetjük és továbbadhatjuk nyelvünket, kultúránkat. „Külterjes” tennivalóink is vannak, hiszen végeredményben mi önkéntesen vállaltuk azokat a közösségeket, amik nyelvileg, politikailag, származásilag eredetileg nem voltak a mieink, ám ezeknek a közösségeknek is egyenrangú és -jogú tagjai lettünk és vagyunk. Ez egyéni szempontból adott, de arra kell törekednünk, hogy a magyar közösségek a többségi társadalmak közösségeivel, vagyis egyesületeivel, szervezeteivel egyenlő elbírálásban részesüljenek. Ez természetesen egészen sajátságos kettősséget tételez fel mind befelé, mind pedig kifelé. Az asszimiláció mellett az izoláció tartósítja az elidegenülést, állandósítja a gyökértelenséget, ami ugyancsak életidegenné teszi a magyar közösségeket, ez pedig rendkívüli veszélyeket jelent a második, harmadik nemzedék számára.
Az elszigetelődés veszélyeit – különös tekintettel a digitális kor vívmányaira – az országhatárokon átívelő összefogás által lehet elkerülni vagy kiküszöbölni. Ezen a szinten nem csupán mások a perspektívák, de nagyban növeli magyarságtudatunkat is, ha a mindennapi gyakorlatban nem csupán egy-egy élő kisközösségnek vagyunk, hanem valami nagy családnak is lehetünk tagjai. Ebből kellőképpen kiviláglik, hogy nem elégséges magyarságunk egyéni és esetenkénti megélése, hanem csakis közösségeket alkotva folyamatos és rendszeres kapcsolattartás révén vagyunk és maradunk életképesek. A tényleges és virtuális közösség ötvöződése által marad életképes magyarságunk. Sokrétű, bonyolult folyamattal állunk szemben, amit kézben tartani és alakítani egzisztánciális vállalkozás, feladat. Az elkülönülést, sőt szembefordulást a sokszínűség elvének elfogadásával és gyakorlati alkalmazásával lehet semlegesíteni, mi több, hasznosítani. Ahány ház, annyi szokás, tartja a közmondás. Valóban, a magyar szórványok, különösen Nyugaton egy-egy házzal, legfeljebb tanyával érnek fel; fennmaradásuk egyik legfontosabb előfeltétele, hogy valamennyien tudják és vallják: szellemileg, lelkületben országhatároktól és állampolgárságoktól függetlenül, akár globális értelemben vett közösség részei, tagjai. Ezzel összefüggésben hiszem, hogy lehetséges magyarok között is konszenzus, egyetértés és együttműködés – csak keresnünk kell egymást, nem pedig kiközösíteni. Mindezt összevetve és összegezve az egyik „Kufstein” Tanácskozás (1992) címére utalnék: kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat!
