1947 januárjának első felében egy napon csendőrök szállták meg a falunkat. Éppen a szomszéd faluban tartózkodtam a barátnőimmel, amikor hírt kaptunk, hogy a falunkból nyolc családot elvittek Csehországba. Megijedtünk, mi lesz velünk, ha ránk is ez a sors vár. Pontosan senki sem tudta, hova vitték ezeket a családokat, csak találgattak, hogy Csehország délnyugati részére vitték, a Szudéta-vidékre.
Január 28-án újra megszállták falunkat a csendőrök és sorban mentek azokhoz, akiknek a neve szerepelt a listán. Felszólították őket, hogy másnap délelőttre legyenek összepakolva és indulásra készen várják a teherautókat. Minket is felszólítottak, így hát egész éjjel pakoltunk. Másnap reggel még kimentünk a temetőbe apukám sírjához és ott sírtunk, búcsúzkodtunk, mert nem tudtuk, hogy ebben az életben látjuk-e még a sírját.
Otthon a nagybátyám szétszedte a szuszékot és ebből ládákat készített, amibe belepakoltuk a holminkat. Nagyanyám ott sírt az ajtóban, mert mind a két lányát elvitték családostól. Erre a csendőr, aki oda volt rendelve, fenéken rúgta nagyanyámat. A nagybátyám meglátta, ugrott volna a kalapáccsal a csendőrnek, de szerencsére voltak ott többen, akik lefogták, mert különben agyonütötte volna.
Tizenegy óra tájban betolatott egy teherautó az udvarunkba és felpakolták a holminkat. Amit csak lehetett, vittünk magunkkal, malacot, baromfit, és más egyéb élelmet, ruhaneműt. Nagyon hideg volt, csak úgy csikorgott a hó. Beértünk Tornaljára, ahol bevagoníroztak bennünket.
A marhavagon közepén volt egy kokszkályha. Az ajtaja nyitva volt, annyira füstölt, hogy alig lehetett kibírni, rosszul lettem tőle. Visszamentünk a váróterembe, mert nagyon fáztam. Akkor odajött egy katona és mondta, hogy menjünk vele, ő majd jobb helyre vezet. Egy személyvagonba vezetett, amelynek szélén és közepén is körben lócák voltak, ezeken ültünk szorosan. Este elindult velünk a vonat, de nem tudtuk, hogy hova visznek, ezt senkivel sem közölték.
Aludni csak ülve lehetett, már aki tudott. Enni azt ettük, amit hoztunk magunkkal. Főtt ételt akkor kaptunk, amikor megállt a vonat. Ostrava környékén jártunk, amikor egy másik vagonból átjött hozzánk egy ember, akinél térkép volt. Mondta, ne féljünk, nem Oroszországba visznek, mert más irányba tart a vonatszerelvény.
Február negyedikén este értünk a célállomásra, Csehország déli részére, Vodňanyba. Jó messzire szaladt velünk a vonat, ezért sokat kellett gyalogolnunk, míg az állomás váróterméhez értünk. Itt éjszakáztunk. Nagyon hideg volt, a váróterem kályháját valaki alaposan megrakta. Mivel sokan voltunk, véletlenül kiütötték a kályha csövét és a várótermet elöntötte a füst. Ki kellett menni a szabadba, ha nem akartunk megfulladni a füstben. Kint meg farkasordító volt a hideg.
Reggel jöttek a cseh gazdák, akiknek szükségük volt cselédre, munkásra. Úgy válogattak közülünk, mint a rabszolgapiacon a rabszolgák között. Este hurcoltak ki minket, a várostól 10 kilométerre, Milenovicére, egy majorságba. A mi holminkat berakták egy lakhatatlan magtárhelyiségbe. Két nagy ablak volt vasráccsal ellátva, de se ablakráma, se üveg nem volt benne. Itt kellett laknunk és nekünk kellett lakhatóvá tenni. Több család itt húzta meg magát. Szalmán, földön aludtunk. Rossz téglatűzhely volt a helyiségben, sehogy sem akart égni benne a tűz. Aztán ezt szétszedték, kidobták és egy csikós sparheltet tettek a helyére.
Ez már jobban ontotta a meleget. Én azonban alaposan megfáztam és beteg lettem. Egész éjszaka nagyon rosszul voltam, ezért anyukám szólt az uraságnak, hogy vigyenek orvoshoz. Velünk jött az uraság házvezetőnője tolmácsnak, aki szlovák asszony volt. Szekérre szalmát raktak, ráfektettek és úgy vittek az orvoshoz. Az orvos megvizsgált és beutalt a kórházba, de anyukám nem akart engedni, ezért könyörgött az orvosnak, hogy adjon inkább orvosságot. Visszamentünk a majorba, de az út viszontagságai tovább rontottak az állapotomon, hiszen az ide vezető úton még szükségletre sem lehetett menni, ezért nagyon fájt a vesém. Ahogy a majorságba értünk, a házvezetőnő zsindelyt melegített, a hasamra rakta, hogy átmelegítsen. Reggelre javult az állapotom, de két hétbe került, mire talpra tudtam állni.
Velünk szemben volt a gazdasági udvar, oda jártunk dolgozni az istállóba. Huszonhárom növendékmarhát kellett gondozni, kilenc tehenet megfejni, naponta háromszor. Ezért a munkáért a következő bért kaptuk: 45 kiló búzalisztet, hetente két nagy kerek gabonakenyeret, naponta egy liter tejet, havonta egy kiló vajat, ehhez szenet, tüzelőfát, ami szűkösen kitartott. Kaptunk még némi kis pénzt, de arra már nem emlékszem, mennyit.
Ahogy megérkezett a nyár, napközben mehettünk mezőgazdasági munkába, napszámba. Itt egyforma bért kaptak a nők a férfiakkal. Igyekeztünk is jól dolgozni, mert a pénzért vásárolni lehetett, áru volt bőven. Reggel fél ötkor ketten mentünk az istállóba és úgy osztottuk be, hogy a harmadik alhatott tovább. Hét magyar család dolgozott az úrnál a majorságban, de volt még ott két szlovák és egy cseh család is. Nagygazda volt az uraság, 140 hektáron gazdálkodott. Szerette a magyarokat és úgy éreztük, hogy a faluban is becsülnek minket. Csak a honvágy ne kínzott volna olyan nagyon. Ha a városban jártunk, mindjárt megismertük egymást mi, magyarok. Köszöntünk egymásnak, csókoltuk egymást, pedig csak akkor találkoztunk először.
Galo Árpádné Duczman Julianna (Fotó: archívum)
A szomszédba jártunk ivóvízért és amikor már egy kicsit tudtunk csehül, az ott lakó néni megkérdezte, hogy kerültünk oda. Én elbeszéltem neki és akkor sírni kezdett, annyira sajnált minket. Az úr is érdeklődött, és én elmondtam neki. Láttam, hogy részvéttel van irányunkban. Ők úgy voltak informálva, hogy mi önként és dalolva mentünk Csehországba. Nem tudták, hogy minket erőszakkal hajtottak ki az otthonainkból. A cseh népről csak jót tudok mondani. Amíg mi Csehországban kényszermunkán voltunk, addig itthon elfoglalták a házainkat, földjeinket a szlovákok. A mi falunkba kilenc családot telepítettek le Telgártról, de nemcsak hozzánk, hanem minden környékbeli faluba, ahonnan a magyarokat elhurcolták. Ők lettek az urak, mert partizánok voltak, az ő kezükben volt a hatalom.
Egyszer, estefelé, nyáron épp fejtünk az istállóban, amikor az ajtóra néztem és a nagyanyámat láttam bejönni, aki otthon maradt a kitelepítéskor. Azt hittem, csak képzelődöm. Kiugrottam a tehén alól és elkiáltottam magam: mama, mama! Örömünkben sírtunk, még a cseh asszony is sírt velünk.
Húsvétkor meg kijött hozzánk a plébánosunk. Összegyűltünk a templomban nagyon sokan, mert megtudták, hogy magyar mise lesz. Az egyik nap Protivínben, a másik nap Vodňanyban misézett. Meggyóntatott, megáldoztatott és szentmise után még sokat prédikált. Prédikációja a türelmes Jóbról szólt. Bizony nagyon sírtunk, de nemcsak mi magyarok, hanem a csehek is.
Ha két magyar összetalálkozott, egymást kérdezték, mi újság, mikor engedik már haza a magyarokat.
Én egy hosszú verset is írtam az utókornak a szülőföldjükről elűzött magyarokról: „….Ne félj magyar testvér, megsegít az Isten, nem hagy téged veszni messze idegenben. Szenvedő testvérek, meddig tarthat ez még, lesz e még valaha szabad a Felvidék?”
Anyai nagyanyámékkal sűrűn váltottunk levelet és úgy döntöttünk, ha alkalom kínálkozik, hazamegyek. Ez 1948. április végén volt, a krumpli ültetése után. Az indulás előtt még megfejtem a teheneket, aztán munka után elköszöntem: S Bohem, pán šéf! Az úr szokása szerint megemelte a kalapját, mélyen meghajolt és mondta: „S Bohem Julie!” – de nem gondolta, hogy utoljára lát.
Délután már a vonaton ültem egy tizenhárom éves kislánnyal, aki Beje faluból volt. Tíz órára Prágában voltunk, ahol át kellett szállni egy másik gyorsvonatra, ami Szlovákiába ment. Két férfi álldogált ott, őket kérdeztem, hol kell felszállni a vonatra. Azonnal észrevették, hogy magyar vagyok és magyarul feleltek: majd megmutatjuk, mi is azzal a vonattal utazunk. Másnap késő délután érkeztünk meg Tornaljára, a végállomásra. Autóbuszra szálltunk, a kislányt letettem a bejei kanyarban, én pedig utaztam tovább Lévártra. Sírtam, ahogy megláttam a szülőfalumat. A nagymamámhoz mentem, mert a házunkban már szlovák család lakott.
Anyuka és a húgom hivatalosan még nem jöhettek haza, de az uraság biztatta, hogy elengedi őket. 1948 őszén ők is hazajöhettek Lévártra.
(Lőrincz Sarolta Aranka Hétköznapi történelem határkövei c. könyve alapján)
Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma
