A görög politika szó abból ered, hogy a városok, városállamok (polisz) ügyeit szervező, intéző önkéntes vagy választott embereket nevezték politikosznak. Az ő általuk képviselt szándékokat, elképzeléseket, magatartásformákat pedig politikának.
Meg lehetett ezt ismerni a klasszikusok művei révén is, ahogyan Szophoklész az Antigonéban írja: „A férfi, ki ésszel él, szolgáivá tette okos leleménnyel a hegyek meg a rétek állatait, a lobogóhajú paripának és a bikának nyakába vetette igáját. És a beszédet és a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja, a városrendezőt, lakhatatlan szirteken tűző nap forró sugarát s a fagyot kikerülni ügyes, mindenben ügyes, ha akármi jön, ám a haláltól nem tud menekülni, de gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol. Ha tud valamit valaki, mesteri bölcset, újszerűt: van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele. Ki a földnek törvényeket ad, jogot, mit az isteni eskü véd, az a városban az első; De hazátlan, akinek jó, ami nem szép. Tűzhelyemnél nincs helye. Ne ossza meg tervét sem velem, ki így cselekszik.”
Nekünk legfeljebb irodalmi és történelmi tapasztalataink lehettek, no meg az, ahogyan akkoriban szocreálban csinálódott.
1989 után úgy kerültünk politikai pozíciókba, hogy egyáltalán nem erre vágytunk, nem erre készültünk. De hirtelen polgármesterekre, önkormányzati képviselőkre, közösségszervezőkre, parlamenti jelöltekre volt szükség. Csináltuk, ahogy a Csemadokban megszoktuk.
Tudtuk, hogy kit hogyan lehet megszólítani. Az amatőr színjátszó csoportból a politika színpadára kellett lépjünk. Valakinek ki kell állnia a többiek nevében, a többiekért.
Sokakat megriasztott a kitárulkozó lehetőség, idegen közegbe, ismeretlen terepre menni. De elvállalták.
Ám már akkor is akadtak, akik felismerték az „érvényesülés” útját, a maguk pecsenyéjét: rang, hírnév, hatalom, szajré. Olyanok, akik közérdeket, érdekképviseletet, népakaratot hirdettek, de már az elején a saját pecsenyesütőjük járt a fejükben. Sajnos.
Ez is történelmi tapasztalat. A világ ebben nem változik. Legfeljebb az arányok.
Megszedték magukat, aztán vagy belebuktak, vagy időben átnyergeltek a vállalkozói szférába, létrejött kapcsolataik révén előnyöket szerezve, anyagiakban gazdagodva, szellemiekben kevésbé. Akik maradtak a politikai porondon, azok többsége kitanulta a szervilizmus fogásait, pragmatikusan igazodott a széljárásokhoz, köztiszteletnek örvendő közszereplőként elfogadva a megtisztelő posztokat, meghívásokat.
És voltak néhányan, elenyésző kisebbség, akik búsképű lovagként, magányos vagy magára hagyott végvári harcos módjára, fel nem adva a kitűzött célokat és vállalt elveket, akiket a pálya szélére, a kispadra küldtek a konjunktúra dicső bajnokai. Meg is kapták az „ügyetlen”, „élhetetlen” sőt „alkalmatlan” jelzőt, akik még „egy saját házat sem tudtak összehozni, pedig ott voltak a tűznél”, „hogy is tudnának az ilyenek érdeket képviselni, jövőt, nemzetet, országot építeni, ha saját zsebükre sem gondolnak” (ezzel a véleménnyel azt is beismerve, hogy sokak számára mit is jelent a tolakodás a politikai pozíciók felé). És az elveikhez ragaszkodók kiközösítése ezzel még nem ért véget.
Az elhallgattatáshoz haszonleső senkiháziak aláírásaival feltupírozott kiáltványt, felhívást publikáltak, felszólítva a célszemélyt a politikából való távozásra. Ahogyan ezt alantas módon tették Duray Miklós ellenében! Azóta egyikük sem kért bocsánatot, nem követte meg.
Lelkük rajta. De a jutalmul kapott júdáspénz (rang, kitüntetés, előmenetel stb.) örök szégyenfoltjuk marad! És nem érdemelnek mást, mint megvetést! (A teljes szégyentábla az Új Szó 2002. május 2-i számában.) Ám nem csupán ennyi a következmény. Ez a tény a felvidéki magyar politizálás hitelének teljes devalválásához vezetett, amiből a mai napig nem tért, s talán már nem is térhet magához! Ám a rossz példa ragadós…
Mint említettem, nem erre készültünk, de nem voltunk teljesen felkészületlenek. Ismertük egymást, tudtuk, hogy ki mennyit tett a maga környezetében, közösségében. Volt tehát szervezési tapasztalat, felelősségvállalás, küldetéstudat. Persze mindenki annyi tudást, ismeretet, felismerést, jellemet és gerincet hozott magával, amennyit kapott. Ám nem volt erkölcsi kódexe ennek a világnak, pedig lehetett volna.
Az, ami ezer évig nem hagyta elveszni népünket, amihez nagyjaink mindig is ragaszkodtak: tízparancsolat és Jézus Krisztus. Szent István, Zrínyi, Rákóczi és Esterházy János számára is szilárd alap és útmutatás. Nem csupán vasárnapi ünneplőruha, magunkat mutogatni a nép előtt!
Nekünk a negyven évnyi vándorlás a szocializmus sivatagában ugyan kevesebb templomi áldást juttatott, ám szüleink és nagyszüleink életpéldája, magatartása még előttünk volt: érték és mérték (már akinek). A tankönyvekből hiányzó fejezeteket önerőből igyekezvén pótolni, klubokat, csoportokat, rendezvényeket, kirándulásokat szerveztünk mindenki számára, de ezáltal magunk kedvére is, mert ebben a közegben érezhettük jól magunkat. Emberség és szakismeret, látókör és elmélyülés, üres szórakozás helyett derűs együttlét! – erre lehetett alapozni. És persze jellem és alázat. Ez volt a hitelesség titka. És volt is eredménye. Amikor még nem a „mit mennyiért” volt a fő kérdés, hanem a csak azért is!
Újabban már karrierdiplomaták, szakpolitikusok, okleveles politológusok és biztonsági szakértők veszik át az „amatőrök” helyét. Akiknek már nem a közösségi érdekképviselet a fő céljuk, hanem a hatalmi tortához való hozzáférés (néha bármi áron), akiknek ez már csak egy szakma, nem küldetés, csak egy állás, nem hivatás. A „művelt Nyugaton” ez már régóta így megy, és a szakemberek annak a szolgálatába állnak, akik fizetnek.
Talán eszükbe sem jut, hogy az európaiság három tartópillérének egyike a keresztény erkölcs (a tízparancsolat és krisztusi szeretet), a másik a görög bölcsesség (nem csupán filozófia, hanem a görög irodalomban is – mint fent – megjelenő élettapasztalat, az isteni rend, az ősök tisztelete, a testvéri szeretet, a közösségi élet és hagyomány megbecsülése, és vezetői alázat). A harmadik pedig az igazságosságra és méltányosságra épülő római jogrend.
S hogy visszatérjünk Szophoklészhoz, két és félezer év múltán is érvényes: „Bölcs belátás többet ér minden más adománynál. Az isteneket tisztelni kell, gőggel teli ajkon a nagy szavak nagy romlásra vezetnek, s józanná nem tesz, csak a vénség”.
Tehát mielőtt valaki is, bárki a felvidéki magyar közösség szavazatait kérné a választások előtt, tanulmányozza át a klasszikusokat, ismerkedjen meg legalább Jézus, Szent István, Mátyás király, Zrínyi, Rákóczi és Esterházy János életével, tetteivel, döntéseivel. Aztán mérje fel, hogy tud-e arra vállalkozni, hogy ezt az utat járja. A hiteltelenség hamar kiderül, de magával ránthatja azt a közösséget is, amelyik befogadja a hiteltelent.
Mihályi Molnár László/Felvidék.ma
