Ritkán tapasztalható érdeklődés kísérte Gazdag József újságíró, publicista Az ŠtB és a komáromi magyarok című előadását szeptember 8-án a komáromi Kultúrpalotában. A díszterem teljesen megtelt, a szervezőknek még az irodai székeket is szolgálatba kellett állítaniuk. Az érdeklődők között minden korosztály képviseltette magát, jelezve, hogy a kommunista állambiztonság működése és annak máig ható következményei korántsem csupán az idősebb nemzedékeket foglalkoztatják.
A Duna Menti Múzeum Baráti Köre által szervezett est előadója jelenleg könyvet ír arról a megfigyelő és elnyomó rendszerről, amely a magyar kultúráért, az anyanyelvi oktatásért vagy a magyar nyelvű hitéletért kiálló csehszlovákiai magyarokat vette célkeresztbe. A készülő kötet egyik fejezete a komáromi magyarokról szól majd. Gazdag József pozsonyi, prágai és budapesti levéltárakban kutatva több ezer oldalnyi iratanyagot vizsgált át. Munkáját nehezíti, hogy 1989 decemberében számos aktát megsemmisítettek, egyes iratok tartalma azonban más dossziékba került másolatokból és a központnak küldött jelentésekből legalább részben rekonstruálható.
A gondosan felépített, logikusan egymásba illeszkedő előadás nyomán nem egyszerűen akták, fedőnevek és állambiztonsági kategóriák sorakoztak fel: lassan kirajzolódott a hetvenes-nyolcvanas évek nagyon is kézzelfogható Komároma. Az iskolák, a színház, a múzeum, az egyházak, a könyvtár, a szálloda, a munkahelyek és a baráti társaságok világa – egy város mindennapi élete, amelyet láthatatlanul átszőtt a megfigyelés. Azok számára, akik ebben a korban éltek, az előadás sok korabeli sejtést és gyanút igazolhatott vissza; a fiatalabbak előtt pedig érzékletesen feltárta a város történetének ezt a máig kevéssé ismert korszakát.
Komárom határvárosi helyzete, magyar többsége és az itt állomásozó szovjet haderő miatt az állambiztonság szempontjából kiemelt területnek számított.
Az ŠtB figyelme a kulturális életre, az egyházakra, az iskolákra, az ifjúsági közösségekre és a személyes kapcsolatokra egyaránt kiterjedt. Különösen szemmel tartotta azokat, akik nyíltan kiálltak a magyar kultúráért, az anyanyelvi oktatásért vagy a magyar nyelvű hitéletért.
Az előadás erejét nem elsősorban a feltárt nevek és adatok adták, hanem az a józan és következetes szemlélet, amellyel Gazdag József az érzékeny témához közelített. Mint hangsúlyozta, nem szenzációt kíván kelteni, és nem „ügynökvadászatot” folytat.
A felelősség mindenekelőtt azokat terheli, akik létrehozták, működtették és legitimálták azt a rendszert, amely megfigyeléssel, megfélemlítéssel, zsarolással és bomlasztással igyekezett ellenőrzése alatt tartani a társadalmat.
Gazdag többször figyelmeztetett arra is, hogy az állambiztonsági nyilvántartásokban szereplő kategóriákat nem szabad összemosni. Egészen mást jelentett az ügynök, a bizalmi személy, az ügynökjelölt, a megfigyelt vagy az „ellenségesnek” minősített személy megjelölése. Önmagában egy név szerepeltetése valamely jegyzékben nem bizonyít tudatos együttműködést. Az iratokat is kritikusan kell olvasni, hiszen azok az ŠtB nézőpontját tükrözik, nem feltétlenül a valóságot. Megalapozott következtetéseket csak a fennmaradt dossziék, jelentések és más források összevetésével lehet levonni.
Különösen beszédes volt annak a fiatalembernek a története, akit a határon szamizdat iratokkal fogtak el, majd megfélemlítéssel rávettek az együttműködés aláírására. A fennmaradt iratokból azonban az is kiderült, hogy az előírt találkozók többségére nem ment el, később pedig határozottan megtagadta a további együttműködést. Az állambiztonság végül maga állapította meg, hogy érdemi információt nem kaptak tőle. Az eset jól mutatta, milyen súlyos tévedéshez vezethet, ha valakiről egyetlen nyilvántartási bejegyzés alapján mondanak ítéletet.
Gazdag József tapintatosan, az egyéni sorsokat és élethelyzeteket mérlegelve beszélt az egykori hálózatról. Különbséget tett kényszer és meggyőződés, aláírt nyilatkozat és tényleges együttműködés, passzivitás és tudatos károkozás között. Ezzel bizonyos értelemben
erkölcsi igazságot is szolgáltatott olyan komáromiaknak, akiknek a nevét korábban egy-egy nyilvántartási adat alapján kapcsolták össze az „ügynökmúlttal”.
Az előadás ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az állambiztonság nem csupán információkat gyűjtött, hanem tudatosan bomlasztotta a közösségeket. Ennek egyik módszere az volt, hogy egy öttagú baráti társaságból négy embert kihallgattak, az ötödiket azonban szándékosan kihagyták. Így próbálták felébreszteni a többiekben a gyanút, hogy talán éppen ő működik együtt az ŠtB-vel. A célszemélyt végül saját barátai kezdték kerülni. Máskor még egy valóban beszervezett embernél is házkutatást tartottak, nehogy a környezete előtt lelepleződjön.
A hálózati személyek és tartótisztjeik találkozásaira fedett lakásokat használtak: 1985-ben hat ilyen lakást tartottak nyilván Komáromban, az előírások szerint pedig a találkozók 80 százalékát ezekben kellett lebonyolítani.
Az egyik kiszemelt lakást végül azért nem tudták igénybe venni, mert a házban élő idős asszonyok jó időben rendszeresen odakint üldögéltek, így túlságosan feltűnő lett volna az idegenek állandó jövés-menése. Ez a már-már anekdotikus részlet is érzékletesen mutatta meg, hogyan épült be a titkos megfigyelés a város hétköznapjaiba.
Az országos méretű megfigyelés két legfontosabb magyar célszemélye Duray Miklós és Janics Kálmán volt. Bár Duray Losoncon, majd Pozsonyban élt, Komáromban is gyanússá vált, aki kapcsolatba került vele. Magát Durayt személyi követéssel figyelték, mozgását fényképsorozatokkal dokumentálták.
Miközben a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában a bebörtönzés már nem tartozott az ŠtB jellemző eszközei közé, Duray Miklós kivételt jelentett: több mint négyszáz napot töltött ítélet nélkül vizsgálati fogságban.
Az állambiztonság Duray és Janics környezetében is tudatos bomlasztásra törekedett. A körülöttük működő hálózati személyeket úgy igyekezett felhasználni és manipulálni, hogy a két meghatározó személyiséget egymás ellen fordítsa, követőiket pedig egymással szemben álló táborokra ossza. A cél nem pusztán egy-egy ember megfigyelése volt, hanem a magyar közösség belső bizalmának meggyengítése és kapcsolatrendszerének szétzilálása.
Gazdag József rámutatott, a csehszlovákiai magyar közösség történetének mindmáig jórészt feltáratlan fejezetéről van szó.
A hallgatás és a félelem légköre közel négy évtizeddel a rendszerváltás után sem tűnt el teljesen. Az, ahogyan ehhez a kérdéshez viszonyulunk, arról is árulkodik, milyen állapotban van közösségünk erkölcsi immunrendszere.
Az előadás végén Gazdag József a Gágyor család kálváriáján keresztül mutatta meg, miért nem tekinthető lezártnak ez a múlt. Gágyor Péter rendező kassai munkássága a nyolcvanas évek elején szakmai elismerést szerzett, az állambiztonság azonban szovjetellenesnek minősítette egyik nagy visszhangot kiváltó rendezését. Megfigyelés és feljelentések sora következett, végül családjával együtt Magyarországra költözött, később pedig Nyugat-Németországba távozott. A rendszerváltás után a Duna jobb partján telepedett le Komáromnál, ám egykori szakmai közegében már alig jutott számára hely. Miközben az ő pályáját megtörték, és életművének jelentős része háttérbe szorult, egyesek, akik annak idején jelentettek róla, a rendszerváltás után is megbecsült szereplői maradtak a kulturális életnek, kitüntetéseket és szakmai díjakat kaptak.
A Gágyor család története adta meg az est igazi erkölcsi súlyát. A múlttal való szembenézés ugyanis nem megkésett bosszú vagy szenzációkeresés, hanem annak feltárása, hogy kikkel és miként bánt el a rendszer, kiknek törte meg a pályáját, és kiket fosztott meg az őket megillető elismeréstől. Gazdag József elegáns és visszafogott előadása nem osztott ítéleteket és nem kínált egyszerű magyarázatokat. Megmutatta azonban, mennyi türelemre, forráskritikára és erkölcsi felelősségre van szükség ahhoz, hogy közös múltunknak ezt az érzékeny fejezetét végre megismerjük – és legalább az emlékezetben helyreállítsunk valamit abból, amit az állambiztonság és az utána következő hallgatás elvett.
Szalai Erika/Felvidék.ma
