Az igencsak gazdag magyar zenei élet jelentős eseménye Verdi Traviatájának szeptember végi bemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban. A darab műsorra tűzése azért is különleges, mivel egyrészt négy éve a Szegedi Szabadtéri Játékokon már nagy sikerrel játszották az operát, másrészt a Színházban Koltai M. Gábor prózai rendezőként ugrott fejest az opera világába.
„A Traviata számomra legfőképp egy mélyen emberi portré: közelkép egy nőről, akit különféle helyzetekben látunk” – osztja meg gondolatait egy Papagenónak készült interjúban a színrevivő. – „Egy olyan közegben próbál túlélni, amely őt egyszerre fölemeli, használja és kitaszítja; boldogulni próbál egy kamaszosan idealista fiú mellett, akinek egy manipulatív gazember a papája; és közben tele van anyagi tartozásokkal, és életében talán először szerelmes, és van egy halálos betegsége.”
Az opera nagyon népszerű Magyarországon, olyan híres számok, mint Alfréd és Violetta kettőse, a Pezsgőária néven ismert Brindisi, vagy Germont áriája hozzájárultak hírnevéhez. Magam még hétéves koromban láttam először, a legendás Palló Imre énekelte a rendező által leszólt Germont-t. Magam is nagyon szeretem Verdi remekművét. Párizsban járván – a dalműnek köszönhetően – elzarándokoltam Marie Duplessis sírjához, aki a Verdi művének alapját képező ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regényének ihletője volt.
Most e sorok írását félretettem, ismét belevetettem magam a regény elolvasásába. Igazi romantikus história bontakozik ki az oldalakon. Betekintést nyerhetünk egy kurtizán mindennapjaiba a fény városában, alapos számításokat kapunk arról, hogy egy félvilági hölgy mennyiből tudja magát fenntartani a legfelső régióban, s egy „jóravaló” párizsi polgárnak mennyibe kerülhet egy ilyen dáma kitartása.
Megjelenik a dráma is betegség formájában, mivel e viharos létet övező tüdőbaj hamar felőrli a szervezetet. Megismerhetjük a zokogó ifjút, aki nem tud napirendre térni kedvese elvesztésén, s könnyek között meséli el az igaz történetet a Krónikásnak.
A Krónikás pedig serényen dolgozik, nagy érzelmekkel, sűrűn moralizálva színezi a sztorit, sőt egy kis horrort is csepegtet a sorok közé, mikor a hölgy újratemetéséről értekezik. Egy kis esélyt is ad a megnyugvásra, amikor a főhősnő szerelmével, Armand Duvallal (a zokogó ifjú) vidékre költözik a rousseau-i „Műveld kertedet” életszemlélet alapján. Ifj. Dumas mesteri módon bonyolította a szálakat, más műveivel meg sem tudta közelíteni a könyv sikerét. A filmipart is megihlette a történet, a leghíresebb mozi talán az 1936-ban készült változat Greta Garbo főszereplésével, az 1953-as francia verzióban Micheline Presle alakította a női főszerepet.
De térjünk vissza néhány szó erejéig a pejoratív jelzővel illetett atyára! Tény, hogy fia tudta nélkül keresi fel utóda liblingjét, s a családi hírnévre való hivatkozással kéri a szakítást sarjával.
Mai szemmel tényleg találhatunk kivetnivalót tettében, de ha belegondolunk a XIX. századi francia vidéki mentalitásba, akkor közelebb kerülhetünk a valósághoz. A franciákban mindig volt egy álszentség, a család becsülete mindennél fontosabb volt, s ha valaki feslett életet is élt, a hírnévre mindig gondosan odafigyelt.
Végezetül egy gyermekkori emlék. Zenei általánosba jártam, s kivezényeltek minket egy – az akkori idők „cucilista” eseményére – egy névadó ünnepségre.
Kisdobosnyakkendőben léptünk fel, s már félszemmel sandítottunk az ünnepi asztalra, ahol később édes finomságokat kóstolhattunk gyomorrontásig. Befejező számként az oda végképp nem illő Germont áriáját adtuk elő: „Hát nem él szívedben már, az a napsütötte táj, merre gólya, fecske költ, merre dajkád dala száll…”
Utólag is beleborzongok, hogy egy ártatlan kisdednek énekeltük egy „manipulatív gazember” mételyező gondolatait; ha a szegedi rendezőn múlt volna, akkor a gyermekvédelemmel vagy a gyámhatósággal vitette volna el az egész bagázst.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
