Az idő megállíthatatlan múlása, az újabb nemzedékek színre lépése és a rohamos modernizáció szinte teljesen háttérbe szorítja az elődjeink életéhez és munkájához fűződő tárgyi emlékek megőrzésére irányuló igyekezetet. Pedig már múzeumi gyűjteményekbe illő értéknek számítanak a falvaink életének egy-egy mozzanatát megörökítő régi fényképek, s egyre nagyobb kortörténeti ritkaságként kezeljük az egykori falusi kovács-, asztalos-, bognár- vagy cipészműhelyekből fennmaradt berendezéseket és szerszámokat, a régi mezőgazdasági és háztartási eszközöket. Örvendetes, amint a pinkekarcsai Hervay-gyűjtemény is példázza, hogy Karcsáinkon mindezek ellenére tudatában vannak a megőrzött régiségek tudatformáló jelentőségének.
Ezúttal a kovácsmesterség karcsai hagyományait elevenítjük fel személyes emlékek alapján. De előbb hadd mondjuk el, hogy ezt a mesterséget már az ókorban is rendkívüli tisztelet övezte. A görög mitológiából tudjuk, hogy e szakma és a tűz istenét, a vassal dolgozó kovácsok, fémművesek mogorva, szakállas és sánta védelmezőjét Héphaisztosznak hívták, aki a fémből csodálatos kardokat, pajzsokat, nyilakat, arany szekeret alkotott, s akire még évezredek után is büszkék a szakmabeliek. Ezt a mondabeli kovácsistent, aki állítólag az Etna vulkán gyomrában rendezte be műhelyét, az ókorban és később is üllővel és kalapáccsal ábrázolták…
Úgy látszik Héphaisztosz alkotó szelleme több karcsai férfit is megérintett, mert még a múlt század közepén is
kovácsműhelyek sora működött a Karcsaszélen. Síposkarcsa központjában volt Zsemlye István, Móroczkarcsán Ollé László, Etrekarcsán pedig Kajfer Sándor műhelye. Nemegy karcsai fiatalember – köztük édesapám, Somogyi Vince is – sajátította el akkoriban a patkolókovács szakmát, abban a reményben, hogy a jövőben biztos megélhetést nyújt számukra. A karcsaszéli „tüzes emberek” sorát az 1920-as években Egyházkarcsán Somogyi István bővítette. Az ő munkássága és műhelye ihlette emlékezésre fiatalabbik fiát Györgyöt.
Somogyi István az 1920-as években családi házának felépítésével egyidejűleg rakta le kovácsműhelyének alapjait. Tető alá került nemsokára a patkoló szín, a gabonadaráló, s utána pedig a cséplőgépnek és a traktornak helyet adó szín is. Kovácsinasok és segédek sora sajátította el itt a szakmát. Amint egyikük, a Pinkekarcsán lakó Nagy János mondta el nemrég e sorok írójának, az amúgy szigorú kovácsmester számukra külön pihenőhelyet létesített, munkatársainak tekintette őket, s családjával együtt mindig egy asztalnál étkezett velük. A műhelynek már csak az alapjai láthatók, helyén díszcserjék és tuják sorakoznak. Az egykori pihenőhely ma alkalmi házi borozó. Belül a falat szemet gyönyörködtető művészi plakátok borítják Az egyik sarokban egy magas, ritkaság számba menő, testén szép díszítő elemeket hordozó, száz évnél is régibb öntöttvas-kályha…
Mgr. Somogyi György, hivatását tekintve középiskolai tanár, nyugdíjas korában is nagy becsben tartja az édesapja mesterségéhez fűződő, mindmáig féltve őrzött szerszámokat. Amikor nemrég nála jártam, a felújított családi házhoz símuló raktárhelyiségbe vezetett, ahol szinte teljességében elénk tárult az egykori kovácsműhely eszköztára.
A helyiség központi helyén, magas tőkén, derékmagasságban lapul az üllő, amelynek csengő-zengő hangja, akárcsak a közeli templom harangjainak felemelő zúgása, hozzátartozott nemcsak a kovácsmester családja és a szomszédok életéhez, de az ősi település sajátos helyi hangvilágához is. Mindez eszébe juttatja: A régi kovácsműhelyből kihangzó erőteljes kalapácsolás, az izzó vas emberi erővel történő érzékeny alakítása, a patkolásra idevezetett lovak nyerítése és toporzékolása, de apám harsány utasításai is – mindmáig fülemben csengenek, akárhányszor belépek ebbe a helyiségbe.
A satupad fölötti falon sorakozó szerszámok pontos magyar megnevezésére manapság, a kisebbségi lét önazonosságőrlő viszonyai közt, a már hajlott korú egykori kovácssegédeken vagy a kovácsmesterek utódjain kívül aligha vállalkozna mifelénk valaki. Szinte csodálatra méltó, ahogy nyelvünk fogalomteremtő logikája megteremtette az egyes szakmák szókincsét! Merthát, különbség van a patakés jobb, a patakés bal és a kétélű patakés között. Kalauzom felvilágosít, hogy külön szerszám a patareszelő, a patavágó, a patkólevevő fogó, a sarok-csavarkulcs, a szögmeghúzó fogó, vagy a fogó aligátor, a sokféle kalapács… – Ez itt a patkolószék, ezen történt a paripák „manikűrözése”, mutat György egy fatákolmányra. A műhely berendezésének fontos eleme volt a tűzfészek, közelében a fújtató, mellette a kovácsszén, meg a vödör víz az izzó vas lehűtéséhez. Megmaradt a fúrógép, a különböző nagyságú alakító kalapácsok, a bádogvágó olló, több eredeti menetvágó, alátétek. De van itt ólomöntő edény és a kovácsmester által készített ötletes diótörő szerkentyű meg előregyártott patkó… Ám így is – fűzi hozzá –, amit itt felsoroltam, az csak töredéke a megőrzött szerszámkollekciónak
– A patkolás, vagy a kocsikerék-vasalás szinte szertartásként zajlott, folytatja visszaemlékezését a kovácsmester fia. Apám a patkolás előtt alapos, szinte szakszerű állategészségügyi elbírálásban részesítette a ló patáját. Ő is és 
a segédek, meg a gazdák is nagyon vigyáztak arra, nehogy a fontos művelet során akár legkisebb sérülés is érje a lovat. Munka közben nem volt ott sok beszéd. A ló gazdája, vagy a gazda fia orrkötőfékkel, esetenként a ló szájába tett ú.n. pipával tartotta kordában a nemes állatot. Máskor, mintha nem is lovakról, hanem a szívhez közel álló lényről lenne szó, az idegeskedő paripákat nyakuk és faruk finom símogatásával, együttérző csitítgatással, nevük szívhez szóló emlegetésével nyugtatgatták. S a Mici, a Szikra, a Lepke, a Szellő, a Linda, a Virág, a Dugó, a Füttyös, a Dundi, a Tündér, az Ördög, a Durcás és ehhez hasonló, szinte költői nevekre hallgató kancák és csődörök, televér paripák és hajlotthátú gebék, kivénhedt, félig süket csatalovak mintha értették volna az emberi szót! Miután megtörtént a pata szarufeleslegének lereszelése és levésése, következett a patkónak a patához illesztése, majd odarögzítése a megfelelő patkószögekkel… Még most is érzem a kovácsszén illatát, a fújtató szuszogását, a különleges égetett pataszagot, és hallom a vödörbe mártott forró patkó sistergését, látom az edényből felszálló fehér gőzfelhőt!
György eme színes hangulatidézés után kitér még arra, hogy a kovácsműhely mellett volt a robbanómotorral hajtott gabonadaráló, amelynek hangja betöltötte az egész falut. – Emlékszem a feltűrt ingujjú mellényes emberekre, akik virtusosan, játszi könnyedséggel vitték a szekérről a darálóba, vagy ahogy nálunk mondták, a „srótullóba” a kukoricával, árpával telt zsákokat… Majd azzal pergette tovább emlékeinek fonalát, hogy hasonlóképpen agyába vésődött a kép, amikor a tavaszi vagy aratás utáni szántás idején tucatszámra hozták a műhelybe élesítés céljából az ekevasakat, máskor az ásókat, kapákat…
Az apai kovács-hagyatékon kívül György féltve őrzi a család mezőgazdasági felszerelésének maradványait is. Megmaradt az eke, a taliga, néhány bók, az ekéző, a fogas, egy-két kocsikerék, kasza, kapa, sarló és két mácsonyavágó, amit annak idején mi karcsaiak inkább mácsonyaböködőnek neveztünk .
A kovácsműhely berendezését és a mezőgazdasági eszközöket György szakszerűen összeállított gyűjteményként szeretné tovább megőrizni a családi ház egyik felújítandó helyiségében. Ugyanis ezek az emberi elme mélyrétegében elraktározott emlékeket megelevenítő régiségek örömet is jelentenek számára. Meggyőződése, hogy a manapság már feledésbe merülő nehéz, nagy fizikai rátermettséget követelő kovácsmesterség és általában a földművelői munka tárgyi emlékeinek megmentése és bemutatása nemcsak a család, vagy a község lakossága, az ifjú nemzedék, de a szélesebb nyilvánosság számára is tanulságos lehet.
Somogyi Mátyás, Felvidék.ma
