Október 28-án lenne 85 éves Dobos László Kossuth-díjas írónk, közéletünk köztiszteletnek örvendő személyisége. Ebből az alkalomból Koncsol László avatóbeszédét közöljük, amelyet a királyhelmeci Dobos László Emléknapon mondott.
A szoboravató ünnepi beszéd, melyet Koncsol László író, Dobos László kortársa, barátja tartott, a nagy eső miatt a szomszédos görög-katolikus templomban hangzott el, a népes közönség előtt. Koncsol László gondolatait a következőkben olvashatják:
„Kedves királyhelmeci testvéreink, bodrogköziek, vízmegesiek, kárpátaljaiak, partiumiak, Királyhágón inneniek és túliak, erdélyiek, patakiak, pozsonyiak és budapestiek!
Különös, hogy nekem kell fölavatnom annak a férfinak a szobrát, akit a Szlovákiai Magyar Írók Társasága nevében egy esztendeje búcsúztattam az élőktől.
1947-től kellett volna Őt ismernem, mert ugyanabban a magyar iskolavárosban, Sárospatakon tanultunk s egy futó 1953. évi Révkomáromi találkozás után Ő a pódiumon állt, mint kezdőnek is kezdő író, és én, mint gimnazista kerültem testközelébe, bár fogalmam sem volt, milyen közel voltunk, és milyen közel kerülünk majd egymáshoz. Ő, a királyhelmeci Dobos László, aki itt született, és e táji és épített díszletek között cseperedett, és akinek mindene volt Helmec és a Bodrogköz, 1944 őszére horgonyzott le a pataki tanítóképzőben, s mindjárt a háború után, 1945-ben szökött át először Perbenyiknél a zöld határon ismét vissza Patakra és szökött újra meg újra, hogy tanulhasson, mint annyian azokban az időkben, és ezt anyanyelvén tehesse.
Dobos László 1930-ban született, s 1949-ben vált meg a református tanítóképzőtől oklevéllel a zsebében. Tizenkilenc éves fiatalember volt akkor. Szökéseinek, illegális határátlépéseinek a kvintesszenciáját foglalta Földönfutók c. regényébe (1968, 1970). Ez a munka volt Dobos László második felvidéki irodalmi tabudöntése. Az első a Messze voltak a csillagok című kisregény (1963, 1966) arról a csapásról, amelyet a szovjet hadsereg terrorszervezete, az NKVD mért a felvidéki, főként kelet -, kisebb mértékben közép-szlovákiai magyar falvakban élő férfiakra, kisebb arányokban asszonyaikra, amelyet rossz oroszsággal „málenykij robot” néven emlegetünk.
A felvidéki magyar iskolák még zárva voltak, hősünk nem taníthatott, traktorra ült, amíg 1950 után meg nem nyílt előtte egy társadalmi életpálya kapuja. Egy rövid közjáték után a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség, mint tehetséges, tanult magyar ifjút Őt bízta meg a Bodrogköz, majd a szlovákiai magyar vidékek úttörő hálózatának szervezésével. Ez volt meghurcolt, porig alázott magyar nemzetrészünk magára találásának egyik útja, s a Mindenható Őt szemelte ki, hogy néhány ifjú társával ezt az utat törje és építse. Így találta magát hamarosan Pozsonyban. Dolgozott s megkezdte tanulmányait a Magyar Pedagógiai Főiskola magyar – történelem – polgári nevelés szakán (1952 – 1956). Miután végzett, tanársegédként pár évre a magyar tanszéken maradt.
Ekkor már írni és publikálni kezdett, fölvette a holtig tartó, elkötelezett kapcsolatot A vádlott megszólal című 1946-os röpirat szerzőjével, Fábry Zoltánnal, hallatta hangját a semmiből fölcihelődő felvidéki magyar szellemi életben, s néhányadmagával szervezni kezdett egy pozsonyi magyar irodalmi folyóiratot. Így született meg 1958 második félévére a lap, amely máig él, és az Irodalmi Szemle címet viseli. Dobos László lett a folyóirat főszerkesztője. 1968 – 69-ig, tíz éven át, az országos Csemadok-elnöki és miniszteri szolgálatáig Ő jegyezte az akkor és még sokáig egyetlen irodalmi és társadalomtudományos havilapunkat, a Szemlét.
Ő volt regényeiben a felvidéki magyar próza taburomboló faltörő kosa. A tényeket a deportálást el is szenvedett nagykaposi tanár, Géczi Lajos írta meg később, 1992-ben Civilek hadifogságban c. nagy történelmi értékű, önsorsát is beleírt dokumentációjába.
Igen, de ismétlem, a deportálás szemtanúja, Dobos volt az, aki a falon az első rést ütötte. Egyébként, mint kilenc éves fiúcska láttam szüleimmel a deregnyői parókia lefüggönyözött ablakán át a Szambor felé hajtott férfitömeget, ahogy a szovjet katonák a kastélyból kísérték az embereket falum főutcáján, s miként az emberek mondták, a „Tótságon” át nyugat felé. Egy hermetikus szabad verset is írtam róla Mélyszürkében címmel a nagy menetelés másik elszenvedőjének, későbbi pataki internátusi lakótársamnak Szentimrei Mihálynak ajánlva. Ő, a deportálás túlélője hozta haza aztán a Szovjetunióból az oda hurcolt nagy szellemi értékű régi könyveket. Igen: Messze voltak a csillagok és Földönfutók – és magyar emberi és nemzeti sorsok tabudöntögető regény tükrében. Mindkettő Dobos közvetlen vagy áttett személyes tapasztalataiból jött elő. Az angolszász irodalomban „fiction” (fikció, kitalálás, képzelődés) a széppróza neve. 
Dobos két regényéről ezt csak részben mondhatjuk el. Lényegük, sajnos, igaz. Bocsánatot kérek barátainktól, ha olykor személyes vagyok, de élete egy-egy szakaszának tanújaként is állok felavatandó szobra előtt.
Élő kapcsolatom Sárospatakkal ott élt nővérem révén évtizedekig fennmaradt, s az utcán, a piacon, a templomban, az iskolakertben rendszerint találkoztam hajdani tanárainkkal. Dobos Lacira mindig rákérdeztek. Figyelték életútját, büszkék voltak rá. Munkahelyünkön, a lap szerkesztőségében három évig láthattam balkeze felőli asztalomtól arcélét, s tartottuk a kapcsolatot később, minisztersége és belső kivetettsége idején is, úgyszólván elmeneteléig. Nagy ember volt.
Ha itthon járt, mindig egy-egy demizson helmeci borral nyitotta ránk a reggeli ajtót, hogy munka után a kis folyosó végi villanymelegítőn nagy szakértelemmel fölforralja hármunknak, Tőzsér Árpádnak, magának és nekem, és kortyolgattuk a fölfűszerezett helmeci bort, és aznap este hármasban megváltottuk a szlovákiai magyarságot és Közép-Európát. Évekig hárman szerkesztettük lapunkat. Életem legcsodálatosabb munkahelye volt a Szemle, főleg az Ő érdeméből, mert nagyszerű főszerkesztő volt. Ő vont be aztán, a sötét esztendőkben a Duray Miklós nevéről ismert magyar jogvédő mozgalom munkájába, amelynek, mint ismeretes, a csehszlovák polgári titkosszolgálat hágott a nyakára. Duray rövidprózáit mi közöltük, amíg lehetett, lapunkban.
A szlovákiai magyar életben az 1950-et követő húsz esztendő a társadalmi romokból való építkezés évtizede volt, s ebből ünnepeltünk alaposan kivette a részét. Fontos szellemi intézményeket alapított. Elsőként az Irodalmi Szemlét, aztán a Tatran Kiadó magyar részlegét, amelynek vezetője is volt, majd a Madách Könyv- és Lapkiadót kényszerű megszakítással haláláig. Ő bonyolította le a szlovák könyvkereskedelmi hálózat magyar területen működött boltjainak magánosítását, a Madách Könyvesboltokat. Egyéves minisztersége alatt született meg a kassai Thália Színház. Még életében jött létre a kiadó és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház közti megállapodás, hogy a veszélyeztetett rimaszombati magyar könyvkereskedés beköltözhet az egyház egyik főtéri épületébe, s folytak a tárgyalások arról, hogy a Madách vállalni fogja a révkomáromi református teológia kiadványainak gondozását. Nem Doboson múlt, hogy nem így történt. Átmentette alternatív politikai-közéleti fórumunkká Szabadújság címen a Szabad Földműves c. hetilapot, hogy alternatív sajtónk is legyen, ill. a Kis Építőt, a Madách gondozásába.
Visszatérve ünnepeltünk politikai-közéleti karrierjére: Husák a börtönből és szabadulása után is figyelte a szlovákiai mozgásokat, s Mináčcsal egyeztetve kiszemelte apró magyar csapatába Dobos Lászlót. Így lett Helmec magyar szülötte az első szlovák kormány nemzetiségi és sportügyekért felelős tárcanélküli miniszterévé. Aztán úgy menesztették minden párt- és egyéb megtorlásokkal együtt, hogy ugyanaz a Husák, aki a kormányba beleagitálta, mint 1945-ben Esterházyt, Őt sem engedte maga elé, vagy mint Novomeský Fábry Zoltánt ugyanígy, be sem bocsátották őket hivatali szobájukba.
Dobos hívásait Husák nem fogadta, szóra sem méltatta. Tiszti rangjától megfosztották, útlevelét bevonták, az Írószövetségből kizárták, közlési jogától eltiltották, levelezését olvasták és szűrték, a Csemadokból és az állampártból kirekesztették, a polgári titkosszolgálat pedig teljes súlyával ránehezült. A Lenin és társai által megszerkesztett lelki-szellemi terror módszerei szerint jártak el vele szemben. Csak az adott világpolitikai helyzetben már nem illett büntetlenül olyan dolgokért, amelyeket az illető nem követett el, börtönbe zárni, sőt fölakasztani. Csak – legfeljebb – fölfüggeszteni. Laci védelmezői a magyarországi író barátok lettek. Ők legalább lélekben, meggyőződésem szerint most mind itt sorakoznak barátjuk, védelmezettjük szobra körül. Sokan, nagyon sokan vannak, magyar reformpolitikusok is, akik át-átszóltak a határon Dobos védelmében. Köszönjük nekik. És persze mellette állt családja, Éva a gyermekeikkel, Évával és Lacival, testvéreivel, unokáival, tágabb családjával, a helmeci és szétszóródott rokonaival büszkén rá, a család és a magyarság egyik gyámoszlopára.
Az ünnepeltünk 1989-től a Magyarok Világszövetségének társ-, 1992-2000-ben egyik alelnöke volt, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Az Együttélés mozgalom képviselőjeként négy évig politizált a szlovák törvényhozásban Duray Miklós oldalán. Visszatért a Csemadok élére elnöki, majd tiszteletbeli elnöki, ill. társelnöki minőségében. Írott és íratlan életműve válasz volt Trianonra és a párizsi békeszerződésre, és mindarra, amit velünk, ellenünk, ártatlanok ellen a Nagy- és Kisantant hatalmai cselekedtek. Élesztgette, szervezte és szellemi táplálékkal látta el a félholt kisebbségi magyarságot.
Beszédemet egy emelkedettebb gondolattal zárom. Vörösmarty írta Keserű pohár c. bordalában: „Gondolj merészet és nagyot, / És tedd rá éltedet: / Nincs veszve bármi sors alatt/ Ki el nem csüggedett./ Gondold meg és igyál: / Örökké a világ sem áll: / De amíg áll, és amíg él,/ Ront vagy javít, de nem henyél.” 
Erkel a Bánk bán operában a záró sort nyomatékul megismételte, énekeltetvén Peturral és a kórussal: „Ront vagy javít, de nem henyél.” Ünnepeltünk sem henyélt, egész életében, úgyszólván végső pillanatáig értünk égett, értünk élt, értünk dolgozott – és szenvedett. Legyen áldott az emlékezete, s hulljon le szobráról a fehér lepel” – zárta beszédét Koncsol.
A Mécs László Polgári Társulás és a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért társulás az egy éve elhunyt Dobos Lászlónak, Kossuth-díjas írónak, politikusnak, a város szülöttének szobrot állítottak Királyhelmecen 2015. október 17-én. Ebből az alkalomból hangzott el Koncsol László pályatárs, barát beszéde a szobor avatásakor, a rossz idő miatt a Fő utcán lévő görög-katolikus templomban.
Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56921,56906,56898,56893,56886,56872,56858,56597″}
