“Az, hogy apám meghalt valahol a Don-kanyarban, nekem az a holokauszt. Anyám is hasonló sorsra jutott a szemem láttára 1945-ben. Nem panaszképpen írom: a háború után kellett volna segítség és nem most”.
Ezekkel az elkeseredett szavakkal fordult a minap egy kedves olvasónk Kassáról a budapesti Kúriához. Az igazságot keresve sokfelé megfordult már a megkereséseivel, főkonzulátushoz, minisztériumhoz, sajtóhoz címzett nyílt leveleivel – de az igazságát eddig nem sikerült meglelnie.. Amit helyette talált, az a valóság, a mai meztelen magyar valóság. Egyfelől a jó szándék megnyilvánulásai, másfelől pedig mindaz, amivel e jó szándék van kikövezve.
E történet azokról a magyar hadiárvákról és hadiözvegyekről szól – sajnos nincsenek már köztünk oly sokan, hogy hangjukat a szélesebb nyilvánosság és a döntéshozók is meghallják – akik a magyar hadsereg vagy a csendőrség kötelékében szolgáló hozzátartozójukat a második világháború alatt veszítették el, majd pedig a háború utáni “rendezés” következtében a hazájuktól (és magyar állampolgárságuktól) is megfosztották őket. Hosszú évtizedek teltek el úgy, hogy semmiféle kárpótlás, támogatás nem járt nekik attól a magyar államtól, melyért hozzátartozóik a legdrágábbat adták. Sőt. Nincs rajta mit szépíteni: a magyar állam egész egyszerűen ocsmányul bánt a második világháborúban harcolt katonáival illetve az elesettek özvegyeivel, gyermekeivel. A kommunista diktatúra logikája szörnyen egyszerű volt: akik a második világháborúban harcoltak, azok a Szovjetunió ellen harcoltak, vagyis bűnösök. Ennek megfelelően a legkevesebb, hogy a hadiözvegyektől és hadiárváktól 1949-ben megvonták a támogatást.
Még a rendszerváltást követően is éveknek kellett eltelniük, hogy az Országgyűlés egyáltalán mozduljon valamit az ügyben: 1994-ben született meg a jogszabály a hadigondozásról. Ez azonban a magyar államhatárokon kívül rekedt hozzátartozók számára lényegében semmi változást sem hozott: maradtak továbbra is azok, akik voltak, vagyis elfeledett, semmibe sem vett áldozatok. És ez így ment egészen 2015-ig, amikor a magyar Országgyűlés végre – hét évtizedes adósságát törlesztve – június 23-i ülésén elfogadta a hadiözvegyek és hadiárvák támogatásáról szóló törvény módosítását. A kihirdetés másnapján, azaz július 4-én hatályba lépett jogszabály (2015. évi CIV. törvény) tette lehetővé, hogy végre azok is anyagi támogatásban részesüljenek, akiknek édesapja, férje a második világháborúban a Magyar Királyi Honvédség vagy a csendőrség kötelékében szolgálva életét áldozta hazájáért, függetlenül attól, hogy aztán a háború utáni „rendezés” következtében mely utódállam állampolgárává vált. Az 1994-es törvényhez benyújtott egyéni módosító indítvány indokolása szerint a támogatás immáron azokat is megilleti, akiknek férje, édesapja 1938 . november 2-a és 1945 . május 9-e között a volt magyar királyi honvédség és csendőrség kötelékében szolgált, függetlenül állományviszonyától és rendfokozatától és attól a ténytől, hogy az 1947 . február 10-én Párizsban, Magyarország képviselői által aláírt békeszerződés következtében mely ország állampolgárává vált.
A jogalkotó figyelembe kívánta venni Magyarország történelmileg változó határait, így a hősi halált halt férje után azon hadiözvegy is gondozotti körbe kerül, akinek a férje Magyarországról vonult be, de az özvegy – lakhelyváltoztatás nélkül – jelenleg más állam polgára. A hadiözvegyi járadék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 112,5%-a. (Az öregségi nyugdíj legkisebb összege 2015-ben havi 28.500 Ft.)
A törvénymódosítás lakóhelytől függetlenül megnyitja a hadigondozotti jogosultságot az alábbi feltételeknek megfelelő volt hadiárvák, volt hadigondozott családtagok, volt hadigyámolt magyar állampolgárok részére: volt hadiárva, volt hadigondozott családtag és volt hadigyámolt, akit 1949. január 1-jét megelőzően nyilvántartásba vettek, de a pénzellátást nagykorúvá válása miatt, vagy politikai okból megszüntették, vagy szüneteltették, illetve ilyen ellátás iránti kérelmét politikai okból elutasították, továbbá aki ezen irányú kérelmét politikai okból elő sem terjesztette. A volt hadiárvákat, volt hadigondozott családtagokat és volt hadigyámoltakat egyéb ellátásuktól függetlenül havi rendszeres járadék illeti meg, amelynek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 30 %-a. Idén ez az összeg 8550 forint havonta.
Ez az új jogszabály több ezer határon túli magyart érinthet, köztük természetesen sok felvidékit is. Igen ám, csakhogy a törvény gyakorlati alkalmazása során adódtak sajnálatos anomáliák: erre hívta fel a figyelmet a már idézett olvasónk Kassáról. Őt a kérelmének benyújtása során arról tájékoztatták, hogy bár valóban állampolgárságra való tekintet nélkül illeti meg az érintetteket a támogatás, de az igényléshez szükség van a magyar állampolgárságra. Ez elvileg nem okozhat gondot az egyszerűsített honosítási eljárás 2011-től kezdődő alkalmazásának köszönhetően – csakhogy Felvidéken ennek (is) megvannak a maga hátulütői. A szlovák törvényhozás által a magyar állampolgársági rendelkezésekre adott válasz – az úgynevezett állampolgársági ellentörvény – ugyanis elvette a felvidéki magyarok többségének kedvét attól, hogy visszaszerezzék magyar állampolgárságukat.
S a mi esetünkben ez máris lehetetlenné teszi a hadigondozottakról szóló törvény módosításának alkalmazását. És ezt a hátrányos helyzetet a mai napig nem sikerült megoldania az illetékeseknek. Informálisan elhangzottak már olyan felvetések az illetékes magyar tárca bizonyos vezetői részéről, hogy esetleg a státustörvényen, vagyis a Magyar Igazolványokon keresztül lehetne rendezni a problémát s így állampolgárság megszerzése nélkül – ami a szlovák elvesztését jelentené Felvidéken – biztosítani a támogatást a jogosultak számára.
Konkrét lépések azonban mindezidáig nem történtek. Amibe olvasónk – 78 éves kora ellenére (vagy talán éppen azért, háta mögött egy teljes élet minden tapasztalatával, keserűségével és örömével) – nem kíván belenyugodni és tovább folytatja (szélmalom?) harcát a támogatásért. Mint írja, távolról sem a pénzért, a támogatás összegéért – mert arra nincs szüksége. Hanem azokért az elvekért, amelyeket évtizedeken át páros lábbal tiportak s amelyek különféle bürokratikus okokból – szégyenszemre – ma sem tudnak maradéktalanul érvényesülni. Mert ahogy megfogalmazta: “Nem hittem volna,hogy 78 évesen még érhet az anyaország részéről hasonló kirekesztés. Tudják, tisztelt törvényalkotók, ez a legnagyobb pofon számomra és talán másoknak is itt nálunk, a határok másik oldalán”.
A Kúriához címzett levelének záró sorai is súlyosak:
“Elnézést a mindenkori magyar kormánytól, de ha a holokausztban odaveszett volna valakim, biztosan a támogatást megkaptuk volna. Az, hogy apám meghalt valahol a Don-kanyarban, nekem az a holokauszt. Anyám is hasonló sorsra jutott a szemem láttára 1945-ben. Nem panaszképpen írom: a háború után kellett volna segítség és nem most. Most semmim sem hiányzik, a pénz sem. A háború után bizony nagyon nehéz volt, a Benes-dekrétumok alapján elvettek tőlünk minden támogatást. A mai napig is bűnösök vagyunk, a ma született magyar gyermekekkel egyetemben. Csehszlovákia nem törődött velünk, az anyaország pedig elveszett. Nem volt nyugdíj, egyszóval semmilyen támogatás, sokszor nem volt mit ennünk. Nem tudom vannak-e még hadiözvegyek, lehet, hogy mi néhányan még itt vagyunk látogatóban ezen a földön. Csak azért foglalkozok a problémával, hogy végre mondja ki valaki az okokat: miért nem kaphatják meg a nem magyar állampolgárok a nekik járó juttatásokat, úgy, mint a hasonló sorsú magyar állampolgárok? A sorsok között semmi különbség nincs, csak annyi, hogy fejünk felett néhányszor változtak a határok. Magyarok maradtunk, ahogy a székelyből nem lesz román, úgy nem leszünk mi sem soha szlovákok. Talán életünk alkonyán még megéljük, hogy ez az erkölcstelen konzum világ visszatér a régi keresztény európai értékekhez, ahol visszatérnek az emberi értékek, a tisztesség és becsület. Ahol a világ urainak nem a pénz az Istenük és a Bank a templomuk, hanem az igazságos megélhetés, és nem a gátlástalan hatalmi harcok…”
Szűcs Dániel, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57206,55004″}
Fotó illusztráció: http://mult-kor.hu
Megjelent a Felvidéki Magyarok 2015/4. számában
