Közel négy évtizeden át tanított az izsai alapiskolában, harminc évig vezette a Pitypang néptánccsoportot, és nyugdíjasként sem szakadt el a fiataloktól. Bulajcsik Júlia pedagógus, néptáncoktató és közösségszervező évtizedeken át dolgozott azon, hogy a gyermekek a táncon keresztül megtapasztalják az összetartozás örömét. Az idén 79 éves, gútai születésű, több mint fél évszázada Izsán élő pedagógus a Szövetség a Közös Célokért 2026. évi Pogány Erzsébet-díjának kitüntetettje. Egy végigtáncolt élet emlékeiről, a Pitypang történetéről, tanítványairól és a közösség megtartó erejéről beszélgettünk.
Júlia néni Gútán nőtt fel, és már egészen fiatalon kapcsolatba került a néptánccal. Hogyan kezdődött ez az életre szóló szerelem?
Nagy családból származom, szerény körülmények között nőttem fel, de olyan tanítóim voltak Gútán, akikre ma is hálával gondolok. Nagyon sok szeretetet és biztatást kaptam tőlük. Már az alapiskolában Csémi Karolinánál táncoltam, később a Csemadok sortáncjárásában is részt vettem. Az érettségi előtt például hajnalig táncoltam, mégis sikeresen leérettségiztem. Ezek számomra felejthetetlen élmények. Már akkor megtapasztaltam, milyen sokat jelent, amikor az ember egy közösséghez tartozik. A sortáncjárásban már csoportot is vezettem, és rengeteg szeretetet kaptam az emberektől. A tánc azóta végigkíséri az életemet.
A pedagógusi pályája is Gútán kezdődött, később Ógyallán és Komáromban is dolgozott. Szinte mindenütt tánccsoportot szervezett. Miért volt ez ennyire fontos Önnek?
A tanítóimtól nagyon sokat kaptam, és természetes volt számomra, hogy ezt továbbadjam. Amikor leérettségiztem, visszahívtak abba az iskolába, ahol korábban magam is tanultam. Matematikát helyettesítettem, később pedig a pionírházban dolgoztam, ahol különböző foglalkozásokat szerveztünk a gyerekeknek. De a tánc mindig hiányzott, ezért hamarosan ott is elkezdtem tanítani. Ógyallán és Komáromban is folytattam, néptáncot és társastáncot egyaránt. Komáromban a szakszervezeti házban például megtelt a terem a társastáncosokkal, az ipariskolából és más iskolákból is jártak hozzám a fiatalok. Koszorúcskákat szerveztünk, fellépésekre készültünk. Nagyon szerettem ezt az életet. Amikor férjhez mentem és Izsára költöztem, még a gyermekgondozási szabadságom alatt sem tudtam elszakadni a tánctól. Annyira hiányzott, hogy ismét elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel.
Bulajcsik Júlia archívumából
Izsához kötődik a Pitypang néptánccsoport története, amelyet mintegy harminc éven át vezetett. Milyen volt a közös munka?
Izsán nagyon sok lehetőségem volt. Az iskola igazgatói, a kollégáim, az önkormányzat és a szülők is támogattak. Mindig több korosztállyal dolgoztam, voltak kisebbek és nagyobbak, gyermekjátékokat és néptáncot egyaránt tanítottam. Sokszor már reggel hétkor próbáltunk, mert igyekeztem minden percet kihasználni. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a gyerekek megfelelő szakmai felkészítést kapjanak, ezért továbbképeztem magam, és rendszeresen hívtam koreográfusokat a csoporthoz. Ha új táncot tanultunk, a szakember addig foglalkozott velünk, amíg a gyerekek elsajátították az alapokat, utána már én folytattam a munkát. Ez volt az életem, imádtam csinálni.
Számos neves szakember segítette a Pitypang munkáját. Kikre emlékszik vissza különösen szívesen?
Elsőként Katona István segített nekünk, később Ľudovít Gallovich, a komáromi Dunaj folklóregyüttes vezetője is foglalkozott a gyerekekkel, még szlovák táncokat is tanított nekik. Keszeg István és Méhes Kata ugyancsak sokat segített a koreográfiák összeállításában. Különösen hálás vagyok Méhes Katának, akivel nagyon jó kapcsolatom alakult ki. A zenekarunkban az akkor még gimnazista Kaszás Attila, a későbbi kiváló színművész és Nagy László is játszott. Éveken át kijártak hozzánk, a versenyekre is elkísértek bennünket. Minden szakembert szeretettel fogadtunk az otthonunkban is. A férjem és a családom ebben is támogattak.
Bulajcsik Júlia archívumából
A Pitypang sok versenyen szerepelt sikeresen, fellépett Gombaszögön és a televízióban is. Melyik élmény maradt meg legélénkebben az emlékezetében?
Nagyon sok szép emlékem van! Jártunk járási, kerületi és országos versenyekre, sokszor kétnapos rendezvényeken vettünk részt. Az egyik pozsonyi versenyen tizenhat szlovák csoport között szerepeltünk, és díjat nyertünk. Mi már a buszon ültünk a gyerekekkel, amikor Dudás Katika utánunk kiáltott, hogy menjünk vissza, mert díjazottak lettünk! Soha nem felejtem el azt az örömöt. Nagyon sok szeretetet kaptunk mindenütt. Bejártuk az országot, nemcsak fellépni, hanem kirándulni is vittük a gyerekeket.
A Pitypang nemcsak tánccsoport volt, hanem egy egész közösség épült köré. A szülők és a pedagógusok is sokat segítettek.
Ez nagyon fontos, mert én sosem voltam egyedül. A kolléganőim rengeteg munkát átvállaltak, segítettek a próbákon, elkísértek bennünket a versenyekre. Különösen hálás vagyok Dudás Katalinnak, Krizsa Andreának és a többi kollégámnak. Az iskola igazgatói mindig mellettem álltak, és a szülők támogatása is nélkülözhetetlen volt. Az édesanyák és nagymamák készítették, vasalták a népviseleteket, elkísérték a gyerekeket a fellépésekre. Mindenki hozzátett valamit a közös munkához. A versenyeken elért sikereket is együtt ünnepeltük. Nekem ez jelentette az igazi közösségi életet.
Bulajcsik Júlia archívumából
Az izsai népviselet egyik különlegessége a feltűnően rövid szoknya, amelynek megvan a maga helyi hagyománya. Említette, hogy ezt a versenyeken olykor kifogásolták is.
Bizony, volt, ahol túl rövidnek találták a lányok szoknyáját! De én ezen nem változtathattam, hiszen a szülők varrták, készítették és vasalták a viseleteket. Rengeteg munkájuk volt benne, és nagyon vigyáztak rájuk. Én is őrzök még izsai népviseletet. A szülők és a nagymamák nemcsak a ruhákat készítették el, hanem a gyerekeket is elkísérték a fellépésekre. Az egész család részesévé vált a tánccsoport életének.
A Hídverő Napokon is rendszeresen részt vettek a Pitypanggal. Különösen meghatóan beszélt arról, milyen büszkeséggel töltötte el, hogy Duray Miklós közelében lehetett ezeken az alkalmakon.
Tizenkét éven keresztül jártunk a Hídverő Napokra, a falu zászlajával, a gyerekekkel, szülőkkel, nagymamákkal együtt. Én mindig Duray Miklós mögött sorakoztam fel. Olyan tisztelettel néztem fel rá, hogy azt el sem tudom mondani. Amikor megismertem a történetét, mindazt, amit a magyarságért tett, az mélyen megérintett. Nagyon büszke voltam arra, hogy ott lehettem a közelében. Később a temetésén is részt vettem. Pogány Erzsébetet is nagyra becsültem, az ő búcsúztatásán is ott voltam. Számomra ezek az alkalmak mindig az összetartozást jelentették. Nemcsak a néptánc érdekelt, hanem minden, ami a magyar kultúrához, a hagyományainkhoz és a közösségi élethez tartozik.
Bulajcsik Júlia archívumából
Nagyon erős Önben a magyar nemzeti identitás, a történelmi emlékezethez való ragaszkodás. Ugyanakkor nagy szeretettel beszél szlovák kollégáiról, barátairól, a közös élményekről is. Ennyi évtized tapasztalatával hogyan látja a magyarok és szlovákok együttélését?
Én nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Fontos nekem a történelmünk, a nemzeti ünnepeink, a hagyományaink. De ez soha nem akadályozott abban, hogy a szlovák embereket is tiszteljem és szeressem. Nagyon sok jó szlovák kollégám, ismerősöm volt. A gyerekekkel bejártuk az országot, sok szlovák együttessel találkoztunk, és mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket. Sok múlik azon is, hogyan szólunk a másikhoz, hogyan közeledünk egymáshoz.
Ma már annyi a vegyes házasság, a családok összekapcsolódnak, az emberek együtt élnek, együtt szórakoznak, együtt ünnepelnek. És itt élnek a gyerekeink, az unokáink is. Mi itt élünk, és itt kell megtalálnunk a boldogságunkat. Miért kellene egymás ellen fordítani az embereket? Én azt szeretném, hogy békességben éljünk, hogy tiszteljük és szeressük egymást. Attól, hogy a magyarságunk fontos számunkra, még ugyanúgy megbecsülhetjük a szlovákokat is.
Amikor nyugdíjba vonult, nem hagyta abba a fiatalokkal való foglalkozást. Tizenkét évig vezette az izsai ifjúsági klubot, ahol már másfajta táncok is előtérbe kerültek. Hogyan sikerült alkalmazkodnia a fiatalok változó érdeklődéséhez?
A klubban már nem néptáncot tanítottam, hanem társastáncot és modern táncokat. A fiatalok nagyon ügyesek voltak. Egyszer csak jöttek, hogy Julika néni, szeretnénk valami mást csinálni! Mondtam nekik, mutassátok meg, mire gondoltatok. És akkor már olyan önálló produkciókat készítettek, hogy öröm volt nézni. Még hastánccal is foglalkoztak, modern táncokat mutattak be a falunapokon, versenyekre jártak. Ott már nem is annyira rám volt szükségük, hanem arra, hogy valaki összefogja, biztassa őket. Én örültem annak, hogy saját ötleteik vannak, és meg is tudják valósítani azokat.
Bulajcsik Júlia archívumából
Tavaly, 77 évesen ismét fiatalokat toborzott egy táncbemutatóhoz. Miért érezte úgy, hogy még egyszer belevág?
Mert nagyon szeretem a fiatalokat, és örülök, ha együtt vannak, ha történik valami a faluban. Nem volt könnyű összeszedni a párokat, bizony sokat kellett járnom az utcákat, beszélgetnem velük, biztatnom őket. Végül sikerült összehozni a csapatot, és elkezdtünk próbálni. Amikor pedig eljöttek az emberek, és láttam, milyen örömmel fogadják a műsort, én is nagyon boldog voltam. Nekem mindig ez számított. Szeretem, ha a tánc összehozza az embereket, legyenek magyarok vagy szlovákok, fiatalok vagy idősebbek.
Több mint fél évszázad telt el az első táncos élményei óta. Ma már felnőttek az egykori Pitypang-táncosok, sokan maguk is szülők, pedagógusok lettek. Mit érez, amikor találkozik velük?
Ezek a találkozások számomra mindennél többet érnek. Egyik volt táncosom egyszer azt mondta nekem, hogy megalapoztam a jövőjét, önbizalmat adtam neki. Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, nekem ezek aranyat érnek. Máskor egy rendezvényen odajött hozzám egy régi tanítványom, és egyszerűen felkért táncolni. Ott, a terem közepén elkezdtünk néptáncot járni! Hát kell ennél nagyobb ajándék? Sokszor előfordul, hogy megállítanak az utcán, vagy egy rendezvényen megszólítanak: Julika néni, emlékszik rám? Lehet, hogy már nem ismerem meg őket első pillantásra, de amikor beszélgetni kezdünk, előjönnek a régi emlékek. Nekem ezek a legszebb pillanatok.
Azonban fájó szívvel mondom, hogy nagyon sok tanítványom már a temetőben nyugszik. Talán ez a legfájdalmasabb az egészben: hogy túléltem őket. Hiszen én még gyermekként ismertem meg őket, együtt dolgoztunk, táncoltunk, annyi mindent átéltünk. És most már sokan nincsenek közöttünk. De mindegyikükre emlékszem, valamennyien ott vannak a fejemben. Ez nagyon nehéz.
Bulajcsik Júlia archívumából
És közben azt is láthatja, hogy amit annak idején elkezdett, azt mások továbbviszik.
Hogyne! Nemrég megnéztem egy óvodai műsort, amelyben Csilla ugyanazt a táncot tanította meg a kicsiknek, amit annak idején én a gyerekekkel betanítottam. Majdnem elsírtam magam. Mert ez azt jelenti, hogy van folytatás, nem veszett el az a sok munka. Nagyon büszke vagyok az izsai óvónőkre, pedagógusokra, akik ma is foglalkoznak a néptánccal, az énekléssel, a hagyományőrzéssel. Örülök annak is, hogy a faluban fiatal éneklőcsoport működik. Amikor látom, hogy valaki továbbadja azt, amit tőlem tanult, az nekem minden elismerésnél többet jelent.
Ön azonban nemcsak tanította a táncot, hanem maga is táncolt, amikor csak alkalma nyílt rá. Azt is elmondta, hogy a tánc a legnehezebb élethelyzetekben is segített Önnek.
Én valóban végigtáncoltam az életemet. Nemcsak Gútán és a fiatalokkal, hanem később felnőttként is táncoltam. Komáromban is részt vettem néptáncos próbákon, a martosi lakodalmasban például menyasszonyt is alakítottunk. És ha olyan rendezvényre kerülök, ahol táncolni lehet, ma is szívesen beállok a többiek közé. Nekem a tánc azt is jelenti, hogy az ember a nehézségek ellenére is képes örülni annak, hogy együtt lehet másokkal.
Bulajcsik Júlia archívumából
A tánc mellett más területeken is sokat tett a közösségért. Az „Angolul tanuló falvak” program megszervezésében is részt vett, amelyben Tárnok Balázs, a későbbi kisebbségjogi szakértő is segítette. Hogyan működött ez az együttműködés?
Balázs még középiskolás, később főiskolás volt, de végig a jobbkezemnek számított. Sokan kérdezték tőlem, hogy Julika néni, maga tud angolul is? Mondtam, hogy nem tudok angolul, de meg tudom szervezni a tanulást! Összehoztam azokat, akik tanítani tudtak, és azokat, akik tanulni szerettek volna. Gyerekek, középiskolások és felnőttek is bekapcsolódtak. Én a pedagógiai és szervezési feladatokat vállaltam, a fiatalok pedig a nyelvtudásukat adták hozzá. Nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen voltak közöttük olyanok, akik később maguk is angolt tanítottak.
A mai fiatalokról is sokkal nagyobb szeretettel beszél, mint ahogyan azt gyakran az idősebbektől halljuk. Mit gondol, valóban annyit változtak az új nemzedékek?
Én nem szeretem, amikor a fiatalokat szidják. Nagyon sok értékes fiatal van, csak nem ismerjük őket eléggé. Ugyanúgy tudnak szeretni, mint mi, és ugyanolyan nagy szívük van. Engem ma is megállítanak az utcán, megkérdezik, hogy vagyok, nincs-e szükségem valamire. A születésnapomra rengeteg kedves üzenetet kaptam. Kell ennél nagyobb elismerés egy pedagógusnak? A fiatalokat szeretettel és példamutatással lehet megnyerni. Én mindig ebben hittem.
A Pogány Erzsébet-díj azoknak a háttérben dolgozó közösségépítőknek az elismerése, akik hosszú évtizedeken át szolgáltak másokat. Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy idén Önnek ítélték a díjat?
Nem számítottam rá. Amikor megtudtam, egy egész napig sírtam. Alig akartam elhinni. Nagyon sok olyan embert ismerek, aki rengeteget tett a közösségünkért, és mindig úgy gondoltam, hogy ők nálam is többet dolgoztak. Most úgy érzem, eljött az én sorom is. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt még megérhettem. Pogány Erzsikét és Duray Miklóst is nagyon tiszteltem. Sok rendezvényen, megemlékezésen találkoztunk, és mindig nagyra becsültem a munkájukat. Ezért is különösen sokat jelent számomra ez az elismerés.
Ha végigtekint ezen a gazdag, munkával és élményekkel teli életúton, van még valami, amit különösen szeretne megélni?
Szeretnék még egyszer eljutni Gútára, a sortáncjárásra. Ott kezdődött minden, és olyan szép emlékeket őrzök arról az időszakról! Most nem hívtak meg, de én akkor is elmegyek, ha meghívás nélkül kell! Nagyon szeretem a szülővárosomat, és bár már több mint fél évszázada Izsán élek, soha nem szakadtam el a gyökereimtől. Komáromban ma is rendszeresen részt veszek a nemzeti ünnepeken és megemlékezéseken, és mindig szívből éneklem a Himnuszt. Jó lenne ezt még egyszer Gútán is átélni, ott lenni a következő sortáncjáráson, azok között, akik ugyanúgy szeretik a táncot, mint én.
Szalai Erika/Felvidék.ma
