Ismét itt a tél, nagy a hideg, az ablakokat jégvirágok nőtték be. Mindenütt hóval permetezett fák és bokrok, miközben szép nagy pihékben sűrűn hull a hó.
Mi valamennyien várjuk a karácsonyt, az év legnagyobb, legcsillogóbb és leggazdagabb tartalmú ünnepét. Az én kicsi falumban, Kulcsodon, ilyenkor kezdődnek meg a disznóölések. Viccesen azt szokták mondani az emberek, hogy megszűnik a nyomor, de persze ez így nem igaz. Egész esztendőn keresztül kellő odafigyeléssel és szakértelemmel nevelgetett hízódisznók egymás után a böllér kése alatt végzik, hogy az ünnepekre friss és változatos húsételek kerüljenek az asztalra. Imádom a disznóöléseket, hiszen ez rendkívüli esemény a családban. Ilyenkor összejön a rokonság, napközben együtt dolgoznak és serénykednek, hogy aztán az estét megkoronázhassák jó disznótoros vacsorával.
Az én drága nagyikámnál mindig jól sikerül a közös vacsora, melyet kiadós beszélgetések, visszaemlékezések vagy mulatások követnek. Ilyenkor bennünket, gyerekeket, átküldenek a szomszéd szobába, hogy játsszunk azt, amit akarunk, csak ne zavarjuk őket a folytonos nyafogásunkkal. Nosza, gyerünk fiúk, lányok, miénk a pálya, ma este minden megengedett! Játszani kéne valamit, de mit? Itt nincs számítógép, nem hoztuk magunkkal az mp3-as lejátszót sem.
– A szekrényben vannak eltéve édesapátok gyermekkori társasjátékai. Vegyétek elő és próbáljátok ki – hangzott az utasítás a nagyikám szájából. A hatalmas kétszárnyú szekrény egyik felében katonás sorrendben sorakoztak a nagykabátok. A másik oldalon egymás fölött polcok, rajtuk szépen összehajtogatott ágyneműk, törülközők, férfiingek és pulóverek.
A legalsó polcról emelném ki a dobozokat. De nini… mi van ide írva a szekrényajtó belső oldalára kacskaringós betűkkel? Ez olyan régies írás, amilyet ma már nem használunk, de azért el lehet olvasni: „1965. június 17. csütörtök, a házban 70 cm magasságban a víz.” Víz? Mi az, hogy víz, csak nem csőtörés történt? Egyszeriben úrrá lett rajtunk a kíváncsiság. Már nem akartunk tovább játszani, inkább visszamentünk a felnőttekhez, és egyenesen rákérdeztünk arra, amit a szekrényajtón olvastunk. Nagyikám szemében egyszeriben megcsillant a könny.
– Nem csőtörés volt az gyerekek, hanem az árvíz. Árvíz, ami ebben a faluban minden embernek megváltoztatta az életét. Rengeteg keserűséget, bánatot, aggódást és megpróbáltatást mért a lakosságra.
Hirtelen mindenkiben felszakadtak a régi emlékek, a fájó és kegyetlen sebek. Nagybácsik, nagynénik újra átélték az árvíz borzalmait, visszaemlékezéseiket pedig megosztották velünk.
A kulcsodi embereknek itt a Duna mellett szinte minden időben természeti csapásokkal kellett szembenézniük. Bizony gyerekek, az árvíz a természet egyik legnagyobb csapása, hiszen odavesznek házak, földeken, kertekben, határban a termés, pár nap alatt elúszik minden – egy egész élet munkája. Így kezdte mondanivalóját a nagybácsikám.
Az 1965. év emlékezetes marad egész Csallóköz, ezen belül Kulcsod lakói számára. Mi már megszoktuk a vizek szeszélyeit, megtanultunk mellette élni, hiszen ki sem kellett lépnie annak a faluból, aki vizet akart látni. Sok minden rendkívüli és szokatlan volt abban az évben. Nem a megszokott virágillatú, madárfüttyös kikelet, hanem hűvös, esős tavasz duzzasztotta a vizeket. Veszedelmesen áradt a Duna, az eső pedig folyton esett, a gabonatáblák töve már vízben fuldokolt. Az olyan sokat és sokszor emlegetett májusi eső most nem aranyat, hanem veszedelmet jósolt. A dunai töltések mellett gátőrök és beosztott segéderők teljesítettek szolgálatot.
– Június 17-én szabadult el a pokol – vette át a szót Tibor bácsi, aki abban az időben mint fiatal értelmiségi volt beosztva az 1800-as számú folyamkilométernél. De fél 11-kor már 5 méter magasra csaptak fel a buzgárok, amiket többé már nem lehetett homokzsákokkal eltömni. Minden emberi igyekezet, hősi magatartás és hatalmas erőfeszítés ellenére a Duna gátat szakított. Az óriási elemi erő mintegy 80 méter hosszúságban tépte ki a töltést a gátrendszerből, és zúgva-búgva elindult a falu felé.
– Igen, erre én is nagyon jól emlékszem – kapcsolódott be a mesélésbe Vilma néni. Megkondultak a harangok, a hangosbemondó pedig folyamatosan ismételgette, hogy jön az árvíz, mindenki készülődjön a kitelepítésre. A falu dombos részén gyülekeztek az emberek, magukhoz vették papírjaikat, csöppnyi értékeiket, melegebb ruhákat, váltás alsóneműt. Ekkor már itt volt a katonaság is, akik csónakokkal, kétéltűekkel, katonai teherautókkal szállították el a lakosságot. Elsőnek a gyermekes anyukák, asszonyok, idős emberek hagyták el a falut, a férfiak egyelőre itt maradtak. Ők mentették az állatállományt a háztájiból, valamint a gazdasági telep istállójaiból.
Sándor bácsi, aki akkor állatgondozó volt a telepen, így emlékezett:
– Az etetők, takarmányozók és fejők együtt hajtották a szarvasmarhákat Csilizradvány felé, a sertéseket, anyadisznókat a helyi temetőkertbe. Szívszorongató volt nézni a sok állatot, amelyek elpusztultak. Szárnyasok, libák, kacsák egyszerűen elúsztak az árral. A tyúkok felrepültek az ólak tetejére, és ott vészelték át a legnehezebb napokat. Szinte hihetetlen, hogy egy hét után találtunk rá a falutól távolabbi ház melléképületében egy 130 kg-os hízódisznóra, amely az ól melletti kifutóban két hátsó lábára ágaskodva támaszkodott a deszkaoldalnak, és élve úszta meg a tragédiát. Étlen-szomjan ragaszkodott életéhez. Felhúztuk a kétéltűre és bent a faluban biztonságba helyeztük.
A lakosság csaknem egy hónapig volt távol szülőfalujától. Albáron, Királyfiakarcsán, Dunaszerdahelyen és Kürtön voltak elszállásolva családoknál, illetve iskolák tornatermeiben, tantermeiben, kultúrházakban. Bár mindent megkaptak az államtól, kifogástalan volt az ellátás, mégis már nagyon vágytak haza. Pedig akkor még nem tudták, mi vár rájuk.
Ahogy a kiömlött víz fokozatosan visszatért eredeti medrébe, úgy az emberek is visszatérhettek otthonaikba. De nagyon szomorú látvány fogadta őket. Mi lesz most velük, hogy fognak ezentúl élni, lehet-e mindent elölről kezdeni?
– Drága gyermekeim, nektek ezt már olyan nehéz elképzelni vagy megérteni – mondta elgondolkozva az én nagyikám. De szerencsére a kezdeti csüggedést felváltotta a remény és az elszántság. Az újjáépítések szakadatlan erővel és országos összefogással zajlottak. A csehországi Gottwaldovból érkeztek munkások, akik védnökséget vállaltak az árral sújtott település felett. Vállalatok, ipari üzemek, földműves szövetkezetek, intézmények, társadalmi szervezetek is segítettek, így néhány hónap alatt közel 60 házat építettek fel. A segítségnyújtásnak, embertársi szeretetnek, kölcsönös megbecsülésnek, egymás iránti tiszteletnek legragyogóbb megnyilvánulásaival találkozhattunk ezekben a hetekben, hónapokban. Bár a mi házunk nem dőlt össze, de súlyosan megrongálódott, nem is tudtuk teljesen helyrehozni. Az árvíz nyomait, az állandóan nedves falakat ti is láthatjátok, itt ni! És hogy ezt mi soha el ne feledhessük, ezt az írást a te drága nagyapád hagyta az utókorra.
Nem tudom, mikor lett vége a sok mesélésnek, nem tudom mikorra értem haza a szüleimmel. Lelkemben óriási nyomot hagytak a történtek, és már másnap kerékpárral kihajtottam a dunai szakítás emlékművéhez, amit eddig még nem is néztem meg közelről. Lelki szemeim előtt megpróbáltam elképzelni a 47 évvel ezelőtti eseményeket, azokat az embereket, akik ebben az egyenlőtlen küzdelemben oly méltóságteljesen viselték sorsukat.
Molnár Rudolf, Kulcsod
Molnár Rudolf 14 esztendős, a csilizradványi Kóczán Mór Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulója, a Palóc Társaság esszépályázatára készítette írását.
{iarelatednews articleid=”37563″}
