Budapesten, az Esterházy János Emlékünnepség keretén belül Esterházy-díjjal köszönték meg Pozsonyi Magyar Galéria tevékenységét, melyet Hrubík Béla, a Csemadok volt elnöke méltatott:
“A nemzet millió hajszálgyökere: az emlékezés”- írta Illyés Gyula a hajszálgyökerek című kötetében valamikor a hetvenes években. Az emlékezés, melyből összeáll a nemzet történelme, múltja, jelene és a jövője is. Minden emlékezésé. A nemzet minden egyes tagjának megélt emlékezete az a hajszálgyökér, mely kitéphetetlenül köti őt a nemzethez, a szülőföldhöz, a nyelvhez és kultúrához. A házhoz, melyben felnevelkedett, az anyatej ízéhez, az édesanyák simogatásához, és az édesapák kiállásához. Mindenki egyként emlékezés tehát, és együtt vagyunk nemzeti emlékezet, maga a nemzet.
Egy ilyen hajszálgyökérként érdemes visszalapozni a pozsonyi képzőművészeti élet legelejére is. 1885 májusa az a dátum, amikor megalakult a Pozsonyi Képzőművészeti Egylet gróf Esterházy István elnökösködése, nesztorsága mellett, aki egész véletlenül a mártír Esterházy János nagyapja volt, s amely az első világégésig sikeresen működött. Az 1920-as átrendeződés után is aktívak voltak a magyar képzőművészek, 1941-ben Esterházy János, az akkori Szlovák Parlament egyetlen nemzetiségi képviselője megalakította a Hosszú utcában a Könyves Házat, s ennek szomszédságában a Képtárat, ahol a legjelesebb felvidéki magyar képzőművészek állíthattak ki. Az egyletet 1945-ben a Szlovák Parlament betiltotta. A vörös átok ideje alatt, a szocialista realizmus tobzódásában már nem jöhetett létre nemzetiségi képzőművészeti csoportosulás, csupán néhány kiváltságos, a rendszer – és a párt iránt elkötelezett művész élvezhette a rezsim nyújtotta előnyöket.
Lám, egyetlen emlékezés, és máris ott vagyunk, ahol szeretnénk lenni. Az emberi méltóságnak, nem kevésbé a művészetnek vagy a festészetnek is, elemi feltétele az, hogy az ember azonos lehessen önmagával. Nos ezekkel a gondolatokkal, a nagy elődök nyomdokain haladva, alakították meg 1998-ban a Pozsonyi Műtermek-szabad művészeti társulást.
A csoportosulás tagjai: Fodor Kata, Gály Kata, Gáspár Péter, Jaksics Ferenc, Kalita Gábor, Mag Gyula, Nagy Zoltán által rendezett kiállításoknak kezdetben a Pozsonyi magyar kulturális Intézet és a Pozsonyi Casino adott otthont. Az évek folyamán nemcsak az csoportból, de az élők sorából is eltávozott egy-két tag, viszont jöttek újak is, Nagy József, Schrantz György kiváló képzőművészek személyében, majd később Lőrincz Zsuzsa és Könözsi István is állított ki az egyéni vagy közös tárlatokon.
A Pozsonyi Műtermek különböző helyszíneken azóta több, mint 84 kiállítást rendezett, ami önmagáért beszél.
A csoportosulás életében egy újabb fejezet 2006-ban következett be, amikor az emlékezés újabb hajszálgyökereként már az én emlékezetem is megjelenik, hiszen a Csemadok országos elnökeként emlékszem, amikor Kalita Gábor megkeresett az ötletével, hogy a Csemadok székházának nagytermében adjak lehetőséget a kiállításaiknak, és alakítsuk meg a Pozsonyi Magyar Galériát, melyben partnerünk volt a Szövetség a Közös Célokért valamint a Madách Posonium Könyv- és Lapkiadó is.
Pozsonyban már óriási szükség volt egy olyan helyre, ahol rendszeresen bemutatkozhattak pozsonyi, de vidéki, sőt anyaországi képzőművészek, festők is. Tény, hogy 2006-tól kezdve, a Pozsonyi Magyar Galéria a Csemadok, és az lapító partnerek hathatós támogatásával évente átlagosan mintegy tíz kiállításnak adott otthont, ami életet, színt, lelket hozott az ódon falak közé.
Bemutatkozott itt, az Esztergomi Művészek Céhe, a budapesti Olajág-keresztény művészeti társulás, de számos emlékező, hommage, többek között József Attila, Kassák Lajos, Kempelen Farkas, Zs.Nagy Lajos, Dúdor István, Janiga József, vagy a nagysikerű MS mester kiállításra is sor került a számos egyéni kiállítás mellett, mint amilyen Csótó Lászlónak, Jaksics Ferencnek, Kalita Gábornak, Kocsis Ernőnek, Lábik Jánosnak, Koós Istvánnak, Simon M. Veronikának, vagy Schrantz Györgynek voltak. Ezen kiállításokból több, mint hetven volt az elmúlt időszakban.
A Pozsonyi Műtermek nagy-nagy büszkesége a hommage Esterházy János festmény és grafikai gyűjtemény, amelyet a lelkes csoport 2008-ban indított honfoglaló útjára, s melyet szintén a abban az évben mutattak be először a Pozsonyi Magyar Galériában. A harmincegy képzőművész több, mint negyven alkotása egy olyan bártor alkotói kiállás jele, mely nem burkolódzik rideg idegenséget sugalló, semmit mondó jelekbe, nem rejtőzködik el a tematikai anonimitás biztonságot, hírnevet ígérő paravánja mögé, hanem üzen- mindannyiunk számára.
A Pozsonyi Műtermek lelkes csapatának köszönhető – Kalita Gábor szellemi és eszmei vezetésével- hogy a folyamatosan bővülő kiállítás üzenete 2008 óta eljutott a Kárpát-medence szinte valamennyi szögletébe, így a Budai várba, több budapesti középiskolába és kerületbe, Tatabányára, ahol Esterházynak egész alakos szobra van, Veszprémbe, Győrbe, Zalaegerszegre, Nagykanizsára,Sopronba, Szombathelyre, hogy csak a nagyobb városokat említsem a teljesség igénye nélkül, mintegy 12 helyre Magyarországon.
Itt kell megköszönnöm Csehi Józsefnek, a Rákóczi Szövetség Vas megyei szervezete elnökének, aki oroszlánrészt vállalt ezen kiállítások megszervezésében, s még Lendvára, a Bánffy Központba is eljuttatta azt. De eljutott a kiállítás az Ipoly mentére is, Ipolynyékre, ahol 2009-ben avatták fel a mártír mellszobrát, Ipolyságra, vagy Nagycsalomjára, ahol szintén emléktábla őrzi Esterházy szellemiségét tavaly november óta.
Az Esterházy kiállítások szervezésében elengedhetetlen érdeme van a Rákóczi Szövetség kötelékében működő Esterházy János Emlékbizottságnak, Martényi Árpád elnök úr vezetésével, valamint Halzl József elnök úrnak , és Molnár Imrének, akik fáradhatatlanul tevékenykednek Esterházy János szellemi örökségének megőrzésében. Nekik és társainak is köszönet az önfeláldozó tevékenységükért.
A személyes emlékezés okán engedjék meg nekem, hogy eláruljam, aki már hordott le Kalita Gábor műterméből az ötödik emeletről, lift nem lévén, gyalogosan, Esterházy kiállítás –anyagot, annak merőben új távlatok nyílnak a művészet megítélésében egy –egy újabb gyűjtemény megjelenése kapcsán. Márpedig a 2008-as sikeres gyűjtemény felállítása után a Pozsonyi Műtermek nem álltak le tevékenységük folytatásában és 2010-ben újabb hatalmas vászonba vágták az ecsetüket, hiszen nem kisebb témához nyúltak , mint államalapító királyunkhoz, Szent Istvánhoz, akiről szintén gyűjteményi anyagot teremtettek. A Szent István Pozsonyban című gyűjtemény bemutatásra került már Magyarország pozsonyi Nagykövetségének épületében, a Máramaros megyei Nagybányán, de a felvidéki Tornalján, Rozsnyón, Kassán, Nagytárkányban, Királyhelmecen és Szepsiben is.
A Pozsonyi Műtermek tagjai jelenleg Kalita Gábor, Jaksics Ferenc, Schrantz György, Nagy Zoltán és Lőrincz Zsuzsa. Drága barátunk Nagy József grafikus, festőművész idén január óta már a mennyei műterméből figyel és vigyáz ránk, aki egész életében abból élt, hogy másoknak adott egy darabot magából. Emlékét, barátságát, emberszeretetét örökre megőrizzük.
Kedves barátaim, tisztelt vendégek!
Nem tudom, hogy egy művészt, vagy egy csoportot mi tesz érdemessé egy kitüntetésre vagy egy díjra. A munkássága, tehetsége, vagy az élete, ahogyan példát mutatva él embertársai előtt. Egyet tudok. Úgy kell élniük ahogyan dolgoznak, és úgy kell dolgozniuk , ahogyan élnek. Így válik eggyé a művész a művel , amit megalkot. Tisztességesen, soha le nem térve arról az útról, amit választottak. Mert ez teszi őket hitelessé. A hit és a hitelesség az az erény, amiből a mai világban nagyon kevés van. A személyes ismeretség okán nem állhatom meg, hogy elmondjam, azok a művészek, akik a Pozsonyi Műtermek tagjainak vallják magukat, megszenvedtek a hitelességükért. Éveken keresztül láttam a műtermeikben, a kiállításokon, a mindennapjaikban azt a küzdelmet, nélkülözést, amelyet egy olyan, általuk megálmodott és megélt világ megtartásáért, eléréséért tettek, tesznek, amely már talán csak az ecsetek némaságában vagy éppen sikolyában létezik. Keresztény festőnek lenni a mai világban, a mai Európában egyet jelent a nélkülözéssel, a küzdelemmel, a megbélyegzéssel és a hírnevet, biztonságot nélkülöző élettel. De egyet jelent a hittel, a meggyőződéssel, a jóval és szeretettel azonosulni tudó emberséggel is.
Azt az Esterházy Jánost tűzték zászlójukra, aki egyetlen percre sem inogott meg, aki a hitéért és a nemzetéért halt mártírhalált, s akinek az igazság kimondása életfilozófiájának, életének alapköve volt. Ennek az embernek az életét élték, s élik ma is ezek a művészek a mindennapjaikban. Persze élhetnének másképpen is, együttműködve, saját nemzetük ellenében másokkal. Hogy az ilyen együttműködésről valójában mit gondol a mai államhatalom Szlovákiában, azt nemrégiben egy túrócszentmártoni miniszterelnöki valóság show-n megtudtuk. De élhetnének úgy is, mint egykori kollégáik, akik társaik besúgásáért,az államhatalmi eszmék kiszolgálásáért, állami ösztöndíjban, fizetett alkotószabadságban, vagy pénzzel és lehetőségekkel járó kitüntetésekben részesültek. De ők nem így élnek, mert az ő jelük is a kereszt, mint Esterházy Jánosé.
A kereszt melyet hordaniuk, hordanunk kell, ha emberek, magyarok, keresztények akarunk maradni, itt, Európa közepén. És ez egyáltalán nem egyszerű.
Esterházy János olyan tükröt tart ma a politikai, társadalmi élet szereplői elé, melybe csak nagyon kevesen mernek belenézni, azért, mert olyan magasra tette az emberi és erkölcsi mércéjét, hogy csak nagyon kevesen vannak, akik méltók a nevéhez. Esterházy János szellemi örökségének ugyanis nem azzal tudunk megfelelni, hogy naponta idézzük
őt sajtótájékoztatón, vagy politikai deklarációkban, vagy a hit és a kereszténység zászlajának álcája alatt hazug módon, olcsó politikai haszonszerzésért tovább osztva az amúgy is szétforgácsolt felvidéki magyarságot, hanem azzal, ahogyan élünk és cselekszünk. Egyedül a cselekedeteink mérvadóak, hiszen Esterházy János a legnehezebb, legembertelenebb időben ált ki az övéiért, a határokon túlra szorult magyarságért, és akkor egyesítette a politika pártokat, amikor látta, csak együtt, közösen tudnak fellépni az elszakadt nemzetrész érdekében. Tehát Esterházy Jánosra hivatkozni egy újabb politikai megosztás kapcsán nemcsak bűn, de teljes felelőtlenség, és dilettantizmus is. Ez az ő üzenete ma, innen, erről a helyről.
A mai Szlovákiában nem egyszerű felvállalni egy hommage Esterházy János kiállítást és gyűjteményt, mert a festményen , amikor elkészül a mű, és pihen az alkotó, már nem lehet módosítani, mint a politikai beszédeken néhány nap, vagy hónap elteltével – hogy jaj, sajnos nem így értettem, félreértelmezték a mondanivalómat. Az alkotó egy örök lenyomatot hagy maga után, testamentumként. Gyakran volt lehetőségem megnézni az Esterházy kiállítást. Megrendít, megérint ma is, többször is, folyamatosan. Állok Nagy József grafikája előtt és olvasom a kép köré kézzel írt, szinte festett verset, s megrendít az üzenete:
Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is?
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?
Tisztelet és hála a díjazottak helytállásáért. Isten segítse őket további munkájukban, s a mindennapjaikban legyen mindig szemük előtt Estreházy János üzenete:
Az ezer sorscsapás között mégis megmaradt magyarság történelméből meg kell erősödnie minden magyarban annak a meggyőződésnek, hogy gondviselésszerű hivatottság őrzött meg azon a helyen, amelyre kerültünk, és hogy jövőnket is az isteni gondviselés irányítja. Soha el nem veszünk, ha magunkra –hagyatottságunkban az Úristen segítségére és a magunk erejére építünk”
Hrubík Béla
{iarelatednews articleid=”38409,38378,38412″}
