Kulcsár Ferenc: Most Isten – és ember – énekel – az év versei 2014 című versantológiáról.
A művészet nem tűr semmiféle programot, kötelező irányt – írja Viktor Frank A szenvedő ember című művében. – A célzatosság megmérgezhet egy műalkotást, de önmaga mindig is tendenciózus, amennyiben az emberség irányába mutat. S voltaképpen e szép és igaz meghatározással, a művészet, az irodalom, a költészet lényegét, küldetését az emberséggel azonosító meghatározással már ott is találjuk magunkat a „forrásnál”: minden – mondjuk így – emberi alkotás, minden könyv, esetünkben Az év versei 2014 olyan mértékben tarthat igényt méltatásra és érdeklődésre, amilyen mértékben a fent említett emberséget a lehető legmélyebben és legsokoldalúbban kimeríti és kitünteti.
Ahhoz, hogy ezt az emberséget egy-egy versen belül megragadja és hitelesen, érvényesen kifejezze, az alkotónak a fáradozás, elmélyülés, nekirugaszkodás, nemes erőfeszítés ezer módozatán kell átesnie. Egy-egy vers végső formáját és tartalmát sokszor töredékek százai előzik meg. Ahogyan az antológia egyik költője, az erdélyi Kovács András Ferenc írja Naplószilánk alcímű versében, tátongó íróasztalán cetlik rakódnak „Egymásra sárgult, félkész rétegekben, / Gyűlnek betűk, szavak, bátortalan, / Dülöngélő félsorok, fragmentumok, / Rossz dossziékban szétszórt vázlatok, / Följegyzések, holt s félholt kezdemények” – várva a feltámadásra, hogy végül, egy váratlan órában vagy napon, az őszinte bevallás által, megszülessen egy-egy nagyszerű, őszinte, emberséges költemény.
Az év versei 2014 című, a Magyar Írószövetség Magyar Napló című folyóirata által kiadott antológiában – egy futó „statisztika” alapján – 100 költő versei szerepelnek, az előző, 2013-as év irodalmi folyóirataiból (köztük a felvidéki Irodalmi Szemléből, Kalligramból és Szőrös Kőből) válogatva: 72 anyaországi, 16 erdélyi, 7 felvidéki (Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Kulcsár Ferenc, Tóth László, Varga Imre, Szászi Zoltán, Polgár Anikó), 4 kárpátaljai és 1 délvidéki költő munkáiból, mintegy 260 vers. Az antológia – egyedi megoldásként – a költők legidősebb tagjának, a 84 éves Hárs Ernőnek a verseivel indul, s a legfiatalabbjával, a 25 éves Lázár Bence András munkáival zárul.
„Kilenc évtizedem / terhére ítélten, / botladozom árván / az ősz sűrűjében. / Érvényét veszíti / minden régi mérték, / üdvvé lesz a káros, / kolonccá az érték” – vallja kesernyés iróniával az antológia nyitó versében Hárs Ernő. S mialatt kilenc évtizeddel a vállán botladozik, verseiben az idő, a történelem és az emberség kap hangsúlyt. Az 1914-es világháborút kirobbantó, szarajevói „két lövésről” szóló versében például így:
Elpusztult egy egész viruló nemzedék,
kifordult helyéből a világ tengelye.
Bősz Antikrisztusok, szájtépő csőcselék
lettek a hangadók a zsarnokság fele
sodródó zűrzavarban,
melyben éppoly hamis volt a győzelmi dallam,
mint amily igazzá dagadt a siralom,
s melyben a bosszú koronájaképpen
megszületett, mint történelmi szégyen,
a ránk mért Trianon.
Az antológia éppen ezt a „ránk mért Trianont” próbálja „gyógyítani” azáltal, hogy a Kárpát-medencei magyarság alkotóit-költőit egy könyvben szerepelteti, hangsúlyozva a magyar nemzet egységét és a magyar irodalom egyetemességét és emberségét, melynek idejében és terében népünk „üdvösségének” az útja – Vasadi Péter versének tanúsága szerint – „csupa jég-tűz-seb” út, mégis – írja a költő – az „egyetemes haldoklásban virágözön / hullámzik rajtunk át, mint a zene, és / minden csönd, akárhányféle is, még / neszeit is kiveti magából. Maga a létezés / akarja / hallani: most Isten énekel.” Isten énekel, na meg persze az ő hasonlatosságára teremtett ember is, hogy összeláncolja, egybeégesse a múltat és a jövőt a nyelv és a lélek, az ember és a szellem által. Mint ahogyan Juhász Ferenc teszi Hárfaember című, apját megelevenítő versében, így, ilyen feledhetetlenül írva róla: „Álmomban sokszor megjelensz, / ifjú apám, Juhász Ferenc. / Vékonyan, mint a jegenye / vak szélben ázó levele (…) Te Krisztus-seb, tavaszi barka-ág, / csillapíthatatlan szomjúság.”
Ugyanő, Juhász Ferenc Temetési ének című versében ezt mondja: „Ha egy költő meghal, lehull egy csillag. A földgolyóba zuhanó fény-tünemény vagy lángporrá robban az utolsó ütközésben, vagy aranyporrá omlik, s elfoszlik napsütötte ködként, vagy belefullad a Földgolyó-Ősanyagba, létünk teremtőjébe és temetőjébe, s utána se lángcsóva, se virágzó szikra-kéve, se fény, se árnyék, se test, se szellem-ajtó. És se virág, se fű, se kalász. Csak a csönd világhatalma.” Szerencsére, a csöndnek e „világhatalmából” hajt ki minden új költőnemzedék minden új költeménye, hogy a gondolat folyamából megszülessen a megértés csodája, a lét megismerésének végtelen változatossága, bizonyítva: a költészet egy nagy, lüktető, mindennel összefüggő létező. Hogy lehetővé váljon például az a lehetetlen, amit Orpheusz-éj című versében Czigány György így fogalmaz meg: „Az égbolt fedele most kattan szívemre: / éjszaka százéves vagyok, / éjszaka rég halott, éjszaka halhatatlan.” Vagy az a másik „lehetetlen”, amire Tőzsér Árpád vágyik: vajon mi lenne, ha „valami morfogenetikus erőhatásra mi is egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek nélkül bírnánk a világ minden tudását”? Csakugyan, mi lenne a Gutenberg-galaxissal, amely az Úr 1455. esztendejében, az úgynevezett negyvenkétsoros Biblia megjelenésével forogni kezdett? Költői kérdés, mondhatjuk erre, hiszen az írás, az irodalom, a papírra vetett isten- és létértelmezés egyidős az emberrel, s nyilván csak vele együtt fog meghalni.
Bizonyíték erre Az év versei 2014 című antológia valamennyi darabja, melyeket itt nincs módunk egyenként elemezni. Aki olvassa e verseket, megismerheti történelmünk és létünk ezer mozzanatát; például Balassi Bálint, Mikes Kelemen, Berzsenyi Dániel, Krúdy Gyula és mások létdrámáját. Vagy mondjuk Gál Sándor létértelmezését („mert bűn és kegyelem / forrása egy / színe vér / s vérből való a nektár / isteni étek / és ünnepi korty”), Ágh István felismerését, miszerint történelmünkben gyakran „bűnt takart bűnt, s a bűn erénnyé aljasult” a „diadallal, bukással / bevérzett magyar életben” (Oláh János), miközben a nagy és kis szemfényvesztők és köpönyegforgatók a történelem ütemére hol Árpád apánkat, hol Szvatoplukot, hol Sztálint dicsőítették ódáikban (Szepesi Attila).
„Mindenre-kiéhezett, mindennel-jóllakott” a létünk, írja Dobai Péter A filozófiát akartam hazának című versében. Az a kiéhezett és jóllakot lét, melyben olykor a világ – a képzeletben – visszafelé népesül be, s egyesül egymással „farsang és feltámadás”: „…egymással táncol jobbágy, béres, polgár, s bíró keringőzik elítélttel”, éppen ezért „bizalmatlanul hallgatjuk, ki a gonosz és ki az igazságos” (Aczél Géza).
A 21. század sem lesz könnyű század. A 3. évezred embere is várhatóan úgy érzi majd sokszor, ahogyan Scherzo című versében Markó Béla, mondván: „Járok-kelek csak itt a földön, / akár az ördög feje búbján”, ama ördögén, akinek a pórusai kénkőszagot árasztanak, gomolygó, bűzös lehelettel, „ezért vágyik sokszor a mennybe, / s nézi a felhőket az ember”:
Isten fent van, és lent az ördög,
közöttük füstölög világom,
és lassan már én sem tudom, hogy
vajon melyiket is kívánom.
Az ember „igennek, nemnek, okozatnak, oknak” születik, írja Tóth László egy 2010-es „füredi képeslapjára”, majd Húsomba vájja című versében – s legyen ez könyvbemutatónk végszava – így ír Isten és ember „szétszakíthatatlanságáról”:
Isten körmeit húsomba vájva,
kapaszkodik általam a világba.
S bár fáj, az ember ennyit elvisel –
tartozom neki ennyivel.
Tartozom neki – miért ne?
Ha fáj is, e nélkül az ember mit érne?
Egymásba kapaszkodunk a hitben,
húsomba vájja körmeit az Isten.
Kulcsár Ferenc/Felvidék.ma
