Arcaink – Hasadás – Iszony – Pszicho – Remény. Thiele-Csekei Enikő verseskönyve a fenti öt fejezetből épít egy olyan „minikatedrálist”, amelybe belépnie és odabent imádkoznia bocskorban, sőt mezítláb is szabad bárkinek. E kicsiny katedrálist harminckilenc mozaikos ablak (harminckilenc szabályos és szabálytalan haiku), valamint harmincnyolc oszlop (harmincnyolc vers) alkotja: az ablakok (haikuk) fényei és színei éppúgy változatosak, mint az oszlop (versek) ereje, nagysága, tartóereje.
Az Arcaink fejezet első mozaikja, szabálytalan haikuja, az érintés ilyen fényt vet a katedrálisba lépőre:
beszélj érintve
ujjaiddal olvass
világtalanul
E három sor nagy tereket fog át és nyit meg: számomra – egyebek mellett – Dosztojevszkij Aljosája, az Aljosák jutnak eszembe, az ő mindent megtartó, önfeledt vigaszuk és virrasztásuk, akik hisznek egy értékben, annak ellenére, hogy kifosztott holtakban gyökereznek; ők azok, akik a jövőért munkálkodnak: akik vakon, világtalanul olvasnak, írnak szavakat, és gyémántot csiszolnak a mélyben, azt üzenve, hogy csak a felszínen létezik megosztottság, széttépett világ; miközben a tévelygések variánsai és rögtönzései zajlanak, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete és a megrendültség.
Kicsiny katedrálisunk első oszlopa (tantra) a „domborulatok egymásba simulásáról”, a „színeknek és a föld szagának a keveredéséről” beszél, arról, hogy a világon minden létező misztikus kapcsolatban áll egymással: szellem és anyag, mikro- és makrokozmosz, az egyes és az egyetemes lélek, a saját én és az egyetemes én; ez az abszolút és osztatlan Egy, ez a transzcendens isteni és örök alapvetően androgin (férfi-nő), azaz kétnemű formában jelenik meg, a teremtés és a sokszínű élet létrehozása érdekében; s a nemek egyesülése egyben visszavezeti az életet az osztatlan Egy őselvéhez is. Az Arcaink fejezet a kötés hatalmáról, az oldás félelméről is tudósít (bábel), arról, hogy valamennyien esendők vagyunk, de éppen ezen esendőségünket nem szabad megsemmisítenünk; ellenkezőleg, a lélek párbeszédét kell erősítenünk a teremtővel, megigazulásunk és megvigasztalódásunk érdekében. A létbevetettség drámájáról szól finom iróniával a múzsák című vers, arról, hogy a költő maszkjai-arcai hű szolgák: „versei zengenek / halkulnak / átölelnek / eltaszítanak / romba döntenek / pusztítanak”, s bár „ariadné fonala / kibogozhatatlan”, s a létben jelen van, jelen látszik lenni az abszurd, azért maga a lét még nem feltétlenül abszurd. Ugyanúgy, amikor „üres lelkünkben / parázna világunk / marka koldul”, tudatosítanunk illik a kultúrák, a görög és a keresztény kultúra tanításait, azt, hogy mindez az euszebeia, a jámborság és az istenfélelem elvetése miatt van, ezért leszünk a hübrisz, a gőg és a felfuvalkodottság áldozataivá; a jó és a gonosz tudásának fájáról ettünk gyümölcsöt, elveszítve ártatlanságunkat s tudatosítva meztelenségünket, ezért van, hogy „napi imámat / mint ördögszereket / görgeti / a nyugalmat kereső / áhítat”.
Arcainkat mutatják a költőnő további versei is: az erotikát, a vágyódást, az énekek énekét, (hiszen kemény a szerelem, mint a koporsó, és erős, mint nagy vizeknek sodra, ami végső soron vágyódás a Szépségre, azaz Istenre, a halhatatlanságra), a menekülést a bizonyosságba, a részvétbe és az irgalomba (filmkockák visszafelé).
A kötet (katedrális) Hasadás című fejezetének első mozaikablaka:
távol az Isten
otthonaink falait
avar siratja
S nemcsak otthonainkat, hanem elárvult játszótereinket is, melyek a halált hozó széllel kacérkodnak, harangok kondulása siratja a jövőt, a beteg gyermekek üres pillantásában a halál altatódala szól, s őseink sírkövei bámulják dicső tornyainkat (tiltott zóna). A hasadások című vers 1986-ról, Kijevről, Csernobilról, kiürített városokról, szétporladó játék mackókról „énekel”, a halál csendes csókjáról, az életre kelő halálról, a lerakódó félelemről: szülni vagy nem szülni életet? A harangok távozása címűben befogadnánk Isten szavát, de „gyáván roskadunk / és hazudunk, várva a feltámadást; az imában homokvihar repíti el végleg a Karácsonyt, s az emberek „az autók hatalmában / parkolóhelyek mocskában / autópályák mindenhatóságában / luxuscikkek és perverz játékok / agymosó hatásában / élet és halál uraiban / globalizált és kiürült ünnepeink / pislákoló gyertyafényében” hisznek: a manipulációban, a korrupcióban, a szőnyeg alá söprésben, a babérkoszorút büszkén hordozó államférfiakban, akik hasonlók a Jordánon innen és túl. Hasadás, hasadás, hasadás mindenütt – a betlehemi csillag pedig „szédületes gyorsasággal eltűnik / a homokbuckák között”.
Az Iszony ezt üzeni:
a jövőnek vége
most nem akarok senkivel
Istenről beszélni
És Srebrenicában „Marija vonszolja egyhetes csecsemőjét a hegyre”, „anyák hasából kifordulnak a gyermekek”, a bombázók pedig „szabadságot kaptak végre / irány Mallorca”. Tanúk nélkül dolgozik a fegyverkező pokol az életünkben, félelem igazgat bennünket, „félünk a földön állni / navigáció nélkül / és félünk / félünk / mert az utolsó sétát egyedül kell megtennünk / a GPS-ed ott már nem működik”. Ady Endre „vér és aranya” pusztít, a paráznaság, a züllés, az elfajulás, az állatiasság, az üresség (változatok szerelemre); iszony cseppen rád naponta: „civilizálódva fogunk beledögleni / nagy szabadságunkba”.
A Pszicho négy mozaikjában és négy oszlopában „pszichobácsi megigazítja szemüvegét”, a platánfa kérgén felfele, majd lefele menetelnek a hangyák, s működik a nonszensz meg a purgatórium.
A Remény fejezetben pedig:
egyedinek születtél
ne távozz másolatként
te álmodd tovább
a mesét
Hiszen „Kicsiny téglákból építkezel, néha mások boldogságából, de főképp a magadéból, a visszajelzésekből, / a mosolyokból”, és „A szeretet rejtélyes erő – tőled függetlenül / működik” (diagnózis – életben maradás). Annak ellenére, hogy „Abszurdul egyesült ez a vén Európa”, s a gyerekek „most már / hisznek az árulásban, az irigységben, a tolvajokban, / a hatalomban és a lelki nyomorban. / A kizsákmányoltakban, a szadistákban és / Európa hajcsárjaiban (…) ebben a káoszban Nosztradamusz is borzadva megreked (…) Talán Nérónak volt igaza. / Ez itt nem az egyesült Európa!”
De azért „talán lesz még / valami / amiről szólok / talán jön még valami / amire várok / talán jön még / valaki / akiről írok / egy gyermek / egy Isten / egy valami / megfogható / egy új világ / egy igazi vers / mely mélyen / elásva / várja / a jelet” (remény). Ezért hát végszóként:
elpusztult szavaink
elkárhozott őseink
szüljetek új igét
(AB-ART, 2014)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
