A 2016-as parlamenti választások után újra felerősödtek azok a hangok, melyek szerint csakis egy egységes magyar politikum láthatja el a felvidéki magyarság érdekképviseletét. A komoly társadalmi igényt az MKP után a Most-Híd is kezdte felismerni, s most hirtelen tárgyalni szeretne az MKP-val (nem úgy, mint korábban). Csakhogy cégérük közben vállalhatatlanná vált. A hidasok homlokán ugyanis ott díszeleg az SNS és a Smer pecsétje, akiktől sem Dél-Szlovákia, sem az itt élő magyarság nem sok jóra számíthatott az elmúlt évek során.
A sok magyarnak és szlováknak tetszetős „spolupráca”-projekt kiüresedett, az átalakult polgáriság eszméje pedig a szmeres-eszeneszes kitérőkkel orbitálisan el lett árulva. Így az MKP is válaszút elé kényszerült: meghallva az összefogást sürgető társadalmi igényt kokettáljon vállalhatatlan arcokkal, vagy továbbra is tartson ki szilárd értékrendje mellett, az egység kárára. Bármily hihetetlen, a kettő együtt ugyanis nem megy, ez a 22-es csapdája.
Még szerencse, hogy az MKP-nak jelenleg nincs mandátuma arra, hogy ezeket a tárgyalásokat lefolytassa. Merthogy ismét csak az emkápésok vállalták a felelősséget és önkritikát gyakorolva lemondott a párt teljes elnöksége. Ahogy 2007 óta ezt már sokan megtették, nem úgy mint a másik oldalon.
Bugár a felvidéki hegylakó?
A felvidéki politika legújabb kori történetét szemlélve az az érzésünk lehet, hogy Bugár Bélára nagy hatással lehetett Christopher Lambert klasszikus alakítása a Hegylakó című filmben. Ugyanis 26 esztendeje sertepertél a politikában, már politikusok és generációk garmadája hullott ki mellőle, ám személye egyszerűen mindent és mindenkit túlél.
Miközben az MKP elnöksége mellett Berényi József is lemondott. Nem beszélve Duray Miklósról (aki már régen visszavonult) és Csáky Pálról (aki ugyancsak kiszállt a belpolitikából). Vagyis: a korábbi, Bugár melletti közvetlen embereknek, képviselőknek, minisztereknek, államtitkároknak se hírük, se hamvuk. De ugyanez tapasztalható szlovák részről is. Hol vannak már a korábbi nagy ellenfelek: Mečiar, Slota, Malíková, vagy éppen a szövetségesek: Dzurinda, Mikloš, Radičová, Chmel?
De említést érdemel Zászlós Gábor, Harna István, Miklós László, Gyurkovszky László, A. Nagy László, Bauer Edit, Mészáros Alajos, vagy Eduard Kukan, Ján Čarnogurský, Milan Kňažko, Dušan Čaplovič, Rudolf Schuster, Ivan Gašparovič, Ján Fígeľ, Pavol Hrušovský, Pavol Frešo és még sokan mások is, akik hajdan együtt űzték az ipart hősünkkel.
Míg tulajdonképpen minden és mindenki kicserélődött, egy konstans maradt: Bugár Béla. Aki ezúttal is jó úton halad afelé, hogy megmagyarázza, miért jó az az istenadta népnek, hogy a posztkommunista Smerrel és a szélsőségesen nacionalista SNS-szel alkosson szövetséget, akikkel ugyebár 25 évig riogatja a magyarokat. Ám választóinak a totális degradáltságát jelzi, hogy míg a szlovákokat egy az egyben elvesztette újbóli pálfordulásával, addig a magyaroknak ez is lemegy a torkukon, ami pedig már tényleg csak egy lépés attól, hogy legközelebb mondjuk Kotlebával – vagy az ég tudja tán kivel még – tegye ugyanezt, mert hát ugye: „nem volt más lehetősége, és így akar segíteni” stb.
Egy jelentős rétege a magyar társadalomnak ugyanakkor tökéletesen látja mindezt, és bár egységes magyar politikumot áhít, Bugárral ezt elképzelhetetlennek tartja. Így sajnos nagy a valószínűsége, hogy
addig, amíg ő ki nem száll a politikából, az egység csupán hiú ábránd marad.
De mi kell még ehhez? Szólhatna már neki valaki, hogy megnyerte a játékot, ő maradt az egyedüli, de most itt lenne az ideje az önkritikának. Ezt rajta kívül már mindenki megtette.
