A visszaemlékezések írója
Mint az előző részben már szóltunk is róla, 1897-ben Pajor István egy igen fontos prózai munkát jelentetett meg Balassagyarmaton Emlékek és rajzok a 48 előtti jó világból címmel.
Visszaemlékezéseit nagyméltóságú Iglói Szontagh Pál úr figyelmébe ajánlotta „mély tisztelete és szeretete jeléül“. A nógrádi Szontagh Pálnak egyébként is jó barátja volt Pajor, s többször írt róla méltatást, verset a megyei lapokban is. A gömöri Szontagh Ádám/sz.1794/ pedig rokona volt a családnak. Gömör vármegye szolgabírája később Steinlein grófék jószágkormányzója lett, s a fiatal Pajort is nevelték egy ideig. Így került a gyermek Felsőszemerédre és Százdra, ahol aztán a rokon Szontagh elhunyt.
Visszaemlékezése bár nem számít kiemelkedő irodalmi alkotásnak; stílusa hol terjengős, hol pedig körmönfont; az író művében nem mindig a lényeges dolgok kiemelésére-bemutatására törekszik, mégis nélkülözhetetlen forrásmunkája ez a helytörténészeknek. A XIX. század első felének kiváló tablója, sok-sok olyan adalékkal, melyek jól kiegészíthetik önismeretünket, társadalom- és kultúrtörténeti ismereteinket.
A már említetteken kívül szeretettel emlékezik meg szemerédi tanítójáról, „Janovszki praefectus“-ról, akiről így ír: „Kitűnő humanizmusáról tanúskodik, hogy nem engedte a szabadban előtalált és tőlünk menekedni iparkodó férgeket és rovarokat szokásos gyermeki negéddel eltaposnunk, s ilyenkor az emberiség tiszta érzetéből fakadó jósággal magyarázta, hogy ezek is a Teremtő által alkotott lények, akik örülnek az életnek…“
Szemeréden egy fél évig az Ivánka-házban lakott Pajor rokonaival, Szontaghékkal. A kúriát Steinlen gróf bérelte jószágkormányzója számára. Ekkor látta itt Pajor József nádort is, aki a Steinlein-Hellenbach kastélyban szállt meg.
Fontos iskolatörténeti adalékul szolgálnak a korponai kisgimnáziumról leírt visszaemlékezések. Itt együtt tanult földijével, Ipolyi Arnolddal, akiről szintén sok mindent elmond könyvében.
A következő iskolavárosról, Selmecbányáról is bőven ír kötete lapjain Pajor.
Itt kezdett irodalmi munkássága is bontakozni. Mint írja: „ugyanakkor /14-15 éves koromban/ kezdtem már nemcsak a magyar, de a latin klasszikusokkal is foglalkozni, s első nyelvészeti kísérleteim és „költői“ szárnypróbálgatásaimat is itt tettem papírra, amiket később beköttettem…“/35.l./
Megemlékezik néhány tanárról is, hol elmarasztalva, hol kiemelve azokat. A „koránál fogva is elgyengült“ Royko Jánost például nem tartotta kiemelkedő tanáregyéniségnek, ám Boleman István „kitűnő tanára volt a lyceumnak /…/, aki nemcsak tekintélyét tudta minden durva bánásmód mellőzésével fenntartani; de a tanulók általános osztatlan szeretetét is annyira megnyerte, hogy az ő leczkeóráiról csak egyet is elmulasztani mindenki nagy veszteségnek tartotta volna“. /39-40.l./
A pozsonyi evangélikus líceum oktatói közül Kovács-Martiny úrról emlékezik meg szépen, ezt írva többek közt: „Hogy azonban ez a fejetlenségben szenvedő iskolai szervezet néhány év tartamán át mégis fennbírta magát tartani ez, mondhatni egyedül egy Kovács-Martiny Gábor nevű kiváló tanárnak az érdeme, aki megint a maga nemében phönomenális ember volt. – Tanította a legnehezebb tárgyakat; a physikát, algebrát, geometriát saját szerkesztésű könyvekből, s ezzel kapcsolatosan az atrologiát, sőt önkéntes kisegítőképen az 5-ik osztályban a természettörténetet, vagyis az akkori nyelven „historia naturalist“ is.“ /51.l./
Visszaemlékezéseiben természetesen másról is szó esik, nemcsak iskolákról.
A részletes ismertetésre itt nincs lehetőségünk, csupán a Petőfivel és Kossuthtal történt találkozásokról ejtünk még szót. 1847-ben Hőgyész felől Pozsony felé utazott egy gőzhajón, miközben útját megszakítva, Pesten töltött néhány napot, amit így idéz: „ … egy dunai gőzhajón Pozsony felé iparkodtam, úgy mindazonáltal, hogy pár napom pesti dolgaim elvégzésére is maradjon, s ezen akkori rövid ott-tartózkodásomnak köszönhetém, hogy értesülvén Petőfinek szintén ott idézéséről, őt felkerestem s néhány órát a Nádor fogadó éttermében volt alkalmam vele estebédezés közben eltölteni. Arra is jól emlékezem, hogy P. az irodalomról folytatott párbeszédünk során Kölcsey költészetéről épen nem kedvezőleg nyilatkozott, s azt a forma szépségének elismerése mellett nem eléggé férfiasan kinyomatosnak itélte.“/121-122.l./
Ugyanezen időben találkozott Kossuthtal is. Mint írja: „… épen arra a hajóra szálltam, melyen István nádoron és több nevezetes férfiún kívül az 1847-iki október 17-én Pestmegye követeül megválasztott Kossuth Lajos is utazott, mint mondák azért, hogy az országgyűlés tartamára magának és családjának Pozsonyban alkalmas lakást szerezzen“./122.l./
Pajor a néprajzi és nyelvészeti munkák szerzője
Csalomjai Pajor István, a kitűnő nyelvérzékkel rendelkező vidéki író a nyelvészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott. E témakörből két önálló kötete is megjelent: 1860-ban Pesten adta ki a Vázlatos jegyzetek a magyar nyelv és helyesírás körül című munkáját, majd 1883-ban Balassagyarmaton megjelentette a Neologia és orthologia című művét. Ezen kívül több tanulmányt, cikket publikált a vidéki és a központi lapokban.
Leblancné Kelemen Mária írja, hogy földink „harcolt a magyar nyelv ügyéért. Síkraszállt a nyelvrontás különböző fajtája, az idegen szavak felesleges használata, a helytelen szóhasználat ellen. Foglalkozott a magyar nyelv-, a szavak eredetének vizsgálatával. Álláspontja korához viszonyítva haladó, a magyar nyelv szeretetétől áthatott, bár összefüggésében csupán a régi magyar nyelvi harcok halvány utórezgésének nevezhető“.
Számos olyan cikket is publikált Pajor, melyek a néprajz témakörét is érintik. Értekezett például a palóc népfajról, foglalkozott Balassagyarmat táj- és néprajzával, s beszámolt a lapokban turistaútjairól is. Leblanc Mária szerint „Útleírásai, táj- és népismertetései azonban mint a reformkori divatlap-irodalom műfajai, a dualizmus korában már korszerűtlenné váltak“. Ez valóban így igaz, ám a helytörténész számára mégis fontosak ezek a kis munkák, s tartogathatnak némi meglepetést is.
Ugyancsak a Magyar Sajtóban jelent meg például A palócz népfajról című írás, melyben a szerző megállapítja, hogy eme nagy népcsoport „a nyelve – és eredetére nézve a magyar törzsfajhoz tartozik“.
A nyelvnél maradva, a szerző a továbbiakban így elmélkedik: „Nyelve a palócznak azon tájkiejtéssel, mely neki a palócz nevet adá, kizárólag magyar annyira, hogy a vele tőszomszédságban élő tót nép nyelvéből többnyire egy betűt sem ért, a minek fejében viszont a tót sem ért az övéből egyetlen hangot is; s noha meg kell vallani, hogy e kiejtés a tiszamenti tiszta magyar kiejtéshez képest körülbelül úgy hangzik, mint a duda a hegedűhöz képest, még sem a legcsúnyább kiejtés ez a hazában, s határozottan állítom, miképp a dunántúli s részben csallóközi licóvakarnóféle dialectus a palócnál legalább öt fokkal barbárabb“.
A Balassa-Gyarmat. Táj- és néprajz című munkája is sok hasznosítható adatot, értékes megfigyelést tartalmaz. Különösen helyrajzi leírásai élvezetesek, pontosak. Ezt olvashatjuk többek közt a város környékéről: „Szőlőhegye Balassagyarmatnak az Ipolyon túl fekvő s részint a b.-gyarmati, részint a podluzsányi határhoz tartozó hegylánc keleti oldalán van, s kellemes ízű bort ad. Erdeje csekély, leginkább nyírfából álló; rétjei azonban a szelestényi és patvarci határoktól egész a kővári határig bő kiterjedésűek, s némely ingoványos és csátés helyeit kivéve, jó minőségű takarmányt szolgáltatnak, mely a b.-gyarmati szép szarvas marha, s közvetve a határ termő képességének is tényező alapjául tekintendő.”
