Egy tavalyi írásomban iskoláink minőségéről elmélkedtem. Az írással kapcsolatban érkezett hozzászólások között volt egy, amely annak a véleménynek adott hangot, hogy a pedagógusainkkal is baj van. Ezt alátámasztandó az illető elmondta, hogy valahányszor személyesen hívott meg pedagógusokat a Csemadok rendezvényeire – nem mentek el.
Pedig régen a pedagógusok voltak a társadalmi élet központjai, akiket éppen ezért a nemzet napszámosainak is hívtak, vagy Gárdonyi hasonlatával élve, ők voltak a lámpások. A tulajdonképpeni munkájukon, a gyermekek oktatásán kívül aktívan kivették a részüket az általános műveltség színvonalának emeléséből is, szervezve a kulturális életet.
Röviden szólva: a tanító egy közösségben a kulturális élet központja is volt.
Mindezt egy személyes példával támasztanám alá. Százdon évtizedekig pezsgő kulturális élet folyt, amelynek a lelke Nyúl tanító úr volt. Amellett, hogy a falu egy tanteremből álló iskolájában tanította az 1-4. osztályt (nem is eredménytelenül, példa erre a sok egyetemet, főiskolát végzett egykori diákja), még arra is talált időt, hogy színdarabot rendezzen, népdalkórust vezessen, s a Csemadok helyi szervezetének elnöke legyen. De említhetnék egy másik példát is. Petrovics tanár úrét, aki a községi könyvtárban az első könyvet a kezembe adta, amivel egy életre a könyvek rabjává tett.
Mai utódaikról azonban sajnos már nem lehet ilyeneket elmondani. Talán ez is az oka annak a szellemi igénytelenségnek, amely a szlovákiai magyarság körében is tapasztalható.
Vajon, mi lehet ennek az eredője? Rosszul értelmezett elittudat, hogy ne keveredjünk a pórnéppel? Vagy a fásultságnak, a közösség sorsa iránti általános közömbösségnek volna ez is a jele?
Ennek a közömbösségnek pedig már aggasztó tünetei is vannak, amelyek kutató után kiáltanak, aki feltárná az okokat. Azt tudom, hogy a pedagógusok túlterheltsége nem lehet az ok. Hiszen régen több volt a gyerek, a tanulnivaló pedig körülbelül ugyanannyi, mint ma. Ráadásul, régen még azok a technikai vívmányok sem segítették a pedagógusok munkáját, amelyek ma a rendelkezésükre állnak.
Így tehát, kínálkozik a kérdés, kedves pedagógusok, mi a baj?
