A szlovák törvényhozás elnöke elégedetlen a parlamentben folyó vita nívójával, ezért módosítaná a házirendet. A hírre az osztályteremben furcsa verekedés tört ki, mely során a pofonokat csak osztogatják, ám azokat nem állja senki. Az ellenzéki nebulók a verejtékkel kivívott, éppen csak szárba szökkent demokráciát temetik az új regulák miatt, miközben a szigorító tanító bácsi fejét, vérét követelik. Lehetőleg ebben a sorrendben.
Aki azonban nem enged: fegyelmet akar és kevesebb bohócot, majmot, exhibicionistát a parlamentben. Ami azt illeti, ezzel valóban a parlamentarizmus esszenciáját kérdőjelezi meg. Le vele!
Mint ismert, a második olvasatba jutott házirend-módosítás értelmében eltűnnének a parlament ülésterméből a transzparensek, szórólapok és más cirkuszi kellékek, amelyek segítségével egyes ellenzéki képviselők igen jól elszórakoztatták magukat és a gyér számú érdeklődőt.
Talán a mobilok is maradnának a megőrzőben, bár voltaképpen ez felér egy fél Irakot kitevő nemzetbiztonsági kockázattal, tekintve, hogy egyre többen hordják a zsebükben a gondolkodásra használt készüléküket. A koponyájuk helyett.
Az Andrej Danko házelnök által kezdeményezett parlamenti vitakultúra-javító segélycsomag befogná a gyakran bizony igencsak szabadjára engedett lovakat és a frakcióhoz tartozó képviselők számára 30, a többieknek 20 perces időkeretbe sűrítené a mondanivaló kifejtését. Ez alól a parlament vezetői, valamint a kormánytagok élvezhetnének kivételt, ők akár magával Fidel Castróval is versenyre kelhetnének maratoni beszédmondásban.
Az ellenzéknek mindez természetesen nem tetszik. Nyilván az a dolguk, hogy ne tetsszen. Még csak az hiányozna, hogy betiltsák a molinókat és a kínosan humortalan pólókat a parlamentben: mi kerülne hát a bulvárlapok címlapjára Bögyös Maca sokat (meg)mutató fotói mellé?
Mi történne itt kérem, ha mindig, mindenki szaporán, tömören, világosan fejtené ki az adott tárgyhoz szorosan kapcsolódó, attól el nem kalandozó érdemi véleményét? Mindezt a hely vélelmezett jelentőségéhez méltó viseletben? Ez lenne igazán a parlamentarizmus halála, mindjárt az intézmény létét kérdőjelezve meg – mégpedig alapjaiban.
A parlamentre, mint napjaink egyik legdrágább kirakatintézményére ugyanis pontosan azért van szükség, hogy levezessen valamennyit a társadalmi kuktában veszélyesen fortyogó-sistergő feszültségből. És több-kevesebb sikerrel megpróbálja elhitetni, hogy az ország sorsáról ott, abban a rendkívül igénytelenül berendezett nagy teremben döntenek, és nem másutt, zárt ajtók mögött, folyosókon. Bérelt lakásokban.
Alighanem ezen az (ál)vitán betegre röhögi magát az egész kormányoldal, Dankótól Bugárig, baltól jobbig, nemzetitől nemzetietlenig. Mert ők tudják a legjobban, hogy amíg az ellenzék potenciája kimerül a hőbörgéshez való jogért folytatott keserves küzdelemben, addig nincs félnivaló.
Szlovákia történetének legstabilabb kormánya hálásan köszöni a lehetőséget…
