Még tartott a vénasszonyok nyara 1956 októberének utolsó harmadában, amikor nem kis izgalommal átsiettünk a komáromi Erzsébet-hídon a túlsó partra, hogy időben elérjük a Budapestre induló vonatot. Furcsa érzés volt, hiszen életemben először léptem át a határt, ami hatvan esztendővel ezelőtt korántsem volt olyan természetes dolog, mint ma.
Még útlevél sem volt, a személyi igazolványhoz mellékelt betétlapot, amely öt napra szólt, s amelynek a kérvényezéséhez még meghívólevelet is kellett mellékelni, csak meglehetősen hosszú várakozás után állították ki a hatóságok. S voltak, akik megkapták, voltak, akik nem. Mi szerencsénkre megkaptuk, s így tizenkét éves koromban először találkozhattam a fővárosban élő keresztszüleimmel.
Az ugyancsak szerény ajándékok már a táskában lapultak, néhány illatos szappan, zsebkendők és töltőceruzák, amelyek akkor nagy becsben álltak Magyarországon. Aztán politikáról egy szót sem! – hangzott még egyszer az atyai intés. – Különösen idegenek előtt! Nyiladozó értelmemmel annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a Keleti pályaudvaron kiszálltunk és felszálltunk a Pestszentlőrinc felé tartó egyik villamosra, hogy az emberek hangosan vitatkoztak, mindenki politizált, szidták az oroszokat és a hatalmon lévő politikusokat, Rákosit, Gerőt, Piros László belügyminisztert és másokat.
Egyszóval október 20-a körül az emberek már a nyilvánosság előtt sem tettek lakatot a szájukra. Ezeket az első benyomásokat aztán kissé elnyomta a találkozás parttalan öröme, sok volt az olyan mondanivaló, amelyet levelezésben veszélyes volt közölni. A főváros, amely még jócskán magán viselte a második világháború alatti ostrom nyomait, mély és maradandó élményeket tartogatott. Vidám Park, Fővárosi Állatkert, Országház, Nemzeti Múzeum és a Budavári Palota, amelynek akkor még csak a kiégett fekete falai meredeztek a Duna fölött.
Jártunkban-keltünkben mindezen ámulatba ejtő látványosságok mellett nap, mint nap érezhető volt a parázsló társadalmi-politikai hangulat izzása, amely az október 23-i tüntetésekhez és forradalomhoz vezetett. Mivel az ötnapos látogatási engedélyünk éppen aznap lejárt, elbúcsúztunk keresztszüleimtől és a Keleti pályaudvarra indultunk. Feltűnő volt, hogy az utcákon nemzeti színű zászlók és transzparensek alatt hatalmas tömegek jelszavakat skandálva tartottak a belváros felé, a Csepel teherautókon fiatalok lobogtatták a piros-fehér-zöld zászlókat, amelyekből kivágták az akkori címert.
Miután a dél-komáromi pályaudvaron leszálltunk a vonatról és hazafelé bandukoltunk az Erzsébet-hídon, már messziről feltűnt, hogy a határőrökön és vámosokon kívül nagy számú fegyveres katonaság is őrzi a túlsó parti hídfőt.
Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc kibontakozását és lefolyását már odahaza kísértük figyelemmel. A Szabad Kossuth Rádióban hallgattuk Nagy Imre miniszterelnök és a fogságából kiszabadult Mindszenty József bíboros-hercegprímás beszédét, a közleményeket, felszólításokat és híradásokat, de szinte minden magyar lakásban szólt a Szabad Európa Rádió is.
A közhangulat Komáromban is meglehetősen forró volt, s bár a hatalom itt is tartott attól, hogy a magyarországi forradalmi események átlépik az országhatárt, és így mindent megtett az emberek megfélemlítésének az érdekében, az utcán, munkahelyeken az emberek többsége leplezetlenül rokonszenvezett a magyar forradalommal és szabadságharcosokkal. Voltak napok, amikor a Duna túlsó partjáról áthallatszott a fegyverropogás.
„Egy nap a Duna-parton sétálva többször ismétlődő, elkeseredett kiáltás hallatszott át a folyón – emlékezik vissza Hrala Gyula – „Magyarok, testvérek, gyertek segíteni!“. Nem mentünk, nem mehettünk át a katonaság által megszállt hídon. Soha nem tudtam meg, kinek a hangját hallottam, jó magyar hazafi lehetett, tudtam, mit kellett volna cselekedni, azt is tudtam, hogy a megszállt hídon képtelenség lenne átmenni. De ez a kiáltás, ez a hang hosszú évekig csengett a fülemben. Ezúttal megírhatom: Bocsáss meg barátom, nem állt módunkban a kérésedet teljesíteni, nektek segítséget nyújtani.”
Minden igyekezet és megfélemlítés ellenére tapasztalható volt a szolidaritás számos példája. A komáromi magyar gimnáziumban egy tanár nyíltan kiállt a forradalom és szabadságharc mellett hitet valló, forrongó diákjai mellett. A hajógyárban az igazgatói folyosón lévő falitáblán egy napon megjelent egy, a magyar forradalmat és szabadságharcot éltető röplap és mellette a Kossuth-címer, s így hamarosan beindult az állambiztonsági szervek gépezete a tettes kézre kerítéséért. Nagy György, aki bátran kiállt az ötvenhatos forradalom és szabadságharc ügye mellett, sokéves börtönbüntetést szenvedett el.
Ám a fordított „szolidaritásra” is akadt példa bőven. A túlsó parton megsebesült ávéhás és rendőrtiszteket az itteni kórházban műtötték és gyógyították, míg a népharag elől átmenekült prominenseket az akkori Centrál szállodában és az őrsújfalusi egykori Darányi-kastélyban szállásolták el. Hosszú évtizedek múltán néhány magánbeszélgetésen elszólta magát egyik-másik ismerősöm, aki köztudottan a népi milícia tagja volt: „Én is ott voltam a túlsó parton, amikor rendet kellett teremteni!”
A szabadságharc leverését és az utána következő kádári konszolidációt tehát nyilvánvalóan Csehszlovákiából „importált” pufajkások is tevőlegesen segítették. Hatvan év elteltével igen sok apró, de lényeges mozzanatra és összefüggésre fény derült az ötvenhatos magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatosan, ám még mindig akad kutatnivaló, amely érthetőbbé és árnyaltabbá tehetné az eseményeket, összefüggéseket. Sajnos ezekről irattári anyag nem maradt fenn, s azok, akiket netalán szóra lehetne bírni, többségükben már nincsenek közöttünk.
