A borzovai Farkas Katalin tizenhárom évesen élte meg a kitelepítést. A faluból hét család kényszerült elhagyni az otthonát 1947-ben. Közülük már csak Farkas Katalin él, aki soha nem felejtette el a történteket.
„Én voltam a legfiatalabb a kitelepítettek közül, illetve a nővéremnek volt egy hároméves kislánya. Őket is elvitték. Ő él még Pelsőcön, de nem sok mindenre emlékszik. Én a mai napig tisztán emlékszem a történtekre” – kezdi meg visszaemlékezését a nyolcvannégy éves néni.
Kató néni mindent úgy mond el, ahogyan az történt. Nem rejti véka alá a csalódottságát és felháborodását sem. „Innen a faluból nem nekünk kellett volna menni, hanem a kulákoknak. Csakhogy aki ezt intézte, az nagygazda családnak volt a feje. És ezért úgy intézték, hogy hét szegény családot vitettek ki Csehországba. 1947. február 20-án két katona jött minket felszólítani, hogy készüljünk el, pakoljuk össze a holminkat, rajtunk van a sor” – mondja.
Akkoriban mindig öltek a falvakon disznót. Ami abból megmaradt, azt bepakolták. Kató néni édesanyja hat kenyeret sütött az ételek mellé. „Pakolás közben mindenki sírt. Édesanyám, édesapám is, hát én is sírtam velük. Gyerekként nem is tudtam annyira felfogni, mi is történik. Elkészítettük az ennivalónkat, amink volt. Vittük az ágyat, felpakoltuk a szekérre. Egy sifonért a ruhánknak, egy komódot a fehérneműinkkel. A többi holmink itthon maradt” –emlékszik vissza a félelemmel teli időszakra Kató néni.
A család akkoriban gazdálkodott, tehát két tehene, disznói, tyúkjai is voltak. A Borzován maradt állatállományt Farkas Katalin keresztapja adta el és tartotta meg nekik a pénzt. „Mert hát azért bíztak benne szegény szüleim, hogy valamikor hazajövünk” – teszi hozzá elcsukló hangon.
Borzováról hét család kényszerült elhagyni otthonát azon a februári napon
„Mind a hét család egy-egy szekér holmival vonult be Pelsőcre a vasútállomásra. A kislányt és anyját beültették egy kocsiba, minket meg szalmával bélelt vagonba szállítottak be. Mindenkit, ahányan csak befértünk” – ecseteli a történteket a néni.
Elmondása szerint borzasztó hideg volt. Az út, amelynek a végállomását nem ismerték, egy hétig tartott. A vonat meg-megállt egyes állomásokon. Amikor álltak, nem tudták miért, de adtak nekik enni és inni is. „Kérdezgettük, hogy hová visznek, de senki nem mondta meg. Nem tudtuk, mi lesz velünk. Már nem emlékszem melyik állomáson, de aztán minket is betettek egy kupéba, mert nagyon hideg volt” – meséli megpróbáltatásaikat Kató néni.
Kezdetek Pilsenben
A vonat tehát emberekkel telve egy hétig robogott egészen Pilsenig. „Megállt a vonat. Úgy emlékszem rá, mintha most volna. Minket kipakoltak, de már ott volt a sok gazda, akik válogattak közülünk, hogy kiből lesz jó munkaerő” – osztja meg velem a hetven évvel ezelőtt megélt első pillanatokat.
A közszemlére kiállított tömegből a Farkas családot egy křimicei gazda választotta ki. A borzovai hét család mind Pilsen környékére került, így tudták tartani egymással a kapcsolatot. „Mi Klopa Jozefhez kerültünk, aki felpakolt minket egy szekérre. Nem felejtem el soha. Szegény szüleim, meg a bátyám a szekér után jöttek. Engem a bátyám feltett a szekér elejébe. Még én nem bírtam úgy gyalogolni. Azonban olyan hideg volt, hogy mire Křimicére értünk, mind a két lábam megfagyott” – emlékszik vissza a fájó eseményre Kató néni.
A családoknak a kitelepítéskor azt mondták, hogy ne vigyenek semmit magukkal, mert berendezett házat kapnak. Megérkezésükkor a borzovai Farkas család tényleg egy nagy házat látott. Azonban a gazda őket hátra vitte, ahonnan a németeket telepítették ki. Egy szobát kaptak, amelyben a tűzhely, a sifonér és az ágy maradt, illetve amit a szudétanémetek nem tudtak elvinni magukkal. Ezt a helyiséget rendezhették be maguknak.
A bátyja szemfüles volt és valahogy elmagyarázta a gazdának, hogy nem férnek el, adjon deszkákat, hogy csinálhassanak maguknak dikót (fekvőhely). „A bátyám összeszögelte a deszkákat, telenyomtuk szalmával, letakartuk lepedővel, és így már elfértünk. A télen én otthon voltam. Nem tudtam csehül, nem mehettem iskolába. Így a hetediket sem jártam ki. A bátyámat betették máris két lóhoz, édesapát a tizenöt tehénhez, amelyeket a nővérem és édesanyám fejtek. Magunkról gondoskodtunk a sok munka mellett. Édesanyám ápolta az elfagyott lábamat“ – idézi fel a kezdeteket beszélgető alanyunk.
Pénzük bár kevés volt, de az üzletbe azért jártak vásárolni. „A nővérem valahogy elbeszélte, hogy mi történt velem. Szerencsénkre volt egy aranyos boltos asszony, akinek a fényképét is őrzöm. Ő adott hordós savanyú káposztát. Ez segített a fagyos lábamon. Egész télen felhólyagzott, sebzett volt, de szegény anyám ez idő alatt ezzel kötözte. Tavaszra olyan jól helyrejött, hogy fel tudtam húzni a cipőmet. Amikor kitavaszodott, nekem is munkát adtak. A libákat kellett legeltetnem” –eleveníti fel első munkafeladatát Kató néni.
A libák terelésében édesanyja segített neki, aki a család számára még főzött is. Elmondása szerint a Klopa család rendes volt velük. A gazdasszony, ha sütött, még kalácsot, kenyeret is adott a gyerekeknek. Kató néni emlékeiben jószívű asszonyként maradt meg. Másfél évet töltöttek ennél a családnál és éltek egy szobában. A fizetség kevés volt, így az első adandó alkalommal más családhoz mentek. A gazda megértette őket, és nem vette rossz néven, hogy a Lobkowicz gróféknál fognak a továbbiakban dolgozni. „A gróféknál nagygazdaság volt. Dolgozott náluk egy szlovák család is. A családfő jól tudott magyarul, és ő jött hozzánk, s kérdezgette, mennyit keresünk. Aztán ő hívott minket a grófékhoz dolgozni. A gazda Pilsenben elintézte, hogy átenged minket dolgozni a grófékhoz, akkor oszt mi „áthornyázkodtunk”. Volt külön konyha, szoba, és a szlovák családdal egy előszobán át jártunk be. Ebben a családban két lány volt. Az egyik a kastélyban dolgozott szobalányként, aki télen férjhez ment, így én kerültem a helyére a szobalánynak –magyarázza Kató néni.
A család hasonló felállásban, mint az előző gazdánál, szintén másfél évig tartózkodott, és dolgozott a grófi birodalomban is. A három év leteltével, kérvényezést követően hazatérhettek. „A legnagyobb bátyám, ahogy hazajött a háborúból, kiment Csehországba, Brünnbe dolgozni. Elvitte magához az őt követő öccsét is. Amikor minket deportáltak, ők már ott voltak. Ő volt az, aki megíratta a kérvényt is, hogy hazajöhessünk. Be kellett menni Pilsenbe aláírni. Amikor jöttünk hazafelé, édesapám és a bátyám elmagyarázták, hogy nem is nekünk kellett volna idejönni. Haza már személyvonaton jöttünk, és adtak vagont a holminknak. A bátyám közben elvette feleségül egy másik kitelepített magyar család lányát, és a fiatalok ott maradtak Csehországban. Szegény édesanya és édesapa hazavágytak, nem tudták megtanulni a nyelvet, nem tudtak beszélni. Nekem az volt a szerencsém, hogy a háború után az iskolába tanultam szlovákul, így valahogy elbeszélgettem, és hát több is ragadt ránk, fiatalokra” – ismerteti a hazajutásuk körülményeit a három éven át Csehországban élt asszony.
Három év után újra itthon
„Mi volt itthon? Az üres ház. Semmi egyéb. Édesanyám testvére fogadott be minket. Amíg összeszedtük magunkat, náluk laktunk. Aztán vettünk egy tehenet, meg egy kismalacot. Újból kellett kezdeni mindent. Az volt a szomorú, hogy mind az ilyen szegény családokat vitték el. A gazdagok elszöktek, mert féltek, hogy őket is elviszik Csehországba. Édesanya teljesen bele volt betegedve a történtekbe, hogy hat gyereket szegénységben neveltek fel, és még azt a cseppnyi összegyűjtött szegénységet is itt kellett hagyni. El sem mondható, milyen érzés volt az. A hazajövetelnek örültünk, de újra látni a házat nem volt nagy öröm. Milyen is lehetett az belülről, amikor három évig be volt zárva? Meg hát nem volt semmink sem” – zárja elbeszélését szomorkásan Farkas Kató néni.
A kitelepítést megélt Farkas Kató néni visszaemlékezése szerint a hét család közül nekik volt a legjobb helyük, így ők jöttek haza a legkésőbb. Napjainkban a borzovai kitelepített családok közül egyedül már csak Kató néni emlékezhet vissza a hetven évvel ezelőtti történésekre. A többi család tagjai már mind meghaltak.
