Concordia: latin szó, egyetértést, összhangot jelent. Találóbb nevet nem is választhatott volna az a magyar kórus, amely a Csemadok helyi szervezete mellett alakult 37 évvel ezelőtt Komáromban. Nemcsak arra az összhangra gondolunk, amely szükséges feltétele egy zenei produkciónak, hanem arra az egyetértésre, amely különböző korú és foglalkozású civil embereket éveken át közösségként egybetart, és amely a fellépésüket megelőző próba hangulatán is érződik.
A Széchenyi Teremben, a koncert színhelyén, a kezdés előtt félórával még próbál a vegyeskar. Sietségnek, feszültségnek nyoma sincs, lazán helyezkednek el a pódiumon, alapító karnagyuk, Stubendek István pontosan tudja, melyik mű, melyik részletét ismételtesse át. Odaszalad a zongoránál ülő Krasznai Gáspárhoz, aki a műsor második részének közreműködője, halkan mond valamit, nevetés, aztán újabb részlet, végül elengedi a társaságot átöltözni, indulna ő is, de egy rövid interjú erejéig megállítjuk.
Harminchét év alatt annyi minden történt: rendszeres felvidéki koncertek mellett számtalan külföldi turné Spanyolországtól az Egyesült Államokig, fellépés II. János Pál pápa pozsonyi és budapesti látogatásán, magyarországi kórusversenyek, fesztiválok és persze a galántai Kodály Napok, ahol – olvasom a műsorlapon – aranykoszorús minősítést értek el, idén a fesztivál nagydíját is megkapták, ön pedig a legkiválóbb karnagynak járó elismerést. Ebben csaknem négy évtized munkája van.
A Concordiával 37 év, de mivel ének-zeneszakos pedagógus vagyok, már 1971-től gyermekkaraim voltak, majd női karok, vegyeskarok, ez így épült fel, s most, hogy ide jutottunk, örülünk, hogy vagyunk még. Mert fogyunk, sajnos ezt kell mondanom. A fiatalságot nehéz megszólítani.
Olvastam, hogy olykor alig fértek fel egy autóbuszra. Persze, akkoriban alig lehetett utazni, a kórus pedig sokfelé eljutott a meghívásoknak köszönhetően.
Biztos, hogy ez is közrejátszott. Ma már – bár most is sokat utazunk – csak az a mag maradt meg, amelyet a zene szeretete, a közös éneklés öröme tart össze, hiszen utazni bárki bárhová mehet. Sőt, éppen az a gond, hogy annyiféle elfoglaltsága van a kórustagoknak, hogy szétaprózódnak. Van olyan tagunk, aki két hétig velünk van, két hétig külföldön dolgozik, aztán megint visszajön. Ez általános jelenség, nemcsak az énekkarnál, bármelyik faluban, városban számtalan hasonló példát látunk.
Viszont a sokféle elfoglaltságuk ellenére is a hűségük megnyugtathatja önt, sok örömet adhat.
Így van! Ez olyan társaság – de bármelyik kórus – ahol az emberek egymáshoz való viszonya nagyon fontos. A concordia név egyetértést jelent, a szívek együtt csengését, és ezt őrizzük hosszú évek során, és most különösen Kodály évében, ami kicsit megterhelő az együttes számára. Ugyanis a 37 év alatt elénekelt valamennyi Kodály-művet elővettük, plusz újakat is tanultak, s ezekből állítjuk össze műsorainkat.
Ma este is énekelnek több Kodály-dalt, de másokat is.
Figyelünk az évfordulókra is, most a reformáció éve tiszteletére hangzik el például a 121. genfi zsoltár. De két hét múlva a komáromi református templomban is előadjuk.
Ha már a közeljövő terveit említi: új CD-t is vesznek fel. Eddig két lemezük jelent meg.
Igen, kimondottan Kodály-művekből álló összeállítással pályáztunk, és most ezt szeretnénk kiadni.
Meddig lehet énekelni, meddig marad fiatal a hang? Például most hány éves a legidősebb kórustag?
Hetvenöt éves. A legfiatalabbak pedig főiskolások. Hogy meddig alkalmas a hang az éneklésre, az sok mindentől függ, például attól, hogy mennyire használódik el. Több kórustagunk pedagógus, az ő mindennapi munkájuk erősen igénybe veszi a hangjukat, de sok múlik a helyes használaton, a beéneklésen.
Ön honnan meríti a rengeteg energiáját?
Csakis a zene szeretetéből. Úgy nőttünk fel, családunkban mindenki zenélt. És olyan magától értetődően alakult, hogy később a kórushoz is csatlakoztak: fivérem, feleségem, később a lányom, sőt az unokám is, de ez más kórustagoknál is így van, hogy hívják egymást a családból, baráti körből. Ha hirdetést adnánk fel, nem biztos, hogy elérne hozzájuk, hiszen annyi az információ, rohanó, zajos korban élünk, ez a zene a lélek mélyebb húrjait szólaltatja meg, nem jut el könnyen az emberekhez. Sajnos, a szlovákiai iskolákból is hiányzik a zenetanítás. Csak egy általános művészeti oktatás van, de az kevés.
Remélhetőleg azért a példa vonzó, és lesz mindig utánpótlásuk. Most hányan vannak?
Ma este negyvenen lépünk föl. Többen hiányoznak, saját családtagjaim is: vizsgaidőszak és influenza miatt. Egyébként többször jártunk már Budapesten, de itt a Duna Palotában most először.
