A mátyusföldi néprajzi gyűjtőmunka során Martoson is jártunk, ahol 1975 júliusában, az akkor 62 éves Tóth Julianna állt rendelkezésünkre, felelevenítve Martos páratlanul gazdag, máig őrzött hagyománykincsét. A beszélgetésnél jelen voltak még Nagy Elza, Nagy József, Nagy Vilmos pozsonypüspöki lakosok és több martosi.
Eredetileg martosi női ruhát mentünk megrendelni a Csemadok pozsonypüspöki tánccsoportja részére. Készen már a szükséges nyolc teljes viseletet nem tudtunk összeszedni, ezért új ruhák varratását határoztuk el. A martosi Csemadok-tagok javaslatára kerestük fel Tóth Julianna nénit, aki már sok hagyományos martosi ruhát megvarrt. A megrendelés megtörtént, utána került sor az alábbi beszélgetésre.
Utólagos megjegyzésként hozzátenném: a ruhák és a Martosi táncok tánckompozíció elkészültek. Tánccsoportunk sikeresen megjárta vele a zselízi ONF-et, a gombaszögi OKÜ-t, a nyugat-szlovákiai kerületi fesztivált, a szomszédos járások népművészeti ünnepélyeit. Használta vagy tíz évig a ruhákat, aztán örökös díjtalan használatra átadta az országos színvonalon működő dunaszerdahelyi Istiglinc Táncegyüttesnek. Megjárta benne az összes hazai országos népművészeti fesztivált, versenyt és több külföldi utat is megvalósított. A ruhákat (is) mindenütt megcsodálták.
Kedves Juli néni, Martoson hogyan készültek a lakodalomra?
Az nagy ünnep volt. A sok nagy tyúkot levágtuk, meg két nagy disznót. Azt mind feldarabolták. Az egyik disznót elkészítették rántott húsnak, a másikat cigánypecsenyének. A tyúkokat meg levesnek megfőzték, aztán a főtt húst, mikor kiszedték a levesből, megsütötték. A levesben nálunk egészben főzik a tyúkokat. Ezt aztán ebédre feltálalták, meg később vacsorára is. A leves, az mindig tyúkleves volt. Pörköltet szoktak azelőtt, de most már hagyják el, mert ahogyan bevitték, úgy ki is hozták. Ez nem köllött. Hanem ez a hús, így megsütve, igen, ez kellett. Éjfélre meg van káposzta, disznótoros. Amúgy, amikor kezdődik a lakodalom, ahová tizenkettőre vannak meghíva, odamennek fél kettőre, kettőre, mikor hogyan. Amikor aztán összeszedőzködnek, következik az ebéd. Utána a vőlegény eljön a menyasszonyért az összes háznéppel, akiket ők meghívtak a lagziba. Aztán, amikor mennek az „MNV-re” (helyi nemzeti bizottság), ott van az esküvő. Utána van, aki elmegy a templomba, van, aki nem megy el. Aztán így van ez estig, akkorra hazamennek. Szépen beülnek az asztalokhoz. A cigányok nekiállnak muzsikálni, a fiatalabbak táncolni, az idősebbek meg iszogatnak. Ez megy, míg a vacsora el nem készül, fél kilencig, kilencig. Addig táncolnak, ott a háznál.
„Egy esküvőn mindig két lakodalom volt – külön a menyasszonyos háznál, külön a vőlegényes háznál… A menyasszony rokonsága a menyasszonynál, a vőlegényé pedig a vőlegénynél szórakozott… A lakodalomra a vőfély hívta meg a vendégeket, aki minden meghívandót személyesen látogatott meg az illető házában. A vőfély kezében rövid bot volt, melynek a végére martosi hímzett zsebkendőt tűzött… Külön vőfélye volt a menyasszonynak…, de minden házhoz együtt mentek be, csak éppen a mondókát az a vőfély mondta el, ahová az illető család hivatalos volt” – írja Zsittnyan István a Martos múltja és jelene című könyvben. (A könyv írója évtizedekig tanító volt Martoson.)
Mit szoktak énekelni, amikor mennek az esküvőre?
Semmit, már most semmit. Azelőtt szoktak, de most már semmit.
„Az esküvőre való vonulás, mely mindig délután volt, nem csak az egyszerű menetelés szerepét töltötte be. A vendégeket zenekar kísérte, s szebbnél szebb daloktól volt hangos a környék, amerre vonultak”- emlékezik Zsittnyan István a jelzett könyvben.
Engem az érdekelne, amit azelőtt szoktak…
Hát mit is, no. (Sokáig gondolkozik.) Porzik a martosi utca…
Porzik, porzik, a martosi utca, Mikor végigmegyek rajta. Nyílik, nyílik a babám ablaka, Mikor kopogtatok rajta.
Nyisd ki babám ablakaidat, Hadd mondjam el panaszaimat. Mert énnekem, babám, Sok az én panaszom, Nincsen, aki vigasztaljon, babám, Nincsen, aki vigasztaljon.
És még mit szoktak énekelni, hosszú a falu, a templom, meg a községháza a közepén van, addig, amíg odaérnek van idő dalolni…
Hát, igen, nagy a falu. Szokták azt is még, hogy:
Réten, réten, sej, a martosi réten. Elvesztettem a zsebre való késem. Késem után a karikagyűrűmet, gyűrűmet. Azt sajnálom, nem a régi szeretőmet.
Este, este, sej, este akar lenni. Ez a kislány, haza akar menni. Hazamenne, de nincs kísérője, Réges régen elhagyta a szeretője.
Amikor elindultak a templomba, akkor a vőlegény a saját házától a vendégeivel együtt indult, és a menyasszony is vendégestől a saját házától indult?
Nem, nem. A vőlegénytől indultak, elmentek a menyasszonyért, aztán együtt mentek a községházára, aztán a templomba. Először mindig a községházára mennek.
Zsittnyan István visszaemlékezése: “Ezután indultak a templomba az esküvőre, mindkét ház, különböző irányból, úgy, hogy egyszerre érkezzenek a templomba vezető úthoz. A templomba már mindkét ház vendégserege egyszerre vonult be. Ennek a közös találkozásnak a rendezője a két vőfély (vőfi) volt…”
Mikor a vőlegény a rokonságával odaért a menyasszonyos házhoz, akkor nem mondtak valamit, a vőfély nem kérte ki a menyasszonyt?
Kikérik, de azt már csak a vőfélyek tudnák elmondani, hogy hogyan. A vőfélykönyvből mondják ők azt. Már most nem, de azelőtt még sokat mondták. Meg búcsúztató is volt, az este szokott lenni.
Maradjunk sorrendben. Amikor odaértek a menyasszonyos házhoz, mit mondott a vőfély?
Ezt nem tudom. Azt csak a férfiak tudják. Azok voltak a vőfélyek. (A versre a családon belül nem emlékezett senki).
A községházi, illetve a templomi eskettetés után hová vitték a menyasszonyt?
A vőlegényékhez, az már nem ment a szülei házához az eskettetés után.
Ki ment még a menyasszonnyal?
A koszorúslányok meg a vőfély.
A menyasszony rokonsága visszament a menyasszonyos házhoz?
Igen vissza. Ezelőtt nem a házhoz mentek, hanem a kocsmához. Esküvőről nem mentek a házhoz, hanem mentek egyenest a kocsmához. A kocsma előtt volt egy térség, ott táncoltak, ott voltak, amíg csak a lakodalmas háztól nem mentek értük, hogy már jöhetnek a „siratóba”.
Folytatjuk…
A szerző az MMA köztestületi tagja
