A Pozsonyi Magyar Intézetben is bemutatták a Kitelepítések 70 című tematikus kiállítást. Az intézet igazgatója, Molnár Imre az alábbi gondolatokkal köszöntötte a megnyitó résztvevőit.
Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége nevében őszinte tisztelettel és szeretettel köszöntök minden kedves emlékező jelenlévőt!
Megtiszteltetést jelent számomra, hogy itt a PMI épületében, e megrendítő kiállítás képei között, együtt hajthatunk fejet a Csehszlovákiába szakadt magyarság hontalansága szenvedés-sorozatának emléke előtt. Együtt, mégpedig annak az épületnek a dísztermében, mely 1947-től, a budapesti Áttelepítési Kormánybiztosság kihelyezett hivatalaként a Magyar Meghatalmazotti Hivatalnak adott otthont. Az épület falai, ha megszólalnának, töménytelen szenvedésről tudnának hírt adni. 1947-ben ugyanis itt, az épület előtti járdát, sőt az egész utcát hosszú időn keresztül eltorlaszolták, a Maghatalmazotti Hivataltól menedéket, oltalmat, vagy legalább valamilyen segítséget váró, kérő felvidéki magyarok tömegei. Vártak, kértek, de nem igen kaptak, mert nem kaphattak. A nemzetközi szerződésekben, a kétoldalú magyar-csehszlovák lakcsere-szerződésben ugyanis sorsuk ügyében – róluk, de nélkülük – már minden előre elvégeztetett. Az egyezmények következményeit elszenvedő egyszerű felvidéki magyar ember számára a paragrafusokban lefektetett végzések ellenében pedig nem volt helye az apellátának. Mint ahogy nem volt helye népbírósági perekben százával meghozott ítéletek elleni tiltakozásnak sem, mert a futószalagon gyártott koncepciós bírói ítéletek rendszerint azzal a verdikttel fejeződtek be, hogy „az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs”.
Mindennek ellenére sokan megkérdezik, mi végre az egymást követő megemlékezéseknek, s, hogy nem lenne-e jobb mielőbb elfeledni ezeket a szörnyűségeket, s nem újra és újra feltárni a sebeket, melyeket az idő múlása lassan begyógyít.
Az embert, akárcsak a fát árnyéka, egész életén keresztül elkíséri az általa megélt történelmi múlt emléke. S mivel az emberi nemzedékek úgy követik egymást, mint a fák egymásra épülő évgyűrűi, a népek és nemzetek életében a történelmi múlt eseményei is átöröklődnek az utódok és leszármazottaik életére. Törvényszerű tehát, hogy egy olyan közösségben, mint amilyen a szlovákiai magyar népcsoport, ahol több tízezer család (a kutatási adatok szerint minden 3. felvidéki magyar) szenvedte át ártatlanul a hontalanság időszakának meghurcoltatását, nem lehet nem emlékezni a 70-71 évvel ezelőtti tragikus eseményekre. Hisz miként lehetne elfogódottság nélkül gondolni azokra az egykori csehszlovákiai magyar nemzedékekre, akiknek élete csak azért tört ketté egy felülről rájuk kényszerített döntés és a nyomában járó jogfosztó intézkedéssorozat miatt, mert ők vállalták és hűek is maradtak magyarságukhoz. Ők, akik akkor panaszukkal itt álltak sorban az MMH földszinti ajtaja előtt, vagy akik reményt vesztve, reszkető kézzel és könnyezve pakolták vagonba szerény javaikat, vagy épp ötven kilós csomagjukat, s akik egész addigi életük munkáját látták kárba veszni. Az ő világuk, s benne megtartó szülőföldjük „tükörcseppenként” szakadt darabokra – így fogalmazta ezt meg a nemrég elhunyt, egyik legjelentősebb szlovákiai magyar író, Dobos László e korszakra visszaemlékező írásában.
A második világháborút követő éveket a felföldi magyarság, s egyben a magyar nemzet történetének egyik legtragikusabb periódusaként tartjuk számon. A csehszlovákiai magyarok és németek elleni jogfosztó politika a kollektív bűnösséget kimondó Kassai kormányprogram, a Beneš dekrétumok, s az ezekre épülő állami jogszabályok alapján jött létre. Az ennek jegyében végrehajtott kényszerintézkedésekkel járó megpróbáltatások súlyát még nehezebbé tette az a tény, hogy minderre a háborút lezáró, annyira óhajtott béke korszakában került sor. A mindannyiunk által ismert következményeket eredményező törvényen kívüli állapot égő sebe pedig máig ott izzik a kollektív emlékezet tudatában. De a sebeket egyszer be kell gyógyítani. Nem élhetünk örökké a megsebzettség állapotában, önérték-csökkentő tudattal.
Ám a gyógyítás első aktusa mindig a sebek feltárása kell, hogy legyen. Egy ilyen emlékező közösségben, így karácsonyra várva, talán nem szentségtörés kicsit előbbre tekinteni a születő Kis Jézus életrajzában, oda a sötét kereszthalál utáni napokba, s ott felidézni azt a tényt, hogy a feltámadt Üdvözítő, tanítványok közti megjelenése épp sebei felmutatásával kezdődött, mi több, e sebekre hivatkozva hirdetett számunkra békességet, mely az átélt nagypénteki trauma gyógyításának legfontosabb előfeltétele volt. A szív és a lélek békéje nélkül ugyanis a megsebzett szervezet sosem válik egészségessé, ezért megbékélés nélkül hiába várunk gyógyulást. Az Üdvözítő sebeiről a filozófus Szent Ágoston pedig azt tanítja, hogy azok magukban rejtik a továbblépés titkát is, hisz a feltámadás után a sebek a halál és elmúlás feletti győzelem jeleivé váltak.
Igen, kedves jelenlévők, a csehszlovákiai magyarságot is halálra és pusztulásra szánták a II. világháború első békét hozó évében. De nézzünk csak körül kik is voltak a halálos ítélet meghozói? Egy ma már nem létező ország, a csehszlovák nemzetállam embertelen tervének kiagyalói, kiknek torz lelkű elképzelését, egy ma már ugyancsak nem létező nagyhatalom, a Szovjetunió urai támogatták teljes mellszélességgel, a nyugati szövetségesei erőtlen vétójával szemben is. A nagyhatalmi döntések ellenében a mi kollektív emlékezetünk őrizte sebek azonban valóban a győzelem eszközeivé válhatnak, ha tudatosítjuk, hogy a felettünk pálcát törő hatalmak akaratával szemben mi mégis, máig kitartóan is létezünk. „Megfogyva tán, de törve nem.”
Mert a második világháború utáni csehszlovák politika egyik legfőbb célját az etnikailag homogén nemzetállam kiépítését mégsem tudta végrehajtani. A szlovákiai magyar települések etnikai összetétele megváltozott ugyan, de az ország számtalan magyar településén még mindig magyarul emlékezünk múltunk fájó és felemelő pillanataira, mégpedig, az „ami nem tud elpusztítani, az megerősít csak téged” mondás igazságának jegyében. Most valóban rajtunk, gyermekeinken, mindennapi kitartásunkon és döntéseinken (pl. iskolaválasztásunkon) múlik, hogy ezen állítás igazságtartalma meddig marad érvényben a jövőre nézve?
A magyar Alaptörvénynek immár kitörölhetetlen részét képezi a határon túli magyarságról való gondoskodás, amely a határokon felüli nemzetegyesítés politikájával mára már a mindennapi életünk részét képező természetes gyakorlattá vált. A maga nemében győzelem ez is, hisz ennek szellemében a magyar Országgyűlés épp öt éve, 2012. december 4-én határozatban rögzítette, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapját. A jelen megemlékezésen ezért az egykori Csehszlovákiában élt több százezer azon honfitársunkra is emlékezünk, akik állampolgárságuktól, közösségüktől megfosztva, szülőföldjükről elűzve kemény akarással teremtettek a maguk számára új hazában új otthont a semmiből, megfosztva, vagyontól, jogtól, iskolától, kultúrától, értelmiségi vezetőktől.
A második világháború utáni lakosságcsere, deportálás és kényszertelepítés szomorú és értelmetlen epizódja volt történelmünknek. Meggyőződésem, hogy a magyar-szlovák egymásrautaltság felismerésével a XXI. század Európájában magyar és szlovák oldalról is eljutunk majd arra az egyetértési szintre, amely lehetővé teszi az elmúlt évszázad hibáinak tárgyilagos megközelítését, felülvizsgálatát és meghaladását. Talán hamarosan eljön az idő, amikor magyarok és szlovákok megbékélve és együtt emlékeznek majd a XX. századi történelem eme legsötétebb fejezetei közé tartozó időszakokra. Ezt követelik tőlünk a mai kor újabb és újabb kihívásai, az európai civilizációt, így a magyar és szlovák kulturális önazonosságot egyaránt veszélyeztető globalizáció, illetve a legújabb kori népvándorlás ma még beláthatatlan következményei.
Köszönöm az itt kiállító művészeknek, hogy mélyen átélt művészi kifejező eszközeikkel emlékeznek és emlékeztetnek bennünket múltunk gyógyulást váró sebeire. A kiállítás kurátorainak, Méry Beátának és Kalita Gábornak pedig köszönöm az ötletet, s azt, hogy a SZAKC támogatásával ilyen nagyszerű bemutatót rendeztek az e témakörben összegyűjtött anyagból. Önöknek, kedves vendégeink pedig köszönöm a megtisztelő figyelmet!
