A 90 éves németbéli Szalay, született Hobot Margit még ma is szívesen mendikál, megteheti, hiszen családjában megmaradt ez a szép szokás. Szentestén még ma is eljárnak egymáshoz énekelni, megvendégelik egymást, de nemcsak a rokonok, hanem a barátok is. Németbél ma Magyarbél része, Szenctől két kilométerre, Pozsony közelségében fekszik.
Margit néni kissé félénken kezdett mesélni, de amikor énekelni kellett, minden félénksége elmúlt. A szövegekre emlékszik, hangja csodálatos. A faluban úgy ismerik, mint aki szívesen ad „kultúrműsort”: kéthetente találkoznak a nyugdíjasklub tagjai, ha valakit köszönteni kell, Margit néni szívesen mond verset, az ünnepek közeledtével pedig örömmel énekelte el gyermekkora dalait.
Mendikálás
„A mama lepedőből varrt tarisznyát, ezt a nyakunkba akasztottuk, úgy jártunk énekelni. A mendikálásért cserébe a tarisznyánkba tettek diót, mogyorót, csokit, cukorkát, almát, néhány helyen még pénzt is, ki mit tudott” – kezdi a visszaemlékezést Manci néni.
„A faluban a leggazdagabbak a Brezináék voltak, ők itt laktak közel hozzánk, ott is mendikáltunk. Az ének sorait sosem felejtem el: Mária Magdolna üres a tarisznya, itt gazdagok lakhatnak, valamit csak adhatnak. Siessünk, ne késsünk, hogy még ezen éjjel ottan lehessünk, mi Urunknak tiszteletet tehessünk. Jézus, a szent kisded, mily szükséget szenved, nincsen meleg szobája, se ékes palotája. Szükségben, hidegben melegíti őt a barmok párája. Ó isteni szeretetnek csodája. Ezt énekeltük a szegényeknél és a gazdagoknál is, és persze mást is. A Brezina családnál, akik a legelőkelőbbek voltak, és a családfő volt a falu bírája, krémessel kínáltak” – emlékezett vissza Szalay Margit.
December 24-én a falu apraja-nagyja eljárt mendikálni. „Este, mikor hazaértünk, kiszórtuk a tarisznya tartalmát az asztalra, és szétválogattuk. Volt benne mindenféle ajándék” – mesélte Manci néni. Aki nagyon vallásos, ma is boldogan jár templomba és úgy emlékszik, az estének az éjféli mise volt a fénypontja. Németbélen ugyan van egy kápolna, amelyet Szent László tiszteletére szenteltek fel, de ott csak Lászlóra és az ún. koleraünnepre tartottak szentmisét. Margit néni azt is elmagyarázta, hogy a kolerajárvány végét kihirdető napon tartják a koleraünnepi misét, amelyről még öregmama (nagymamája) mesélt neki, pedig évszázadokkal ezelőtt történt. „Az éjféli misére Magyarbélre jártunk gyalog. Odajártak az újfalusiak és a sápiak is, meg persze mi, németbéliek is, négy falu népe volt ott a misén, tele volt a templom olyankor, nem úgy, mint ma” – mondja Szalay Margit.
Csikmák, lencse, karácsonyibab
Arra is kíváncsiak voltunk, mi volt a december 24-ei menü Manci néni gyermekkorában. „Délig semmit sem szabadott enni. Délre megfőztük a karácsonyi babot (lóbab- a szerk. megj.). Délben csak babot ettünk. Este volt lencseleves, és utána diós meg mákos csikmák (metélt – a szerk.megj.). Halat akkor még nem ettünk.”
A hagyomány szerint a Mátyusföldön azért ettek lencsét karácsonyra, mert akkor sok aprópénzük lesz az embereknek, a bab pedig a nagypénzt jelképezte. A legtöbb családnál ez a szokás a mai napig megvan. A huszadik század első felében mákos és diós kalács is került a karácsonyi asztalra. Mákot és diót azért kellett enni, mert az meghozta az egészséget.
Margit néniék öten voltak testvérek, Annus, Feri, Gazsi és Irén fiatalabbak voltak, Margitka volt a legidősebb a testvérek közül. „Van egy kedves emlékem. Az öcsém, Gazsi még kisgyermek volt, én már 19 éves voltam akkor. Díszítettük a karácsonyfát, és bejött a szobába. Amikor meglátta a fát, azt mondtuk: Jézuska, vidd el a karácsonyfát, mert Gazsi nem akar aludni. Rádobtuk a lepedőt, így próbáltuk eltakarni. Gazsi pedig könyörgött, hogy jó lesz, csak a Jézuska ne vigye el a fát. Megígérte, hogy fog aludni, csak megmaradhasson a karácsonyfa” – mesélte nevetve Manci néni a régi történetet. A karácsonyfára ezüstpapírba csomagolt dió került.
Ajándékot is kaptak a gyerekek karácsonyra a szüleiktől. Elsősorban olyan ajándékokat, amelyek hasznosak voltak, Hobotéknál, Margit néniéknél a gyerekek ruhákat kaptak a Jézuskától.
Karácsonykor meglátták a boszorkányt
Németbélen is hittek Luca székének jósló erejében. Ahogy más területeken, itt is csak fából készült, szöget nem tettek bele. „Aki ráállt, meglátta a boszorkányt. 13-án kezdték el készíteni, csak férfiak vagy gyerekek (fiúk) csinálhatták. De volt más szokás is Luca napján. A lányok beöltöztek Lucának. Én is beöltöztem, fehér lepedőbe burkolództunk. Nem ismertek fel, a régi szokás szerint imádkoztak, amikor Luca bement a házba és tollsöprűvel söprögetett. Gazsi nagyon félt tőlem, vagyis Lucától, mivel nem tudta, hogy én vagyok beöltözve. Feszületet hordtunk magunkkal, azt mindenkinek meg kellett csókolnia. Arra is emlékszem, hogy Luca napján nem szabadott varrni, mivel akkor bevarrtuk volna a tyúk seggét, és nem lett volna a következő évben tojásunk.” Arra a felvetésre, volt-e Németbélen, vagy Magyarbélen boszorkány, akit megláthattak volna a Lucaszékre állva, Maci néni azt mondja, volt egy. De a boszorkányokat abból is meg lehetett ismerni, hogy karácsonykor háttal ültek az oltáron.
Karácsony előtti szokás volt a tollfosztás is – emlékezett Margit néni. Általában libatollat fosztottak, abból készült a vánkos és el is adtak belőle, így volt egy kis pénzük karácsonyra.
Szalay Margit néni szeret éjféli misére járni még ma is. Beszélgetésünk végén elénekel még néhány éneket, amit az éjféli misére menet szokták énekelni. Az Ó, boldog Betlehem, áldások városa és a Krisztus Jézus született, örvendezzünk kezdetű éneket szerinte mindenki tudta, de ők ezt anyustól tanulták. A legtöbb karácsonyi dalt édesanyjától tanulta, de az Egek királynéja, mennyország csillaga kezdetű Mária éneket édesapjától tanulta, aki Szolnokon hallotta, ahol vasutas volt. Manci néni a beszélgetés végén elárulta, Luca napjának azért örültek nagyon gyermekkorában, mert akkor már tudták, hogy jön a karácsony.
