A Pátria Rádió Világosság református egyházi műsorában Süll Tamás kulcsodi lelkipásztor elmélkedésének a témája Ézsau elsőszülöttségi jogának eladása volt. Ezt adjuk közre olvasóinknak az alábbiakban. A műsort holnap, hétfőn 11.00 órakor ismétlik meg.
1Mózes 25,27-34
Egy alkalommal Jákob ételt készített. Ézsau éppen kimerülten jött haza a mezőről. Ézsau így szólt Jákobhoz: „Adj gyorsan ebből a vörösből, ebből a vörös (étel)ből itt, mert nagyon kimerült vagyok.” Ezért elnevezték Edomnak. „Előbb add el nekem elsőszülöttségi jogodat” – válaszolta Jákob. Ézsau így szólt: „Na, úgyis meghalok, mit használ nekem az elsőszülöttségi jog?” „Esküdj meg előbb!” – mondta Jákob. Erre megesküdött, és így eladta elsőszülöttségi jogát Jákobnak. Jákob pedig adott neki kenyeret és lencsefőzeléket. Evett és ivott, felállt és kiment. Ilyen kevésre becsülte Ézsau az elsőszülöttség jogát.
Az ószövetség egyik pátriarchájának, Izsáknak két ismert fia, Ézsau és Jákób a felolvasott leírás szerint felnőnek, elérnek egy életkort, amikor az ember elhagyja gyermeki csínytevéseit, elhagyja gyermeki gondolkodását, terveit, és egy felnőtt gondolkodású élettervbe vág bele. Felnőtté válnak, azaz felelőssé válnak minden tettükért. Ez idáig a felelősség Izsákot és Rebekát, az ő szüleiket illette, ezentúl mindegyik önmagáért felel, illetve kölcsönösen egymásért, hiszen testvérek, méghozzá ikertestvérek.
Természetesen a Szentírás nem foglalkozik e két szereplőnek gyermekkori rosszaságaival, pedig melyik testvérpárról ne lehetne mesélni megmosolyogtató történeteket. Mégis a Biblia szól arról, hogy a születésükkor Jákób, a hajszálnyi idővel később született fivér már akkor kapaszkodott kezével bátyjának lábába. Mintha ezzel akarná jelezni, hogy a testvérek között szinte elengedhetetlen a versengés, az állandó összehasonlítgatás, a rivalitás. Ez nem csak maguk a testvérek között van így, hanem a szülők is hozzájárulnak gyermekeikhez való hozzáállásukkal: az apa az egyiket, az anya a másikat valami miatt, valamilyen szinten jobban szereti.
Mindez talán érthető, hiszen gyermekekről van szó, akiknek az ember elnéz dolgokat. De amikor a gyermek felnő, akkor el kellene hagynia a gyermekes dolgokat. Kinek milye van, ki mit tud jobban mint a másik, kit szeret jobban az apa, kit az anya. Az egymásra való mutogatás, az egymásra való irigykedés – mindezek ott voltak nyilván a mi gyermekkorunkban is, és ott vannak a gyermekeink életében is, de ennek az ideje lejár. Erről beszél az Újszövetség is „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek. Amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13,11)
Jákób és Ézsau viszont csak az életkorukat tekintve érték el a felnőttkort, egyébként gyermekek maradtak, ami már nem akceptálható. Hiszen ezentúl felelőségre vonhatók mindenért. Gyermeki gondolkodásuk és viselkedésük pedig veszélyezteti az egyén, a család, és a társadalom létét is.
Ebben az esetben konkrétan Ézsau az, akire az elsőszülöttségi jog, az elsőszülött feladatköre hárul, ő az, akire elsődlegesen rábízatott az örökség továbbvitele. Egyáltalán nem arról van szó, mintha Jákób ezzel másodrangú lenne, akinek semmilyen kötelezettsége, feladata, sem semmilyen öröksége nem maradna. Ő is ugyanúgy felelős az apja házáért, a nagy családért, és őneki is kijár a gyermek örökségi része. De ebben az ügyben sajnos mindketten még gyermeki módon gondolkodnak. Azt hiszik, hogy az elsőszülöttségi jog egy kiváltság, mely valamilyen előnnyel jár, amit az ember élvezhet a fivérével szemben. Az elsőszülöttségi jog nem kiváltság, hanem felelősség. Ugyanis az ÚR parancsa szerint minden, ami elsőként nyitja meg az anyaméhet, az az Úrnak szentelt áldozat. Az áldozat pedig nem élvezetre való, nem többlet valamiből, nem egy tőke, hanem áldozat, azaz lemondás, odaszánás, felajánlás.
Jellemző a gyermeki gondolkodásra, hogy a keveset semminek tartja, a többet pedig mindennek. Így vélekedik Jákób: én csak a másodszülött vagyok, ez nekem nem elég, ezzel nem tudom sokra vinni, meg kell szereznem a bátyámét, hogy nekem is legalább annyi legyen, mint őneki – természetesen a háttérben már az nyilvánul meg, hogy én többre vágyok, mint ami a másiknak van. Ézsau pedig így fontolgatja a helyzetét: elég nekem a magam baja, van nekem elég feladatom, még önmagamért sem tudok garanciát vállalni, nem még az apám vagyonáért. Minden pillanatban meghalhatok, körülöttem minden labilis. Jézus ezt így fogalmazza meg Márk evangéliumában: „akinek van, annak adatik, akinek nincs, annak az is elvétetik, amije van.” (Mk 4,25) Azzal, hogy Jákób elégedetlen helyzetével, elveszíti a békességét, és gyűlöltté válik testvére szemében. Azzal, hogy Ézsau nem veszi komolyan küldetését, elveszíti még azt is, amilye van.
Pedig nem az ember az, aki meg tudja menteni az örökséget a megsemmisüléstől. Ézsau ezt egyik oldalon jól látja, hiszen ki az, aki önmagát tudná megmenteni a haláltól? Ha minden pillanatban ki van téve a veszélynek, hogyan vállaljon még másért is felelősséget? Igaza van: az ember bármennyire is odafigyel a körülményekre, bármennyire is próbál óvatos lenni, és biztonságban mozogni, a veszélyt nem kerülheti el. De ebben nem merül ki az ember, egy istenhívő ember lehetősége: a veszély, a bizonytalanság, a tehetetlenség ellenére bizodalmunk lehet az Úrban, aki megsegít minket, aki a bajban is hű marad üdvtervéhez, melyben nekünk megtartatást, örökséget ígért. A nehézségek, a félelmek nem adhatnak okot arra, hogy egy-egy feladatot, vagy megbízatást ne vállaljunk. Ugyanis aki elhívott minket a szolgálatra, az jól tudja, milyen terheket tudunk elhordozni. A problémák és feladatok vállalásához pedig az Úr megadja nekünk a szükséges dolgokat: az időt, az erőt, a bölcsességet, a kitartást. Pál apostollal együtt vallhatjuk: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”. (2Tim 1,7) Világos: nem az ember tudja megtartani, megőrizni, életben tartani sem a saját életét, sem másokét, sem az örökséget. Főleg nem akkor, ha az örökséget csak azért akarja megtartani, hogy azt sokáig kizárólag önmaga élvezhesse, másokat pedig kizárjon és kizsákmányoljon belőle.
Valójában az embernek azért kell ragaszkodnia örökségéhez, mert az ember tartatik meg az örökségben, azaz, az Úr áldása, Isten oltalmazó keze tartja meg az embert az ő örökségében. A Zsoltáríró Dávid ezt így fogalmazta meg: „URam, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.” (Zsolt 16,5-6) De ez csak akkor működik, ha egyik oldalon az örökséget az ember nem önmagának akarja megtartani, hanem azzal szolgálni szeretné az Urat és embertársait. Másikoldalon pedig csak akkor működik, ha az ember nem adja el az örökségét, nem mond le a felelősségéről, nem tékozolja el a rábízottakat.
Eszünkbe juthat egy másik hasonló történet az Újszövetségből, mely szintén két testvérről szól, az ismert „Tékozló fiú” története, melyben az otthon maradott fiú hozzáállásáról nem sokat szoktunk szólni. A tékozló fiú felfogása jól ismert: az örökséget leélni, nem törődni a múlttal sem a jövővel, hanem csak önmagamnak, és a mának élni. Ezzel szemben az apa mellett maradott fiú nem osztja testvérével ezt az önző hozzáállást, hiszen önzetlenül szolgál apja házában. Mégis ő sem elégedett a helyzetével: ő is szeretne végre valamit önmagának az örökségből, valamit, ami csak, és kizárólag az övé, amibe sem az apja, sem a testvére nem szólhat bele. Sajnos e két testvér közül sem nőtt fel egyik sem arra, hogy méltó örökössé váljon. Csak az apai felvilágosítás, illetve az élettapasztalat, a moslékos tányér az, mely szembesítik a felnőtt gyermekeket azzal, hogy mi is az igazi értéke és küldetése az örökségnek, és az örökség megtartásának. Az apjához megtérő, most már megalázkodó tékozló testvér hazatérése nem esik jól a másik testvérnek. Ezzel szemben Ézsau a hosszabb idő után, pontosabban 20 év után szeretettel, örömmel fogadja majd visszatérő, egykoron csaló testvérét, Jákóbot. Megöleli, megcsókolja, mert tudja, hogy ez a testvére elveszett, de újra megtaláltatott.
Milyen helyzetben van a mai ember? Hogy állunk mi a mi jogainkkal, feladataink vállalásával? Mondhatnánk hogy semmi nem változott azóta, maradt minden a régiben, az örökségért folytatott harc megmaradt. Pedig valami mégis változott, belátásom szerint sajnos a rossz irányba: Ézsau szava, esküje legalább még ért valamit. Nem mondta, hogy az csak szó volt, papíron nem adtam el örökségemet. Ma már sajnos gyakran a testvérek között is csak a papír beszél.
De ami valójában megváltozott, az az üdvtörténet szempontjából változott meg, jobban mondva beteljesedett.
Jézus Krisztus Isten egyszülöttje az, aki az elsőszülöttségi jogot nem adta el, felelősségét nem hárította másra, nem mondott le küldetéséről, nem vonta vissza az Atyának kimondott igenjét. Aki megértette és megélte, hogy ez a feladat teljes áldozatot, kifogástalan engedelmességet kíván, éspedig a kereszthalálig. Ézsau nem tartotta magát alkalmasnak arra, hogy ő rajta legyen az elsőszülöttnek a terhe, mivel lépten-nyomon veszélyben forgott élete. Jézus pedig éppen ezzel tölti be örökös küldetését, hogy vállalja a halál völgyének megjárását. Az örökség pedig csak úgy tartható meg, ha azért az ember kész meghalni is. Jézus meghalt értünk, hogy az öröksége a miénk lehessen. Krisztusban midannyiunknak örökségünk lehet! Ámen
Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztusban! A te lábaidhoz borulunk le most, lélekben meghajtjuk térdünket, hogy hálát adjunk azért, hogy mi a Te gyermekeid lehetünk, akiket nem rangsorolsz felfogásunk, tetteink, beszédünk, alkalmatlanságunk, bűneink szerint, hanem csakis a Te egyszülött Fiad által tekintesz ránk teljes szeretettel, jósággal, megértéssel. Hálát adunk a te áldásaidért, a lelki örökségért, mely által minket éltetsz. Megköszönjük, hogy Igédben szembesítesz minket azzal, hogy milyenek vagyunk, de egyben elénk tárod a lehetőséget is, hogy mivé tudsz minket formálni. Bocsásd meg nekünk a mi irigységünket, szeretetlenségünket testi és lelki testvéreinkkel szemben egyaránt, és növeld bennünk azt az indulatot , mely a te Fiadban volt, aki nem zsákmánynak tekintette az örökséget, hanem meglátta benne a te akaratodat.
Áldunk azért, hogy e modern világban lehetőséget adsz arra, hogy a média által is hirdethetjük és hallhatjuk a Te Igédet, mellyel kérünk táplálj minket naponta. Eléd hozzuk megfáradt, betegségben szenvedő, elhagyatott embereket, e világnyomorúságát, mely nem akarja látni a te országodat. Gondviselő kezedbe helyezzük a mi életünket, hogy a te dicsőségedet szolgálhassuk. Ámen
