Hitünk tanításából tudhatjuk, hogy az ember Istentől értelmet és szabad akaratot kapott ajándékba. A Teremtő nem akarta bábuként mozgatni teremtményét, hanem megajándékozta őt a választás lehetőségével.

Így az ember választhat jó és rossz között, dönthet Isten mellett, de ellene is. Az üdvtörténet arról tanúskodik, hogy az ember számtalanszor visszaélt a szabad akarati döntés lehetőségével, és engedetlenné vált Isten akaratával szemben. Már ősszüleink is arra használták szabadságukat, hogy megízleljék a bűn gyümölcseit, ellene szegülve az Úr akaratának. Izrael népe is minduntalan lázadozott Ura ellen, és maga akart dönteni sorsáról, Istentől elszakadva a bálványokhoz fordult.
Az ember tehát szabad akar lenni, azonban a szabadság igényét sokszor éppen azzal szemben fogalmazza meg, akitől a szabadságát ajándékba kapta. Felfuvalkodott gőgjében a modern kor gyermeke úgy gondolja, nincs szüksége Isten parancsolataira, nem akar elismerni maga fölött semmilyen tekintélyt, még az Istenét sem. A szabadság a szélsőségesen liberális értelmezésben valami olyan dolog, ami önmagában jó. Dr. Bolberitz Pál professzor ezzel kapcsolatban a következő igazságra világít rá: „A liberalizmus tévedése abban leledzik, hogy a szabadság öncélúságát sugallja. Ezért nagyon fontos, hogy a szabadság gyakorlásának irányát megszabjuk, máskülönben a szabadság szabadossággá fajul, melynek következtében az önös érdek lesz a szabadság egyetlen tárgya és célja.” (vö. Bolberitz Pál: A keresztény bölcselet alapjai, 410. o.)
Sok szomorú példáját látjuk a mindennapi életben az ember esztelen, önző „felszabadulási” vágyának. Szabadnak lenni a modern ember számára annyit jelent: élvezni az életet ma, nem törődve korlátokkal vagy szabályokkal, s nem gondolni a holnapra. Ugyanakkor a csalóka szabadság mámorában sokan nem veszik észre, milyen agymosásnak vetik őket alá a világ hatalmasai, s hogyan válnak emberi méltóságukat elveszítve a bűn rabszolgáivá.
Mi, keresztények aggódva szemléljük, hogy ebben az egységesülő világban egyre kevesebb hely jut Isten számára, és csupán a gazdasági érdekek érvényesítőjeként és egy bizonyos gépezet láncszemeként szemlélik benne magát az embert is. Nagy megdöbbenéssel vették tudomásul a keresztény egyházak, amikor az Európai Unió alaptörvényéből kihagyták az Istenre és a keresztény értékekre való hivatkozást. Rossz úton haladunk, ha az európai vezetők Isten nélkül képzelik el a kontinens jövőjét. De más jelek (pl. abortusz, eutanázia támogatása, a házasság és a család intézményének lerombolása) is egyre inkább abba az irányba mutatnak, hogy Európa mára teljesen elszakadt keresztény gyökereitől: a halál kultúrája mintha felülkerekedne az élet civilizációja fölött…
A keresztény értékekkel szemben fokozódó, ördögi gyűlölettel folytatott támadások és üldözések ellenére azonban tudjuk: mi Krisztus szabadságában élünk, aki megváltott bennünket a bűn rabszolgaságából. Ne hagyjuk, hogy bárki vagy bármi elorozza tőlünk az igazi szabadságot és az emberi méltóságot! Nemet kell mondanunk a bűnre, és nemet kell mondanunk minden olyan próbálkozásra, amely a bűn és a bűnös élvezetek rabszolgáivá akarja tenni az ifjú nemzedéket.
A kereszténység központi hittitka: Jézus Krisztus feltámadása. Húsvét hajnala az élet győzelmét hirdeti meg a halál fölött. Ha látszólag sokszor a gonoszság és a gyűlölet kerekedik is fölül az emberek szívében s a világban, mi akkor is biztosak lehetünk a Szeretet végső győzelmében, hiszen Jézus feltámadásával már megtörte a Gonosz hatalmát.
Jézus feltámadása tehát az új élet ígéretét nyújtja számunkra. Ezt az új életet két dimenzióban szemlélhetjük: 1. az örök élet tekintetében, 2. földi életünkben a megújulás, újjáéledés értelmében. Jézus feltámadása elsősorban a halál utáni feltámadás és az örök élet ígéretét hordozza magában. Ugyanakkor alapot szolgáltat az egyén és a keresztény, valamint a nemzeti közösség feltámadásának szükségességéhez is. Beláthatjuk, mennyire szükséges a megújulás, a feltámadás személyesen a mi számunkra, valamint keresztény és magyar közösségünk számára is. Most, amikor ismét sötét erők fenyegetik keresztény és nemzeti értékeinket, kell, hogy higgyünk a feltámadásban.
Sík Sándornak, a neves piarista teológusnak, a magyar cserkészet kiemelkedő alakjának gondolatai is erre buzdítanak minket: „Ha lelki szemeinket kinyitjuk, egy győzelmes sereg sokaságát látjuk felsorakozni, végeláthatatlan sorát azoknak, akik mind az Istenből származtak, és akik mind meggyőzték a világot: a szentek csodálatos táborát. Ők a győztesek, akik az emberi természetet legyőzték és ugyanakkor megdicsőítették. És egyszerre csak megdobban a szívünk: ebben a gyönyörű seregben ismerős arcokat pillantunk meg. Férfiakat és nőket, akiknek arca hasonlít a miénkhez, akiknek tekintetében a magunk lelkére ismerünk, akiket szeretünk, akiket magunk közül valóknak érzünk: a magyar szentek drága szép alakjait. Őrájuk szegezzük szemünket.
Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a szentek nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Azért nem elég nézni rájuk: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel nekünk is le kell győzni a világot. Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a magyar szentek közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: a magyar szenteket, a magyar szentséget, a magyar hivatást.“

ThDr. Karaffa János