A Katolikus Rádió Magvetés – hitéletünk krónikája című műsorában Erdő Péter bíboros nyilatkozott az imanap jelentőségéről. Az elhangzott interjút szerkesztett változatban olvashatják látogatóink.

– 2006. június 29-én írta alá a bíboros úr és František Tondra püspök a kiengesztelődés dokumentumát. Hogyan tekint vissza az aláírásra és az azóta eltelt két évre?
– Az azóta eltelt idő számomra azt bizonyítja, hogy az a régi nyilatkozat nagyon is időszerű volt, és nagyon is a kegyelem pillanata volt, amikor ezt a két püspöki kar alá tudta írni. Nem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa arra az alkalomra külön bátorító üzenetet küldött nekünk, amit az esztergomi bazilikában fel is olvastak. Ennek az aláírásnak a jó híre, kicsit lassan, kicsit nehézkesen terjedt, mégis lassanként azért eljutott sok-sok emberhez. Eljutott Magyarországon és Szlovákián kívül máshova is. Volt például egy ukrán bíboros, aki azt írta nekem utána, hogy ne csodálkozzak, hogy a tömegtájékoztatásban olyan kevés visszhangot kapott ez. A krisztusi örömhír is így van vele, úgyhogy jó társaságban vagyunk.

Az is igaz, hogy a rossz híreket pedig gyakran nagy szenzációként kezelik, és több a publikuma, több a visszhangja, mint a jó híreknek. Ezt is figyelembe véve, mi pontosan tudjuk, hogy amit ott elkezdtünk, az nem egy pillanatnyi helyzetnek a szüleménye volt, hanem a hitünk általános parancsa, a keresztényi szereteté és az egységé a katolikus egyházban, a katolikus igazságban. Nem elfelejtve a történelmet, nem megmásítva az igazságot, hanem valóságban, sokrétűen, alázattal megismerve azt, és a jelen helyzetet is ugyanígy szemlélve, hogy azután a szeretetben tudjunk tovább lépni, egy olyan új, közös, egymást segítő egyházi élet felé, ami azt hiszem, hogy a katolikus egyházon belül mindenütt természetes kell, hogy legyen. Ebben példánk volt a lengyel és a német püspöki kar, akik annak idején, a szörnyű háború emlékei után mégis tudtak megbocsátani és bocsánatot kérni, és ezzel egy jelképes cselekedetet hajtottak végre. Abban az időben, mikor az a nyilatkozat történt, Lengyelországban és Németországban sok kritikát váltott ki a társadalomban, sok meg nem értés övezte, de az idő igazolta, hogy ez az egyetlen járható, ez az egyetlen tisztességes út, és lassan az emberek szívéig is elhatol a kiengesztelődésn, a józanság, a békesség üzenete. Ebben az értelemben dolgoztunk tovább is. Számos konferencia, közös kiadvány kíséri ennek a törekvésnek az útját, és persze az Európai Unión belül most már a schengeni határokon belül, a szabad utazás, az emberek között, papok között, hívek közötti szabad kapcsolattartás, ami szintén sokat segít abban, hogy ez a jószomszédi kapcsolat erősödjék. Hozzátenném még azt, hogy ennek az esztergomi nyilatkozatnak az évfordulóját mi valamiképpen mindig megünnepeljük. Tavaly például Esztergomban járt Frantisek Tondra püspök úr, a szlovák püspöki kar elnöke. A szlovák püspöki kar képviselői most is jelen vannak itt Mátraverebély-Szentkúton. Ez a második évforduló.

Voltak közben a sajtóban, mindannyian emlékszünk rá, rossz hírek is. Nacionalista érzelmeknek, vagy gyűlöletnek a megnyilvánulásai, olyan események, amelyekre senki sem emlékszik szívesen. De meggyőződésünk, hogy nem ez az akarata ezeknek a népeknek , hogy nem ilyen irányba mutat a fejlődés, hanem csakis a kiengesztelődés, az egymás gazdagítása irányába. Nekünk el kell fogadnunk a saját múltunkat, reálisan kell nézni a saját jelenünket, és kiderül az, hogy egymás nélkül kevesebbek vagyunk. Tehát akár a történelmi igazságnak a részletesebb szemlélete és feltárása, akár a mai lehetőségeknek a jobb kihasználása, csak nyereség lehet ebben a térségben minden nép számára, és ezen belül a katolikus egyháznak sajátos küldetése van, tehát az igazságosság és a szeretet hirdetése és ennek a megvalósítása. Egyházon belül az első feladatok itt jelentkeznek, mert először a saját körünkben kell mindent megtenni azért, hogy ki-ki a saját helyzetének, kultúrájának, nyelvének, életállapotának megfelelő lelkipásztori fogadtatásra találjon. Ez mindanyiunk felelőssége, ebben a tekintetben mindanyuinknak vannak feladatai. Jó dolog az, hogy tudunk találkozni, tudunk konzultálni ezekről.

Meggyőződésem, hogy a legutóbbi hónapoknak az eseményei sem szükségképpen negatívumot tartalmaznak, vagy nem elsősorban negatív hatásuk várható, mint ahogy máris mutatkoznak jelei annak, hogy Szlovákiában is nem egy segédpüspök a most hozzá csatolt magyar hívek irányában, nem csupán szimbolikus gesztusokat tett, hanem a pasztorális szeretetnek számos konkrét jelét adta. Például, a Besztercebányai Egyházmegyében nemcsak hogy egy magyar plébánost nevezett ki a püspök úr a magyarok püspöki helynökének, hanem minden magyar többségű plébániára az összes egyházmegyei közleményeket megküldik magyar nyelven is. Vagy végig járta a megyéspüspök úr az összes plébániát, az újakat, amelyeket az egyházmegyéhez csatoltak, megismerte az embereket és ennek alapján mérte fel, hogy milyen a valódi lelkipásztori szükséglet azokban a falvakban, azokban az egyházközségekben. Láttuk azt is, hogy Zvolensky érsek úr Pozsonyban, amikor magyar közösséghez szólt, akkor igyekezett ő is legalább valamit magyarul mondani, és Halkó József atyát megkérte, hogy a szentbeszédet mondja ő magyar nyelven, ha az érsek úr úgy gondolta, hogy az már az ő nyelvtudását meghaladja. Én úgy látom, hogy itt azért vannak egyértelműen pozitív fejlemények, adja Isten, hogy ezek legyenek a dominánsak, ezek határozzák meg a jövőben együttműködésünknek, meg a katolikus hitéletünknek az arculatát. Ez állandó feladat, ismétlem, de a Szentatya is buzdít bennünket, hogy ne csüggedjünk el, hanem menjünk tovább azon az úton, amelyen elindultunk.

– Az Ön szavait igazolja az is, hogy számos szlovák zarándok van itt most jelen Szentkúton. Vajon mi lehet egy zarándoklat célja, értelme napjainkban?
– Minden zarándoklat imádság. Elzarándokolunk egy kegyhelyre azért, hogy kegyelmeket kapjunk. Milyen kegyelmeket? Elsősorban, amit kérünk. „Kérjetek és kaptok” „keressetek és találtok”, „a zörgetőnek ajtó nyílik”. Nagyon sok gyógyulás, nagyon sok lelki megújulás fakad egy jó zarándoklatból. És a közös imádság egyúttal hatalmas élményt is ad a résztvevőknek, azt az élményt, hogy Isten előtt és a boldogságos Szűzanya előtt mi testvérek vagyunk, mi egyek vagyunk, mert az ő gyermekeiként tekintünk rá és kérjük a segítségét. Egyébként ez nagyon fontos Magyarországon belül is különböző etnikai csoportoknak a lelkipásztori gondozásában, bizony a búcsújárások szokása az egyik legfontosabb alkalom. Ilyenkor találkoznak egymással ezek az emberek és a közös imádság, a szentmisén való közös részvétel, a közös vallásos programok kifejezik azt, hogy mi összetartozunk. Hogy nem valamiképpen távolról és gyanúsan méregetjük egymást, mint idegeneket, hanem tudjuk azt, hogy közünk van egymáshoz, és hogy az életnek a legfontosabb dolgaiban egyek vagyunk. Mert ugyanúgy fél mindenki a betegségtől, ugyanúgy szereti a családját és óvja a veszedelmektől, ugyanúgy aggódik a megélhetéséért, ugyanúgy osztoznak a családi élet örömeiben, egy házasságkötés vagy egy gyermek megszületése alkalmával, ugyanúgy elkeserít bennünket a gyász, és ugyanúgy keressük a vigasztalást ezekben a bajainkban. Tehát az összetartozás és a közös hit az igenis, a hétköznapokban is hatóerővé válhat. De ehhez valóban lelkipásztorilag is komolyan meg kell ragadnunk ezeket az alkalmakat, ki kell fejeznünk hitünknek ezt az örömét és ezt az üzenetét, amely aztán, azt hiszem, hogy a társadalom számára is nagyon nagy értéket jelent.

– A szlovák és a magyar püspöki kar minden évben találkozik, tehát van egyfajta intézményesült kapcsolat Önök között. Érződik ez a kapcsolatok javulásában?
– A konferenciák közti intézményes kapcsolat úgy történik, hogy évente egyszer az állandó bizottságok találkoznak. Tehát négy-négy vagy öt-öt ember a két konferencia részéről. Ilyenkor van számos közös téma. Itt a tömegtájékoztatási eszközöktől kezdve a migrációig és akár az általános gazdasági, vagy humanitárius helyzetig, nagyon sok minden előkerül. Előkerül az oktatás ügye, és persze ennek összefüggésében, és a liturgikus kérdések összefüggésében, sokszor előkerül az anyanyelvi pasztoráció ügye is. Ezeknek a találkozásoknak a légköre, tapasztalataim szerint, egyrészt javul, másrészt egyre több azon a konkrét esemény, cselekmény, meghívás, amely azt bizonyítja, hogy nem csupán állóvízről van szó, hanem megindult egy érlelődési folyamat, amely egyrészt a szívek kiengesztelődésével jár, másrészt pedig a szabad mozgás alapján mindenki megtalálja azt a vallási életében, amire a leginkább vágyik. Szlovákiában alakultak az utóbbi években, fontos központok, például magyar nyelvű hitoktatóknak módszertani központjai, alakultak olyan magyar papi társulások, alakultak olyan folyóiratok, amelyekben bizony éppenséggel az ottani magyarság kultúrája és hite fejeződik ki. Nemrégiben újra indítottuk a Magyar Sion című folyóiratot, amely Esztergomban és Pozsonyban jelenik meg. Két kiadási hellyel, és egyúttal az ott élő magyar papoknak, történészeknek is lehetőséget ad a publikációra. A folyóirat végén, természetesen háromnyelvű a tartalomjegyzék, magyarul, angolul és szlovákul találjuk meg, hiszen az egész régiónak a történetével is foglalkozunk, mint ahogy foglalkozunk általánosabb teológiai kérdésekkel is.

Azt hiszem, hogy ezek a kezdeményezések egy útnak a mérföldkövei, amelyen tovább kell haladnunk és újra meg kell újulnunk, mindig abban a reményben, hogy érdemes ezen az úton járni. El kell hárítanunk magunktól minden csüggedésnek a kísértését, mert Jézus Krisztustól mi nem a csüggedésnek, hanem a szeretetnek, az örömnek és a józanságnak a lelkét kaptuk.

A beszélgetést Zimányi Ágnes készítette.