Ma konferenciával, és holnap Sobieski János lengyel király lovas szobrának felavatásával emlékeznek meg a párkányi csata 325. évfordulójáról. Ennek kapcsán adjuk közre történelmi visszatekintésünket a törökkori Párkányról és a felszabadító háború nyitányaként számon tartott párkányi csatáról,
amelynek felidézéséhez többek között Haiczl Kálmán 1937-ben megjelent helytörténeti művéből merítettünk.
A török 1543-ban vette birtokba Esztergomot és vele együtt a túlparti Kakathot is. Erős hídfőállást építettek ki a balparti településen – mégpedig az elpusztult Kakath-tól kissé nyugatra, azon a helyen, ahol ma a párkányi templom áll. Várday Pál érsekprímás (1526-1549) a védelmi rendszer megerősítéséről szóló levelében egy Esztergommal szemben építendő új várról (castellum) olvashatunk. A párkányi erősséget a törökök képletesen „Dsigerdelen Parkan”-nak (magyarosan Csekerdén), azaz „az ellenség májába ékelődő erőd”-nek nenevezték el, amely megnevezés a hely stratégiai jelentőségét volt hivatott érzékeltetni. A párkányi helyőrség létszáma a 16. században 200 fő körül mozgott, miközben Esztergomban mintegy 1100 fős állandó sereg tartózkodott. Esztergom és Párkány kiindulópontja lett a török portyázásoknak és a hódoltsági terület kiterjesztésére irányuló törekvéseknek. Ekkor állt elő az a furcsa határhelyzet, hogy míg a jobb parton a Török Birodalom, a bal parton a történelmi Magyarország területe volt. 1544-ben Szalka mellett aratott diadalt Balassa Menyhért és Nyári Ferenc a portyázó törökök fölött. Az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén is megörökítette „Az szalkai mezőn való viadalrul” című históriás énekében. 1581-ben Rácz Pál újvári főkapitány leckéztette meg a törököt Párkánynál, 1590-ben viszont Thurzó György nádor csapatai igencsak pórul jártak, és sok vitézét elvesztette ugyanitt. E csatározások magyaros virtusát Mikszáth Kálmán is megörökítette „Az aranyos csikó” című helyi vonatkozású elbeszélésében.
A tizenöt éves háború során, 1594-ben a császári seregek megpróbálták visszafoglalni a töröktől Esztergomot és Párkányt. Gróf Pálffy Miklós és József főherceg hadivállalkozása azonban balsikerrel végződött, és Esztergom ez évi ostrománál halt hősi halált Balassi Bálint is. Egy évvel később Mansfeld Károly és Pálffy Miklós bevette a két erődítményt. Párkány a harcokban teljesen elpusztult, de Pálffy újjáépíttette. Esztergom és Párkány csak tíz évig maradhatott császári kézen: 1605-ben, Ali pasa vissszafoglalta mindkét erődítményt. Ekkor írta keserűen Illésházy István főudvarmester Thurzó Györgynek: „és nimetre az végházakat ne bizzuk, ám Esztergomot is feladták, az többit is mind nímetek adták török kezében, nekik nem hazájok, nem fáj nekik…” A zsitvatoroki béke (1606) szentesítette a régi-új állapotot, amelyet 1625. május 26-án a közeli Kőhidgyarmat határában aláírt „gyarmati béke” erősített meg.
Az 1660-as években ismét súlyos csatározások színhelye volt Párkány. 1661-ben Forgách Ádámot és gróf Montecuccolit, a császári seregek főparancsnokát bízták meg Esztergom és Párkány visszafoglalásával. Montecuccoli meg is jelent seregével Párkány alatt, de harcra nem került sor. Végül Forgách úgy döntött, hogy maga próbálkozik meg az ostrommal. Serege azonban nem volt egy akaraton, így a hadivállalkozás kudarcba fulladt. Forgáchot sajnos később sem hagyta el a balszerencse. Az 1663-as török hadjárat idején Párkánynál kelepcébe csalták a törökök, és súlyos csapást mértek csapataira. Az általános felfordulásban csak gróf Zrínyi Miklós állt a helyzet magaslatán. 1663. augusztus 31-én Párkánynál rajtaütött az újvári győztes csatából visszatérő janicsárokon, és fényes győzelmet aratott fölöttük. 1664-ben De Souches tábornok – miután felszabadította Nyitrát és Lévát – Párkány ellen indult. A törökök – látván a harc reménytelenségétt – visszavonultak Esztergomba, miután Párkányt a császári tüzérség teljesen szétbombázta. Evlia Cselebi korabeli török utazó leírásából képet nyerhetünk arról, hogyan nézhetett ki az ekkor elpusztult erődítmény: „A Duna folyó nyugati partján, Esztergom várával szemközt, Újvár várának földjén egy sík réten, négyszögletű, magas, erős palánkasövényű és tömésfal kerítésű vár. Három oldalon szárazföld és keleti oldalán a Duna van. Azonban három oldalán a földbe metszett széles és mély árka van…”
1683 tavaszán Kara Musztafa nagyvezír mintegy kétszázötvenezres seregével Bécs ellen indult, hogy végleg térdre kényszerítse a Habsburg Birodalmat. A török felvonulással párhuzamosan Thököly Imre, „a kuruc király” – a török szövetségeseként birtokba vette Felső-
Magyarországot. A július 14-től szeptember 12-ig ostromlott Bécset Sobieski János lengyel király seregei mentik fel. A visszavonuló törököket a keresztény seregek egészen Párkányig üldözték. Miután Kara Musztafa értesült arról, hogy a keresztény seregek Esztergom bevételét tűzték ki következő célul, Párkány védelmére rendelte Kara Mohamed budai pasát 8000 harcosával. A keresztény sereg 1683. október 7-én ért Párkány közelébe. Sobieski, akinek egységei a sereg előhadát képezték, a hadvezetés utasítása ellenére önálló vállalkozásba kezdett diadalittas seregével. A törökök azonban csapdát állítottak a lengyeleknek, és mintegy 1500 emberüket levágták a Siralom-völgyénél lezajlott összecsapásban. Október 9-én a császári és a lengyel seregek együtt indultak Párkány bevételére. A tizenhatezres muzulmán sereg bízott Thököly segítségében, ő azonban „nem ért oda időben”. Már nem volt ínyére a török szövetség és seregét inkább megóvta a nyilvánvaló vereségtől. A Lotharingiai Károly fővezérsége alatt harcoló keresztény seregek fényes győzelmet arattak Párkánynál. A párkányi diadal után Esztergom visszavétele sem váratott sokáig magára, s megindulhatott az ország török uralom alól való végső felszabadítása.
Himmler György, Hídlap
Kapcsolódó cikk:
Emlékünnepség a párkányi csata 325-dik évfordulója alkalmából
