A szlovák-magyar kapcsolatok ma  nagyon aktuális és sokakat foglalkoztató kérdés. A következő cikkben Kovács Zoltán egyetemista is ezt a témát járja körül.

Magyar – Szlovák viszony
Trianon óta fordult a kocka: míg korábban évszázadokon át a szlovákok hiába küzdöttek az autonómiáért, 1920 után a magyarok kerültek kisebbségbe. A szlovákok (csehszlovákok) előbb kitelepítésekkel, állampolgárságuk elvonásával, később közigazgatási átszervezésekkel próbálták csökkenteni a magyar kisebbség befolyását és létszámát. Az utóbbi években viszont magyar egyetem kezdhette meg a működését Révkomáromban.
A Tanácsköztársaság összeomlása után a trianoni békediktátum 1920. június 4-én született meg, ez véglegesítette a Felvidék elszakadását, és Csehszlovákia megalakulását. Az új csehszlovák állam, nemcsak a Felvidék északi, hanem északkeleti részét, a mai Kárpátalját is magába foglalta, jelentős magyarlakta területekkel együtt.
A Csallóköz gyakorlatilag színmagyar lakosságú területeinek elcsatolásán állítólag még a nagyhatalmak is tanakodtak, de a Duna, mint védelmi vonal fontos volt a kisantant államok számára.

A kisantant
Cseh-Szlovákia, Románia és a szintén ekkor létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, vagyis a későbbi Jugoszlávia ugyanis fenyegetően ölelte körbe a Horthy irányítása alatt álló Magyarországot, amely az első világháború után a legnagyobb területi veszteségeket szenvedte el. A kisantantot a “nagy” antant egyik vezető állama, Franciaország nyomására hozták létre, és ennek a feladata volt többek között Magyarország elszigetelése.
A Horthy-rezsim politikája a revízió volt, bár kevesen tudják, hogy Horthyék hatalomra kerülése éppen annak köszönhető, hogy ők elfogadták az antant feltételeit, vagyis az első világháború győzteseinek akaratába látszólag belenyugodott a jobboldali-szélsőjobboldali magyar vezetés.

Csehszlovákia felosztása
Horthy 1920-tól kormányzóként irányította Magyarországot, rendszerében voltak liberálisabb időszakok, de egyértelműen konzervatív-jobboldali politikát folytattak miniszterelnökei. A harmincas években a magyar politika hangja is felerősödött, a németek csehellenes politikájával egybecsengett a magyarok revizionista álma, többek között a Felvidék visszaszerzése.
A müncheni szerződés, amikor Hitler és Mussolini rávette Angliát és Franciaországot, hogy veszni hagyják a csehszlovák államot, megpecsételte Prága és Pozsony sorsát. Szlovákia déli része, a Felvidék egy keskeny sávja Hitler első bécsi döntése értelmében 1938-ban került vissza Magyarországhoz. A Csallóközön kívül többek között Kassa és a mai Kárpátalja egy keskeny csíkja is magyar fennhatóság alá került.

Bábállam Szlovákiában
Ekkor alakult meg a Tiso vezette szlovák bábállam, amely 1944-ig, a szlovák nemzeti felkelésig maradt fenn.
1939-ben Kárpátalja egészét megszállta a magyar hadsereg, így közös lengyel-magyar határ jött létre. Ezen keresztül sok lengyel menekült érkezett hozzánk, még ugyanebben az évben, hsizen ekkor kezdődött meg a második világháború.

Kollektív bűnös a magyarság
A második világháború után Szlovákia újra Csehszlovákia része lett, a magyarok ellen pedig súlyos megkülönböztető intézkedések léptek életbe a Beneš-dekrétumok (ezek a csehszlovák államelnök rendeletei voltak), illetve az 1945-ös kassai kormányprogram révén.
A magyarokat kollektív bűnösnek mondták ki, megvonták állampolgárságukat, sokakat háborús bűnösként egyénileg is elítéltek. Szovjet támogatással hajtották végre a következő lépést: 76 ezer magyart telepítettek ki Szlovákiából 1946-47 folyamán. Ők többnyire Tolnában, Baranyában foglalták el a kitelepített németek házait. A lakosságcserének hívott program része volt 60 ezer magyarországi szlovák Felvidékre telepítése is.

Még három falut elcsatolnak
1947-ben, a párizsi békeszerződésben Magyarország területe egy kicsit még csökkent is a trianoni határokhoz képest. Az úgynevezett “pozsonyi hídfőt” elszakították, a szlovák főváros védelmére három falut elcsatoltak Magyarországtól. Így Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún is Csehszlovákia része lett.
Csehszlovákiát 1968-ban szövetségi állammá szervezték át, így Szlovákia formálisan önállóbb lett. Ebben az évben az augusztus 20-21. különös nap volt: a magyar néphadsereg a Varsói Szerződés kötelékében átlépte a csehszlovák-magyar határt, és a szovjetek oldalán leverte a Prágai Tavasznak nevezett, a demokratikus, “emberarcú” szocializmust célul kitűző mozgalmat.

Igazi önállóság 1993-tól
Valójában az igazi önállóságot Szlovákia 1993-ban érte el, amikor függetlenné vált Csehországtól. Az önálló Szlovákia 2004-ben, Magyarországgal együtt csatlakozott az Európai Unióhoz.

Csehszlovákia létezése óta a magyarkérdés állandóan nyitott volt: a szlovákok és a magyarok viszonya állandóan konfliktust gerjesztő tényező, bár a román-magyar vagy a szerb-magyar viszonyhoz képest sokkal kevésbé volt véres a két nép együttes története.
Ennek ellenére a szlovákiai magyarok létszáma mind a mai napig csökken, számuk jelenleg félmillióra, a lakosság nagyjából 10 százalékára becsülhető. Különösen kiélezte a rendszerváltás után a magyar-szlovák viszonyt Vladimír Mečiar miniszterelnök politikája. Ekkor felerősödtek a szlovákiai magyarság beolvasztására irányuló törekvések, közigazgatási és oktatási átszervezéseket hajtottak végre, magyar igazgatókat váltottak le.
Bős-Nagymaros
A szlovák-magyar viszonyban nemcsak a nemzetiségi kérdés okozott problémát: a nyolcvanas évek végétől a bős-nagymarosi vízlépcső építése ellen tiltakoztak a magyar környezetvédelmi mozgalmak.
Magyarország végül kiszállt a programból, a csehszlovákok, illetve a szlovákok viszont “elterelték” a Dunát, és megépítették a bősi vízi erőművet. Ennek párja, a nagymarosi magyar gát azonban nem készült el, így a vízlépcső csak félkész állapotban valósult meg. Magyarország sokáig nemzetközi fórumokon vitatta a szlovák lépéseket, de végül nem sikerült érvényesítenie álláspontját. Igaz, a szlovákoknak sem sikerült elérniük, hogy Magyarország ne bontsa el a nagymarosi gátat.

A párkányi híd
A két ország között a rendszerváltás óta pozitív dolgok is történtek: így például megépült – részben EU-támogatásokból – a párkányi híd, mely a világháborús sérülések kijavítása és pótlása után Esztergomot köti össze a dél-szlovákiai (jelentős részben magyarok lakta) várossal.
Szintén a pozitív fejlemények közé tartozik, hogy a szlovákiai magyar felsősoktatás az utóbbi években fejlődésnek indult. Révkomáromban magyar egyetem létesült a Dzurinda-kormány idején, amelyről a szlovák parlament 2003. október 23-án törvényt hozott, méghozzá egyetlen szavazat többséggel.

A rendszerváltás utáni időszak
A rendszerváltás utáni években számos olyan közvélemény-kutatás készült Szlovákiában, amely a magyar kisebbség helyzetét, a magyarok és a szlovákok viszonyát is érintette.
Az áttekintés megerősíti: az, hogy az emberek hogyan ítélik meg az etnikai kisebbségeket, nemcsak a saját etnikai hovatartozásuktól függ, hanem a kisebbségekkel való kapcsolataiktól és a társadalmi helyzetüktől is. Így a magyarok és a velük élő szlovákok jobbnak látják a két etnikum viszonyát, mint az őket képviselő értelmiségi-politikusi csoportok; ennek megfelelően a vegyes területeken élő szlovákok kedvezőbben ítélik meg a magyarokat, mint a homogén területeken élők; ugyanakkor a két etnikum azonosságtudatát érintő, politikai-ideológiai töltésű kérdésekben ők is szembekerülnek a magyarokkal.
Ezek az eredmények azt is alátámasztják, hogy azok a konfliktusok, amelyek különböző etnikumokhoz tartozó emberek között támadnak, csak akkor jelennek meg etnikai konfliktusokként, ha az egyes etnikumokat képviselő értelmiségi-politikai csoportok ilyenekként határozzák meg őket. Ezt akkor tehetik meg, ha az etnikumok eltérő szociológiai összetételének következtében a társadalmi egyenlőtlenségeket az egyes etnikumok előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetével lehet magyarázni. Azokban az esetekben, amikor az etnikai kisebbségek jelennek meg előnyösebb helyzetben lévő etnikumokként, az egyenlőtlenségek csökkentését vagy megszüntetését is azok korlátozásához vagy megsemmisítéséhez lehet kötni.
És valóban, a kutatási eredményekből az is kiderül, hogy a szlovákiai „magyarkérdés” sok hasonlóságot mutat a „zsidókérdéssel”: a magyar-szlovák viszony alakulásában nagy szerepet játszott az, hogy a történelmi Magyarországon a felvidéki magyar lakosság jobb gazdasági-kulturális adottságokkal, nagyobb érdekérvényesítési lehetőségekkel rendelkezett, mint a szlovák lakosság, és ezen a helyzeten a csehszlovák állam létrejötte sem változtatott alapvetően.

Nemzetiségi kapcsolatok
A magyarok visszaszorítására irányuló szlovák törekvések kiélezték a két etnikum viszonyát, és félelmet keltettek a magyarokban. A magyarok és a szlovákok nagy része egyaránt feszültnek ítélte ezt a viszonyt, de az előbbiek nagyobb arányban nyilatkoztak így (70 százalék), mint az utóbbiak (54 százalék).
A feszültség kiéleződését a magyarok és a szlovákok túlnyomó többsége egyaránt a két nép békés együttélését megzavaró külső tényezőknek tulajdonította, de a magyarok nagyobb arányban gondolkodtak így, mint a szlovákok: az előbbiek 90 és az utóbbiak 75 százaléka vélekedett úgy, hogy a két fél rossz viszonyát főleg a nem velük élők hangoztatják.
Ugyanakkor mind a magyarok, mind a szlovákok elég szelektíven értelmezték a külső tényezők felelősségét. A magyarok főleg a szlovák politikusokat vádolták a feszültség szításával (75 százalék); sokkal kevésbé gyanúsították ezzel a magyar kisebbség politikusait (21 százalék) és a magyar kormányt (19 százalék). A Dél-Szlovákiában élő szlovákok ezzel ellentétes álláspontot foglaltak el, de ők kevésbé ítélték el a magyar kisebbség politikusait (68 százalék) és a magyar kormányt (62 százalék), mint a magyarok a szlovák politikusokat, és jobban bírálták a szlovák politikusokat (40 százalék), mint a magyarok a magyar kisebbség politikusait és a magyar kormányt.
A megkérdezettek egy része nemcsak a politikusokat hibáztatta, hanem a kulturális szervezeteket is. A magyarok 38 és a szlovákok 16 százaléka azt mondta, hogy a Matica slovenská kedvezőtlen hatást gyakorol a szlovák-magyar kapcsolatokra; a Csemadokról az előbbiek 13 és az utóbbiak 36 százaléka nyilatkozott így.

Nemzeti sérelmek
Még nagyobb véleménykülönbségek jelentek meg azokban a kérdésekben, amelyek már nem az egyes etnikumokat képviselő politikusoknak, hanem maguknak az etnikumoknak a felelősségét feszegették.
A magyarok kétharmada látja úgy, hogy a szlovákok igazságta­lanul jártak el velük szemben a II. világháború után, és a szlovákok 70 százaléka tagadta ezt. A homogén lakosságú területeken élő szlovákok 83 és a vegyes területeken élők 60 százaléka értett egyet azzal a váddal, hogy a magyarok időtlen idők óta csak terjeszkednek.
A rendszerváltás utáni években a magyarok kétharmada vélte úgy, hogy a szlovákok akár erőszakkal is áttelepítenék őket Magyarországra, és a szlovákok 60 százaléka tagadta ezt. A vegyes lakosságú területeken élők 28 és a homogén területeken élők 51 százaléka értett egyet azzal, hogy a legjobb az lenne, ha a magyarok kitelepülnének Dél-Szlovákiából.
A kilencvenes évek közepén a magyarok 59 százaléka látta úgy, hogy a szlovákok többre tartják magukat. A vegyes lakosságú területeken élő szlovákok valamivel kisebb arányban gondolták ezt a magyarokról (55 százalék), a homogén területeken élők pedig jóval nagyobb arányban (74 százalék).
1993 márciusában a szlovákok 60 százaléka vádolta irredenta törekvésekkel a magyarokat, és a magyarok 74 százaléka utasította vissza ezt.
Ezek a véleménykülönbségek azonban nem befolyásolták alapvetően a két etnikum viszonyát: ezt a viszonyt a magyaroknak és a szlovákoknak egyaránt 70 százaléka minősítette jónak. Ennek megfelelően a megkérdezetteknek csak kisebbik része mondta, hogy nem szeretné, ha a másik etnikumhoz tartozó szomszédja lenne: a magyarok 5, a vegyes lakosságú területeken élő szlovákok 22 és a homogén területeken élők 43 százaléka nyilatkozott így.

A Fico-kormány és a felvidéki magyarok
A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án elfogadta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló, elsősorban az SNS (Szlovák Nemzeti Párt) által javasolt és teljes mellszélességben támogatott, törvényjavaslatot. Szlovákia elkezdte befalazni magát?! A kormány utóbbi döntései, a kormánykoalíció és vezető politikusainak megnyilvánulásai, egyre vadabb, vagy, hogy pontosabb legyek, meggondolatlanabb nyilatkozatai egyre nagyobb okot adnak az aggodalomra. Nem egy nacionalista megtorlástól tartok, bár a Malina Hedvig-ügy annak tekinthető, igaz végső döntés még nem született (?). Hanem egy elszigetelődési folyamat egyre durvább kicsúcsosodása indult el. A szlovák politika és annak fejei úgy döntenek, nyilatkoznak, mintha még mindig egy az életbenmaradásáért küzdő közép-kelet-európai államocska vezetőiként élnék meg helyzetüket. Félnek és rettegnek, mint kisbárány az ordasok között. Beteges rettegésükben, egyre nacionalistább tobzódásukban elfelejtik, hogy egy ún. Európai Unió tagjai. Mintha semmi se történt volna, mintha a körülöttük levő világ – és ez adja a fura, szinte skizofrén kettősségét a helyzetnek – nem is számítana. Az egyik pillanatban még megrettent áldozati bárányként küzdenek, kapnak tíz körömmel a szalmaszál után is, aztán valamiféle, borzalmasan gyors, mágikus, pálfordulást megélve, rontanak rá mindenre és mindenkire.
Létezik egy olyan vélemény, hogy a politikából száműzni kell a történelmi kérdéseket, foglalkozzanak azokkal kizárólag a történészek. Ha Nyugat-Európában élnénk, úgy ezzel egyet is lehetne érteni, de Közép- és Kelet-Európára sajnos ma is jellemző a történelmi sérelmek állandó emlegetése, párosulva a múlt elfogult, gyakran hamis ismeretével, és ez tartósítja a népek közötti ellentéteket. A történelemhamisítások félrevezetik a hiszékeny és a nemzeti mákonyra fogékony embereket, mérgezik a légkört, nagyban nehezítve az őszinte megbékélést és a jószomszédi kapcsolatok kialakulását. Magyarország és szomszédjai között pontos és hiteles történelmi ismeretekre lenne szükség ahhoz, hogy ne termeljük újra a jó viszony eszmei akadályait. Meggyőződésem, hogy a történészek képesek lennének tárgyilagos, kölcsönösen elfogadható módon mutatni be a közös történelmet, de egy ilyen szemlélet elterjedéséhez politikai akaratra van szükség. Magyar részről ez régóta megvan, de a mai szlovák politikából ez teljesen hiányzik.
A Beneš-dekrétumok menthetetlen megerősítése régen látott egységbe tömörítette a magyarokat, az erre adott válaszok pedig a szlovákokban tovább erősítik a nacionalista türelmetlenséget. Ebből az ördögi körből úgy lehetne kitörni, ha a szlovákok ráébrednének és elgondolkodnának azon, mi is vitáink gyökere, Eris almája. Nem az első bécsi döntés, de nem is a magyarok 1945 és 1948 közötti kitelepítése és üldözése, hanem az 1919-ben meghúzott határ. A világháborút megnyerő hatalmak békekonferenciája akkor az etnikai elv és az önrendelkezés megsértésével, tiltakozásuk ellenére egymillió magyart csatolt Csehszlovákiához, ebből 800 ezer esett a mai Szlovákia területére. A mai Dél-Szlovákia akkor még tisztán magyarok által lakott terület volt. 1938-ban ezt egy nemzetközileg jóváhagyott döntés visszacsatolta Magyarországhoz, de a náci Németországgal történő bűnös kollaboráció ellenére Szlovákia 1945-ben újra birtokba vehette, s hogy többé ne kelljen tartania egy újabb határváltozástól, megpróbálta onnan az összes magyart kitelepíteni. Potsdamban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ehhez nem járult hozzá. A mégis meginduló kiűzés megállítására erőltették ki a nagyhatalmak a lakosságcserét a Magyarországon elszórtan élő szlovák közösségekkel. Így mára Szlovákiában 30-ról 10 %-ra csökkent a magyar lakosság aránya, Délen a legtöbb városban többségbe jutott a szlovák elem, és az egész vidék vegyes lakosságúvá vált. A szlovák politikusok mégis rettegnek a déli sáv elveszítésétől, ebből a félelemből fakad magyarfóbiájuk és ebből ered a szlovákiai magyar közösséggel szembeni türelmetlen politika. E félelmet semmiféle magyar fogadkozás, gesztus, kormánynyilatkozat, államközi szerződés nem tudja eloszlatni.
A szlovák politikusok és követőik megnyugodhatnak: noha csak a szerencsének köszönhetik, hogy 1919-ben egy jelentős magyarlakta területtel kiegészülve jött létre Csehszlovákia, és Dél-Szlovákia mai szlovák lakói (igen kevés kivétellel) az elmúlt 88 évben települtek oda, részben az elüldözött magyarok helyére, a mai határt a magyarok tiszteletben tartják. Nem módosítani akarják, csak azt kívánják, hogy szűnjék meg Szlovákiában a magyarellenes hangulatkeltés és mindenfajta diszkrimináció. Ahhoz ragaszkodnak, hogy a szlovákiai magyarok bele tudjanak szólni az őket érintő döntésekbe, megőrizhessék saját kultúrájukat, és jogbiztonságban éljenek ott, ahol őseik ezerszáz évvel ezelőtt letelepedtek.

Hosszú idő után végre a Magyar Koalíció Pártja (MKP) letett valamit az asztalra, a közös szlovák – magyar megbékélési nyilatkozat tervét. Az MKP eredeti ötlete, hogy a két parlament közös nyilatkozatban kérjen bocsánatot a múltban elszenvedett sérelmekért, Kolumbusz tojása. Minek kölcsönösen bocsánatkérésre felszólítgatni a másikat, ha előkerül a nemzetiségi kártya, miért nem lehet néhány fontos témára egyszer s mindenkorra a létező legmagasabb szinten pontot tenni?
Az MKP imidzsének is kimondottan jól jön, hogy egy ilyen kezdeményezés miatt kerül be a sajtóba. A mezei szlovák terroristák radikális bandájának véli a pártot, Csákyt és a bandáját korábban kizárólag Duray miatt szekálták a médiában. Egy ilyen kezdeményezés azért mutatja, hogy sokkal több is rejlik abban a pártban, ami még mindig a szlovákiai magyarok nagy részét képviseli.
A nyilatkozattervezetben egyébként a szlovák fél az első köztársaság létrejötte utáni, magyarokkal szembeni visszaélésekért, az 1945 utáni deportálásokért, valamint a 45-48 közötti korszak jogfosztottsága miatt kérne elnézést. Megannyi fontos téma. A magyar parlament a monarchia alatti téves nemzetiségi politika, a bécsi döntések utáni atrocitások, valamint az 1968-as bevonulás miatt kérne elnézést.
A Magyar Koalíció Pártja (MKP) által előterjesztett magyar-szlovák megbékélési nyilatkozat kezdeményezését Robert Fico szlovák miniszterelnök “provokációnak” minősítette, s kijelentette: “a szlovák-magyar kapcsolatok ezeréves történetének ismeretében egyértelmű, hogy az elképzelés nem megvalósítható, mert a szlovák társadalom nem hajlandó rá”.
Jelen pillanatban nagyon nehéz megítélni Szlovákia és a szlovákiai magyarság jövőjét. Kis áttekintés után rájövünk, hogy a jelen pillanatot zavar és érthetetlenség jellemzi. Talán úgy lehetne jellemezni, amit a „honatyáknak” nehezen nevezhető nacionalista, magyarellenes balekok járnak, hogy a legszebb megnyilvánulása a Kamikaze politikának. Ez azt jelenti, hogy már annyira nem akarnak veszíteni, hogy mindenkit magukkal rántanak, így legalább senki se nyer.

Ami a magyarság távolabbi jövőjét, illetve jövőbeli esélyeit illeti, egy megkérdezés során meglehetősen eltérő módon ítélték meg saját térségük és az összmagyarság esélyeit. A saját térség magyarságával kapcsolatos jövőkép a kérdezettek közel 50%-ánál volt optimista színezetű a magyarok jövőjét általában viszont mind a Felvidéken, mind Kárpátalján mintegy kétharmad rész ítélte meg derűlátóan. Vagyis a bizakodás inkább össznemzeti, mint regionális, inkább másokra vagy az általánosságra irányul, mint a saját konkrét helyzetre. Szomorú, de általános tapasztalatnak mondható, hogy a kisebbségi helyzet a Kárpát-medencében – a maga problémáinak megoldhatóságát illetően – nem inspirál számottevő optimizmusra.