Megjelent Fülöp Mihály „A befejezetlen béke, A külügyminiszterek tanácsa és a magyar békeszerződés” című könyvének, második, bővített kiadása, amelynek most előszavát közöljük.
Mi indokolja könyvem második, bővített kiadását 2008-ban? A magyar diplomáciának az elmúlt másfél évtizedben sikerült elkerülnie a háborút a szomszéd államokkal. Határaink légiesednek. A volt szovjet-Európa elindult Keletről Nyugatra a szabadság, a demokrácia, a függetlenség útján. Államközi konfliktus kizárt. Honvédőink a hazától távol szolgálnak. A Szovjetunió, Csehszlovákia, és Jugoszlávia, sőt annak egy tagköztársasága, Szerbia utódállamokra esett szét. Magyarország Nyugatra tart. Magyarellenes politikusok a szomszédban a békeszerződések magyar megsértésével riogatnak. Próbálják a Magyarországgal szembeállított országok gyűrűjét körénk fonni. A szomszédoknak eddig nem sikerült úgy összefognia, hogy a „magyar veszélyre” hivatkozva a félelem és a bizalmatlanság falát újra emeljék velünk szemben, visszahúzzanak bennünket Keletre, a múltba. Mindazonáltal a lelkekben a határ- és a kisebbségi kérdések nem jutottak teljesen nyugvópontra. Igazából a térség nemzeteinek egymás közötti megbékélése el sem kezdődött. A felszabadulás katarzis élménye elmaradt.
Könyvem 1994-es magyar, 1998-as francia, tavalyi román, és jövő évi angol, Püski István jóvoltából újbóli magyar megjelentetése (kiegészítve a magyar fegyverszünet és békeszerződés szövegével, képekkel és térképekkel) azt mutatja, hogy a Három Nagy, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy Britannia magyar béke megalkotására vonatkozó tárgyalásainak bemutatásával meghaladhatjuk a nemzeti történetírások hagyományos megközelítési módját. Köztes Európa nemzetei kizárólag saját magukat tartják áldozatnak: az osztrákok az Anschlussra, a csehek Münchenre, a magyarok Trianonra, a szlovákok az első, a románok a második bécsi döntésre mutogatnak.
A magyar szellemi- és közéletben máig indulatos vitát kavarnak a második világháborút lezáró béke problémái: a Magyarország függetlensége és szuverenitása helyreállításának, a szovjet csapatok visszavonásának elmaradása, a megszállás következtében az 1956-os magyar forradalom leverése, a hamarosan a szomszédoktól hermetikusan elzáró vasfüggönnyé változó magyar határok megvonása, a „második Trianon” hitregéje, a magyar kisebbségek védelmének és önkormányzatának hiánya, Beneš elnöki rendeletei. A máig kibeszéletlen témák feldolgozását a Külügyminiszterek Tanácsa magyar béketárgyalásainak bemutatása nélkül aligha lehet elkezdeni. Miért érdemes megismerkednie az olvasónak a több mint hatvan évvel ezelőtti nagyhatalmi alkukkal, diplomáciatörténetünk száraz tényeivel? A nagyhatalmak rólunk, de nélkülünk döntöttek. A befejezetlen béke a magyar békeszerződés végleges szövegéhez fűződő nagyhatalmi viták és döntések története, nemzetközi összefüggéseibe helyezi a győztesek ránk vonatkozó diplomáciai akcióit és tárgyalásait.
A második világháború befejező szakaszában Sztálin és Churchill 1944. októberi százalékos megegyezése, a Moszkvában aláírt 1945. január 20-i magyar fegyverszünet, a Vörös Hadsereg hadműveletei, Magyarország megszállása hazánkat a sztálini Szovjetunió biztonsági övezetébe utalta. Sztálin az egyedüli, a valódi döntéshozó a Köztes-Európára vonatkozó békerendezésben. A Szovjetunió határozta meg a térség államai függetlensége és szuverenitása helyreállításának mértékét, külpolitikai orientációjukat, a szovjet szövetségi rendszerben betöltött helyüket, a politikai berendezkedésük természetét, juttatta hatalomra kormányaikat, vonta meg határaikat. Sztálin a divide et impera elve alapján a térség népeinek megosztására törekedett. Szembeállította egymással a románokat a magyarokkal, a lengyeleket és a cseheket a németekkel, a szlovákokat a magyarokkal. A sztálini béke a manipuláció kimeríthetetlen forrását jelentette az ellentéteket maga javára kamatoztató nagyhatalom számára. Ezt hagyta ránk örökül Joszif Viszarionovics Sztálin. A Szovjetunió hadműveleti övezetébe tartozó Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország esetében nem történt más, mint a fegyverszüneteket némi módosítással békeszerződéssé alakították át.
Magyarország betagozódása a Nyugatba újra éles megvilágításba helyezi, hogy az európai rend, és a Kárpát-medencei béke „szülője” nemcsak a keleti Szovjetunió, hanem a nyugati Egyesült Államok, és Nagy Britannia (igen csekély mértékben Franciaország is). Jelenlegi szövetségeseink elfogadták a pax sovieticát, Köztes Európa területi rendjét. Ne legyenek ábrándképeink: a rendezés végleges! A fennálló európai területi rendet velünk is elfogadtatták az európai stabilitási paktum és az alapszerződések aláírásával. Ez volt az ára az észak atlanti szövetségbe, az Európai Unióba bejutásunknak. Mi több, a magyar béke fenntartásában nemcsak a nagyok, hanem a velünk szomszédos államok összessége érdekelt!
Munkám a nagyhatalmak egymás közötti viszonyának értékeléséhez új szempontokat vet fel. Az amerikaiak 1945-1946 fordulóján, az angolok ennél fél évvel korábban értették meg, hogy mekkora diplomáciai súlyt biztosít Moszkvának a Külügyminiszterek Tanácsának tárgyalásain a térség szovjet katonai megszállása. Molotov a nyugatiak által alkalmazott olasz precedensre hivatkozott, amikor szövetségeseit kizárta Európa keleti feléből, az olasz béke feltételeinek elfogadását az általa diktált „balkáni” (román, bolgár, magyar) és finn béke szentesítéséhez kötötte. Az angol, az amerikai, sőt a francia területi elképzelések a viták tartós megoldásán, az etnikai méltányosság elvén nyugodtak. Ennek ellenére, 1945 végére feladták a Magyarország részére kedvező rendezést ígérő elveiket. 1946 tavaszán elfogadták a szovjet javaslatokat. Az angol, majd az amerikai számítások a Vörös Hadsereg visszavonásának elérésére alapultak. Ebben csalatkozniuk kellett: 1956 forradalmának leverése diplomáciai kudarcuk távoli következménye.
Könyvem a csehszlovák-magyar, a román-magyar vitát is a nemzetközi összefüggéseibe helyezi. Sztálin- Beneš 1943. decemberi moszkvai tárgyalásait követően a Németország ellen felépítendő szövetségi rendszerét Csehszlovákiára alapozta. Beneš azért engedte át Kárpátalját a Szovjetuniónak, hogy a nagy szláv szövetséges Magyarországot sakkban tartsa. Mi több, a kommunista párt Közép-Európában éppen Csehszlovákiában volt a legerősebb. Milyen esélye lehetett ilyen körülmények között Magyarországnak a szlovák követeléssel szemben, vagyis azzal az igénnyel szemben, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak az ott élő magyaroktól? Annak ellenére, hogy a szlovák magatartás a háború alatt nem tekinthető az antifasizmus mintájának, a magyar diplomácia alárendelt helyzetbe szorult a magát a győztes helyzetébe manőverező Csehszlovákiával szemben. Végzetes hibát is itt követett el a magyar külügyminiszter. Gyöngyösi János: az első prágai tárgyalások alkalmával hallgatólagosan elfogadta Clementis érvelését. A szlovák kommunista amellett kardoskodott, hogy nincs szükség a csehszlovák elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek formális visszavonatására, mint a lakosságcsere egyezmény tárgyalási előfeltételére. Clementis azt ígérte, amennyiben Gyöngyösi elfogadja az egyezmény megkötésének elvét, Beneš és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteit nem fogják végrehajtani, noha formálisan nem vonják vissza azokat. Tudjuk, ezután mi következett.
A szomszéd államok minden erőfeszítése ellenére sem került a párizsi békeszerződésbe Trianonra utalás, még a határ leírásnál sem. Mindezeken túl angol, az amerikai és a szovjet (sőt a román esetben a francia) diplomácia egységesen a világháború fő okozójának tartott versailles-i békerendszer, így Trianon elvetéséből indult ki. Litvinov szovjet külügyi népbiztos helyettes béke-előkészítő bizottsága már 1944. júniusban leszögezte, hogy az Egyesült Nemzeteket a trianoni békeszerződés nem kötelezi. A trianoni békeszerződést felülírja a párizsi békeszerződés. Megalkotói sem ugyanazok (a Szovjetunió az előbbiből kimaradt). Párizs érvényben van, Trianon nincs. A párizsi békeszerződésekben intézkednek a versailles-i békerendszer szerves részét alkotó Nemzetek Szövetsége és Állandó Nemzetközi Bíróság felszámolásáról. Ezenfelül éppen Csehszlovákia két vonatkozásban is revideálta a trianoni békeszerződést: a hozzátartozó, többek között a csehszlovákiai magyarokra vonatkozó 1919. szeptember 10-i kisebbségvédelmi szerződést elvetette, a trianoni határt a pozsonyi hídfőnél Magyarország hátrányára változtatta meg. Csehszlovákia Európában az egyetlen sikeres revíziós hatalom, amelynek a trianoni határvonalat sikerült megváltoztatnia. A kortársak felismerték ennek elvi jelentőségét: Carlile Aylmer MacCartney, a Foreign Office Research Department magyar referense a pozsonyi hídfőre nézve megállapította, hogyha a „trianoni határ nem szent és sérthetetlen, hanem ott ahol hasznos és kívánatos megváltoztatható, akkor több olyan terv létezik, ahol sokkal jobban indokolt Magyarország javára változtatni.” Csehszlovákia 1946. novemberben, télvíz idején a magyar lakosság egy részének Csehországba deportálásával elsőként rúgta fel a még alá sem írt párizsi magyar békeszerződést, annak 5. cikkelyét és az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosság-csereegyezményt. A pozsonyi hídfő Csehszlovákiához csatolásával a trianoni békeszerződést, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásával a kisebbségvédelmi szerződést szegte meg, az Atlanti Charta I. II. és VI. pontjával és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányával egyetemben.
Más vonatkozásban: milyen esélye lehetett Magyarországnak Sztálin vasakaratával szemben, aki az általa Mihály román királyra kényszerített Groza-kormány védelmében Észak-Erdélyt Romániának ítélte? Igaz, a magyar béke-előkészítés késedelmesen és hátránnyal indult, illúziók hatották át. Mindazonáltal hiába indítványozott 1945. szeptember 20-án az amerikai külügyminiszter Magyarország javára határváltoztatást angol támogatással, mi több a francia külügyminiszter egyenesen etnikai vonalat és kisebbségvédelmet. Még a magyar „autonómia” is csak évek múlva, Sztálin kezdeményezésére, szovjet módra jöhetett létre a Székelyföldön, nyelte el még később a román nacionalizmus örvénye. A kis és gyenge államok- akár a győztesek, akár a legyőzöttek táborába tartoztak- a békerendezés eljárásmódja, nagyhatalmi jellege miatt nem tudták érvényesíteni érdekeiket. Ezzel egy időben Köztes-Európa államai képtelennek voltak ellentéteiket egymás között rendezni. Politikai éretlenségük és gyengeségük legfőbb jeleként újra a nagyhatalmak döntőbíráskodásához, beavatkozásához folyamodtak, hogy balkáni civódásaik felett ítélkezzenek! A győztes Csehszlovákia kíméletlenül tiporta el a magyarokat. Groza Romániája a Szovjetunióval a háta mögött semmit nem engedett a magyar demokrácia kormányának.
A párizsi békeszerződések (1947), az osztrák államszerződés (1955) és a német végleges rendezés (1990) a jelenlegi európai rend pillérei. Az utódállami válságok provokáltak véres összecsapásokat, de a nagyhatalmak által a második világháború lezárására szánt rendszer minden igazságtalansága ellenére szilárdnak mutatkozott. A fennmaradt problémák nagy része a szovjet, az amerikai és az angol döntések következménye. A győztes nagyhatalmak külügyminisztériumainak háború utáni terveit készítő szakértői mindezt világosan látták. Mint ahogy Kertész István, béke-előkészítésünk vezetője is 1946 őszén előre látta, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy Britannia Magyarország (és Románia) helyét úgy jelölték ki Európában, hogy a Kárpát-medence békéjének egyetlen kérdésére sem adtak érdemi választ. A béke befejezetlen. Valódi békét Magyarországnak és szomszéd államainak kell megteremteni, felszámolni a sztálini örökséget, vagyis az egymásnak feszülést, a Bibó féle „kisállami nyomorúságot” a határok nélküli Európában!
Budapesten, 2008 nyarán
Fülöp Mihály
