Ma mutatják be a Magyar Nemzetstratégia című kötetet Budapesten (Testnevelési főiskola, XXII. ker. Alkotás u. 44 – 18 órakor). A bemutatón Nagy Katalin, a HírTV szerkesztő-riportere kérdezi a neves alkotókat. A kötet a Magyar Konzervatív Alapítvány és a Püski Kiadó gondozásába jelenik meg. A bemutató előtt, 17 órakor sajtótájékoztató lesz. A kötet szerzői között van Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke is.
Duray írásának címe: A nemzeti és európai magyar politika szerkezeti és műveleti szempontjai, mely a IX. Jakabffy Elemér Napok alkalmából, a „Kárpát-medencei magyar egység – megosztottság” címmel megrendezett konferencián (Szatmárnémetin, 2008. május 24-én) elhangzott előadásnak átdolgozott, bővített változata. A tanulmány teljes terjedelme Duray Miklós honlapján olvasható (www.duray.sk), mi most a Pártpolitika című fejezetből közlünk egy részletet, melynek számos felvidéki vonatkozása is van.
* * *
Az elszakítottságban élő magyar közösségeknek – akár tetszik, akár nem – önvédelmi okokból, a szétforgácsolódásuk megakadályozására egységpártban kell tömörülniük. Vannak azonban átmeneti helyzetek.
Mit lehet, vagy mit kell tenni akkor, ha mégis létrejött a többpártiság, noha a körülmények nem kedvezőek a fenntartására.
Az eredményes működtetésre alkalmatlan többpártiság alaptípusa a rendszerváltozáskor a Felvidéken jött létre 1990-ben, amikor három magyar politikai párt alakult, majd számuk később – 1996-ban – ötre emelkedett.
Az sem hanyagolható el, hogy miképpen alakultak a viszonyok és a kapcsolatok a három párt között. Az egyik (FMK) szerves részévé vált a – korábban a kommunista párt által vezetett Népfront mintájára létrejött – szlovák rendszerváltó ernyőpártnak. A másik (MKDM) élvezte a római katolikus egyház támogatottságát, főleg az egyházban működött volt kommunista ügynökök és békepapok támogatását. A harmadik (az Együttélés) pedig maga mögött érezhette azon felvidéki magyarok jelentős hányadát, akik korábban egy magyar közművelődési szervezethez (a Csemadok-hoz) kötődtek. Az okosabbak számára egyértelmű volt, hogy hárman, külön-külön nem versenyezhetnek az 1990-es parlamenti választásokon a választók szavazataiért. Ezért két lehetőség volt: be kell sorakozni a kommunista hagyományoknak megfelelően a rendszerváltó ernyőpártba (mint a Népfrontba), vagy a kettős koalíciót kikényszerítve kell megmérettetni a magyar választók súlyát. Azon az áron is, hogy a magyar koalícióba belépő egyik fél sokkal többet áldoz bele, és ezt a közösségi siker érdekében nem fogja a másiktól számon kérni. Ez, a második megoldás akkor sikerre vezetett. Ebből több évre hasznosítható tanulságot lehetett levonni: koalíciós politikát kell folytatni a politikailag megosztott magyar társadalomban, de el kell választani a közösségi érdekeket a pártérdekektől. Tehát először tárgyalni kell a célkitűzésekről, majd ez után a pozíciók elosztásáról. A Felvidéken ez – többé-kevésbé – így működött 1998-ig, akkor egyesültek a magyar pártok. Mert egységben viaskodni és utálni egymást társadalmilag kevésbé veszélyes. A pártegyesülés legsúlyosabb hibája az volt, hogy a mezők felosztásáról vitatkoztunk és nem az egyesülés utáni célokról. Ezért mintha 2008-ban sem lennének igazi célok.
Ehhez képest fordítottan zajlottak az események Kárpátalján, Romániában, Délvidéken, Horvátországban. Kezdetben mindenütt létrejött a politikai egység, de rövidesen megindult az egységpártok osztódása.
A magyar egységpártok megalakítása kezdetben természetes jelenségnek tűnt, de másfél évtized távlatából már nem biztos, hogy ez csupán egy belülről fakadó, természetes folyamat volt, mintahogy a szétdarabolódásuk sem az volt.
A Felvidéken a kezdeti szétszakítódást az egyéni indíttatásokon és a szlovák politikusok sugallatain túl Magyarországról az SZDSZ, a Fidesz és a KDNP is támogatták – ez 1994-ben véget ért. Kárpátalján az MSZP előzte balról az MDF-et, ezért 1992-ben már tudvalevő volt, hogy létrejöhet a szakadás, és arra a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének belső hibái is okot adtak. A magyarság talán Romániában volt politikailag legdifferenciáltabb, ám pártos megosztódásának elindításában a Project on Ethnic Relations nevű amerikai szervezet neptunfürdői akciója játszotta a főszerepet. Igencsak feltűnő volt, hogy nem az RMDSZ hivatalos vezető testületével kezdett tárgyalni, hanem saját céljainak megfelelően válogatta ki a szereplőket. A romániai magyar politika megosztottságának fő törésvonala a mai napig ebben a sávban húzódik: Markó Béla vagy Tőkés László. Ha nem lesz kiegyezés, mind a ketten bukhatnak. A Délvidéken az MDF vereségének előjelei indították el 1993-ban a vajdasági magyarok politikai szétforgácsolódását – négy magyarországi párt erőtere szerint: az MDF (akkor volt szétesőfélben), az MSZP (épp a hatalom átvételére készült), a KDNP (titkosszolgálati tevékenységgel akkor éppen megosztva) és a kisgazdák (éppen akkor szétforgácsolódva) között. Az pedig nyilvánvaló, hogy Horvátországban a Horn-kormány (1994 – 1998) kereste meg ideológiai szövetségeseit és sikerült általuk szétrombolnia az amúgy is gyenge, akkor már a szerb–horvát háborúval hányattatott magyar közösséget. Romániában pedig a magyarországi pártpolitika is játssza az előbb említett másfél évtizedes törésvonal mentén évek óta a saját külön derbijét – ennek véget kellene vetni.
Hasznos lenne megfogalmazni néhány pártpolitikai alapelvet. Lehet, hogy nem sikerül betartatni őket, de talán megszívlelni mégis lehet:
– a nemzetpolitika nem válhat a pártérdekek függvényévé;
– ha nem jön létre mintaszerű állapot a nemzetpolitikában, a pártpolitika a nemzetet veszélyeztető helyzeteket teremthet;
– kisebbségi viszonyok között pártpolitikai érdekeket vagy gazdasági csoportérdekeket érvényesíteni közösség elleni bűntett;
– ha létrejött a kisebbségi viszonyok között a többpártiság, azonnal meg kell kezdeni a koalíció vagy egyéb szövetség kialakítását.
Persze, ezek a „bölcsességek” nem taníthatók. A gyakorlat azt mutatja, hogy minden egyes esetben a saját bölcsesség vagy butaság, illetve a keserűen megszerzett tapasztalat a döntő. A Délvidéken 1994-től 2007-ig tartott, amíg sikerült az akkor – magyarországi segítséggel is – szétvert egységpártból megalakult kis pártocskákat koalícióba szervezni. A törekvés eredménnyel járt, mert 2007-ben fontos hadállásokat szereztek meg mind a tartományi, mind az országos parlamentben. Romániában az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség koalíciós kísérlete 2007-ben az Európai Parlamenti választások előtt, majd az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt egyezkedése 2008-ban a helyhatósági és megyei választások előtt sikertelen volt. Ha a 2008. évi őszi parlamenti választások előtt sem születik meg az együttműködési megállapodás, vagy legalább a fegyverszüneti egyezmény, veszélybe kerülhet a bukaresti magyar parlamenti képviselet.
Magyarországon azonban mintha a társadalom szétesettsége és a közbizalom mélyre süllyedése ellenére is körvonalazódna a megújulás esélye: egyre többen tudatosítják, hogy változásra van szükség, és egyre többen látják, hogy ez újabb terhekkel fog járni. De mintha arra is sokan rájöttek volna: nem elegendő a kormányváltás. Jogszerkezeti és szemléleti változás is szükségeltetik.
De csaknem elfelejtkeztünk egy fontos nemzetpolitikai mozzanatról: az RMDSZ első, 1996-os kormányba lépéséről, majd az MKP első, 1998-as kormányzati szerepvállalásáról. Mindkettő történelmi fontosságú esemény volt, mert Trianon óta először történt meg, hogy az elszakított magyarság politikai pártjai önállóan válhattak egy-egy utódállam kormányának részévé. De mindkét esetben megmutatkozott a nemzetpolitikai példamutatás hiánya is. A kormánykoalíciót létrehozó tárgyalások a magyar párt részéről itt is, ott is, pártpolitikai alapon és kereskedelmi szempontok szerint zajlottak. A magyar pártok mögött meghúzódó gazdasági érdekcsoportok érdekei a nemzeti közösség érdekei elé kerültek. Az ebből kialakuló közhangulat, elsősorban Székelyföldön, nagyban hozzájárult a romániai magyar politika kettéválásához, és ehhez az a szabadosság is hozzájárult, hogy 1996-ban az RMDSZ és a többi kormánypárt nem kötött koalíciós szerződést, noha együtt kormányozták az országot. A szlovákiai magyar politikában az MKP nyolc éves kormányzati szereplése hasonlóan feszült helyzetet teremtett, de mivel volt koalíciós szerződése, és azt a párt (MKP) választmánya is elfogadta, az elégedetlenség nem vezetett pártszakadáshoz. Ehelyett 2007-ben az MKP tisztújító közgyűlésén fontos személycserék történtek – a gazdasági érdekcsoport addigi politikabefolyásolási lehetősége kiszorult a pártból. Azt azonban nem tudni, hogy az egyéb megosztó kísérletek ügynökeit sikerült-e semlegesíteni.
A megosztottság taglalásának közepette – arról nem is szólva, hogy hátterének pontos rajza már-már a bűnügyi krónikák lapjaira is beillenék –, nem említettünk egy fontos elvi kérdést: a szövetségkötés alapfeltételét. Ez elsősorban az elszakított magyarok politikai pártjainak esetében fontos szempont.
Amikor 1990-ben szétágazva alakult ki a felvidéki magyar politikai közélet, az egyik párt, az (FMK) azt vallotta, hogy már választott szövetségest, noha még be sem volt jegyezve az akkori törvény szerint. Jogilag még nem létezett, még nem tudta, mennyi a támogatója, de már volt szövetségese.
Ebből egy tanulságot kell levonni: szövetségi politikát csak akkor szabad megfogalmazni, ha önálló vagyok és ismerem saját erőmet és világosak a célkitűzéseim. De van ennek más tanulsága is: ha pártpolitikai alapon vagy hatalmi stratégiák szerint kötök szövetséget, lemészárolom a nemzetpolitikát.
