Afrika, Afrika! – sóhajtottak lemondóan a konfliktusok értői az első kongói és nigériai polgárháborúk láttán. Szlovákia, Szlovákia! – sóhajthatnának a Kárpát-medence északi részének nem szlovák elemzői, ám megmaradnak az uniós udvariasság jegyében.
Ez a szakértői tárgyilagosság illik is a helyzethez – vér nem folyik, az asszimiláció csak tízévenként, a népszámláláskor tűnik fel kézzelfogható rémként –, s hogy néhány perifériára szorult felvidéki költő és történész már a múlt század végén etnikai alapon folytatott hideg polgárháborúról beszélt, azt mindenki a költői túlzások birodalmába sorolta vagy figyelemre sem méltatta.
A Magyar Atlanti Tanács és a Szlovák Atlanti Bizottság december 9-i konferenciája is a magyar–szlovák viszonyt vizsgálta az euroatlanti integráció fényében. Csupa okos gondolat, csupa jó szakértő. Elhangzott, hogy a 19. század a magyaroké, a 20. század a szlovákoké volt, hogy a dualizmus idején a szlovákság erőteljes elmagyarosítása még ma is fájó seb, s természetesen fájó a magyarok számára is a benesi dekrétumokat követő áttelepítés és a csehországi deportáció. (Mintha egy tartozik-követel oldal lenne a két nép történetében, amelynek egyenlege könyvelői szemmel lényegében rendben van.) A benesi dekrétumok szelleméhez való szlovák ragaszkodás valóban képtelenség, annál is inkább, mert nincs Magyarországon egyetlen jelentős politikai erő, amely terület-visszacsatolásra gondolna, de a trianoni magyar traumát a szlovákoknak is tudomásul kéne venni. És így tovább.
Az autonómia riasztó szó Pozsonyban: a belső különállás biztosítása kétszer is Csehszlovákia széteséséhez vezetett – s mért ne követhetnék a leválás útját egy magyar autonóm terület polgárai? De mit kéne tenni mégis, ha Dél-Tirol, Katalónia és a finnországi svédek példája nem segít? Az unió – hangzott el – magától nem fog lépni, de ha Magyarország kezdeményezi a magyar kisebbség kollektív jogainak napirendre tűzését, rákényszerül. Annál is inkább, mert a történelem eltérő felfogása már a napi létezés szintjén is olyan viszály forrása lett, amely az egykori jugoszláv tagköztársaság, Macedónia és Görögország közti konfliktust is felülmúlja.
Lehet, hogy a „költői” perifériának van igaza, hideg polgárháború folyik? Sajnos, a tudomány is figyelmeztet az etnikai konfliktus öngerjedésére, mely csak a forró fázisban válik öntörvényűvé, kicsúszva a politikusok kezéből. Pavol Fric az Ellenpróbák című, a szlovák-magyar viszonyt vizsgáló, 1993-ban megjelent szociológiai tanulmánykötet egyik szerzőjeként a konfliktus okait tartalmazó jegyzékbe mottóként belevette azt, ami az egyszerű emberhez oly közel áll: „Elég, ha elcsattan egy pofon és… Igen, nem kell több, mint hogy a kocsmában elcsattanjon egy pofon, amelyet szándékosan (rosszul) értelmeznek, és a válasz egy etnikailag motivált támadás lesz, amely következésképpen szélesebb etnikailag motivált reakciót vált ki az ellenkező oldalon, és már senki sem lesz képes megfékezni a tömeges etnikai erőszak lavináját, mint amilyen ma Boszniában pusztít.”
Akkor, a kilencvenes évek elején ezt a kisembernek érthető „etnikai pofont” megúsztuk. Csakhogy Szlovákia épp brüsszeli értelemben véve nem homogén, mint Magyarország, hanem kisebbségeivel (magyarok, ruszinok, cigányok) egy multikulturális ország. Pillanatnyi – vagy fiatal államként történeti? – célja mégis a nemzetállami homogenizálás. S ami még szomorúbb, hogy a harminc éven aluli fiatal szlovákok hatvan százaléka kifejezetten nem kedveli a magyarokat.
Tamáska Péter történész, Magyar Hírlap
