Czine Mihály szülőföldjén eddig nem jártam, mégis képzeletemben sok-sok mozaikcserepet őrzök erről a vidékről. Elsősorban az ő megnyilatkozásai alapján, hiszen írásaiban, előadásaiban, illetve baráti beszélgetések során mindig felvillantott egy emlékcserepet az ottani tájról és emberekről, de régebbi olvasmányaimban Krúdy Gyula nyírségi és szatmári hangulatai, ízei is jó eligazítónak bizonyultak.
Miska (Ő már csak azt szerette, ha így szólították) szülőfalumban – Szilicén – is hasonlóképpen parolázott az emberekkel: utcán, kultúrházban, kocsmában: Miska vagyok!
Írásai és felejthetetlen előadásai alapján ismertem meg a hodásziakat, s közöttük Liszkay tanító bácsit, aki a betűvetésre fogta, Siket Mihály tanító urat, aki elindította a művelődés útján, és népes családját: édesanyját, édesapját, testvéreit, s velük édesapja juhász társait és nehezen számba vehető komáit, barátait.
Halálának tizedik évfordulóján, január 23-án (Istenem, még most is élhetne, hiszen életének teljében távozott és április 5-én lesz születésének 80. évfordulója!) került sor hodászi szembesülésemre, mert a szülőfalu mellszobrot állíttatott neves földije tiszteletére, s erre jómagam is meghívást kaptam. A meglepetéseim sora azzal indult, hogy az odavezető út kavargó köddunyháit Hodászon csillogó napsütés váltotta fel. Még nagyobb meglepetés, hogy a szülőfalu központjában Czine Mihály emléke dominál. Ilyen tisztelettel és alázattal neves szülötte előtt szülőhelyen még nem találkoztam.
Az épületet, ahol Czine Mihály kisiskolásként a betűvetést tanulta, községi könyvtárrá építették át, és homlokzatán öblös betűkkel hirdeti: CZINE MIHÁLY KÖNYVTÁR. Az épület bejárata mellett márványtábla örökíti meg, hogy melyik években koptatta itt a református iskola padjait. Bent pedig egy szakszerűen és ízlésesen megkomponált emlékszoba idézi Czine Mihály életútját, munkásságát és az élete mottójául választott Ady gondolatot: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” A teljességhez pedig még az is hozzátartozik, hogy a hodászi nyugdíjas klub is Czine Mihály nevét vette fel.
A Czine Miháylról elnevezett helyi könyvtár
Mondhatnám Hodász központjában minden együtt van: a kecses templom, a községháza, a községi könyvtár, a csodálatos iskolapalota és a világháborús emlékmű. Ez az egység valódi teljességét Czine Mihály mellszobrának a felavatásával érte el, a református templom kertjében. Czine Mihály kálvinista elkötelezettsége szellemében az ünnepség a templomban istentisztelettel kezdődött, ahol gyermekként és ifjúként a karzaton a gyülekezettel együtt énekelte a zsoltárokat, dicséreteket és hallgatta az igehirdetést, amiként később maga is pataki diákként, mint legátus, tolmácsolta a bibliai üzenetet. Mi sem természetesebb, hogy az áhítattal teli együttlét a 90. zsoltár eléneklésével kezdődött: Tebenned bíztunk eleitől fogva…, ami Czine Mihály szerint /is/ legteljesebben fejezi ki az ember Istenbe vetett bizalmát, a református hit alapjait, amolyan kálvinista himnuszi méltósággal.
A szertartás után avató beszédet mondott dr. Végh Károly irodalomtörténész, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a czinei életmű gondozásában, írásainak az összegyűjtésében és felejthetetlen személyének az átörökítésében. Tartalmas expozéjában felvillantotta Czine Mihály egyéniségét, tanári, tudósi portréját és gondolatainak aktuális üzenetét a ma emberének: magyaroknak itt, a határon kívül és szerte a világban, de a Kárpát-medencében velünk élő más nemzeteknek is. Kiemelte, hogy a magyar irodalom jelesei közül következetesen vállalt nézetazonosságot Ady Endrével, Móricz Zsigmonddal, Krúdy Gyulával, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Tamási Áronnal, Kós Károllyal, Fábry Zoltánnal, Nagy Lászlóval, Sütő Andrással…, és másokkal, akiknek a nevei oldalakat töltenének be, s Istennek hála: a sor egyre gyarapodik.
A hodászi református templom
Jellempróbáló időket élt, mellőztetéseit, elhallgattatásait derűs kedéllyel és emberi bölcsességgel tűrte. Bátor kiállásaiért visszatartották professzori kinevezését, akadémiai tagságát, s volt idő, amikor egyetemi előadásaiban is korlátozták, könyveinek kiadását hátráltatták. Ő a visszavonulás és megjuhászkodás helyett kiszélesítette katedráját a határon kívüli magyarokra és szolgálatait a református egyház keretében belül.
A Borsi Antal szobrászművész által készített mellszobrot dr. Veres János, pénzügyminiszter, a község országgyűlési képviselője és dr. Végh Károly leplezte le. Az első koszorút gyermekei: Erzsébet és János helyezte el, sajnálatos, hogy neje és életének hűséges társa: Erzsébet asszony betegsége miatt nem lehetett jelen. De, ott voltak a helybéliek, közöttük a volt diáktársak; az irodalom, a tudomány és közélet jeles képviselői, többek között Glatz Ferenc, a MTA volt elnöke /akit a pártpolitikai farkasvakság gátolt meg abban, hogy tudását és tehetségét magasabb tisztségben kamatoztassa a magyar nemzet javára!/, Görömbei András akadémikus, Márkus Béla irodalomtörténész és a határon túli magyarok képviselői.
A határon túli magyar nemzeti közösségek nevében azt is el kell mondani, hogy Czine Mihályt valamennyien az anyaország utazó kisebbségi nagykövetének tartottuk, aki már a hatvanas évek második felétől rendszeres vendége volt rendezvényeinknek: művelődési táboroknak, irodalmi, közéleti rendezvényeknek és szakmai továbbképzéseknek. Amíg otthon narodnyikként és nacionalistaként ítélte vesszőfutásra az /Aczél/kemény ideológia, tájainkon pedig minden lépését és szavát sunyi besúgók hada kísérte, ő egyszemélyes intézmény lett; családja költségére és a megíratlan műveinek rovására. Még betegsége enyhülése után is vallotta: menni kell, ha az embert hívják, és időt kell találni az emberekkel való beszélgetésekre. Varázslatos képessége volt az emberi kommunikációra, a történelmi időben talán népvezér is válhatott volna belőle, mert az alázat, tisztelet és tolerancia mellett tűz is lobogott szavaiban. Nem volt semmilyen párt tagja, ezért még most is pironkodnunk kell amiatt, hogy a rendszerváltoztatás időszakában együgyű világkalandorok lekommunistázták őt, amit haláláig sebként hordozott. Ő a közelítés emberének tartotta magát, aki hitte az értelmiségi véleményformálás fontosságát, s Tamási Áronnal együtt vallotta, hogy nem elkerülhetetlen a politikai és szellemi nemzet szembenállása. Sajnálatos, hogy a halála óta eltelt időben a népszolgálatot pénzre váltó percemberek inkább újabb árkokat ásnak, mintsem a meglévőket betemetnék!
Czine Mihály szobrának avatása
Czine Mihály szívélyessége utánozhatatlan volt. Kitárt jobbja, baráti ölelése – kijárt férfinak, nőnek egyaránt – talán a legjellemzőbb mozdulata közé tartozott. Olyan természetességgel tette, hogy még a sziklányi gátlásokkal küzdőket is megpuhította. Ugyan hol van ennek a partneri parolázásnak a forrásvidéke? – tettem fel sokszor önmagamnak. Családi hagyomány, netán szülőföldi tradíció? A választ most Hodászon kaptam meg: mindkettő. A közel háromszáz főnyi emlékezőt a hodásziak olyan figyelmességgel és kedvességgel vették körül, ahogy Czine Mihály szokott vendégeiről gondoskodni. Mindent megtettek azért, hogy méltóak legyenek hozzá. Készséges útbaigazítás, lépten-nyomon kedves tájékoztató – és maga a megvendégelés: felülmúlhatatlan! Felért egy királyi fogadással: ízekben, figyelmességben és szívességben egyaránt. Amíg az ember a csábítóbbnál, csábítóbb étkeken és italokon legeltette a szemét, addig összeállt egy alkalmi kórus, amely szabolcsi és szatmári dalokkal köszöntötte a vendégeket, s közöttük is azokkal, amelyek Czine Mihálynak is kedvesek voltak, s olyan széles jókedvvel dalolta őket… S a végén az útrakelők kaptak egy tasak almát, amely a Bibliában és a az itteni emberek életében is egyaránt a legfontosabb gyümölcs. Csak azt nem értem, hogy miért kell távoli országokból behozni olyat, amelyik a szabolcsi almát meg sem közelíteni?!
Hodászról elindulva Kassára egy abauji település: Stósz jutott eszembe. Ha az észak-abaúji fenyvesek alatti település és a szatmári rónán lévő Hodász messze is esik egymástól: a stószi Fábry Zoltán és a hodászi Czine Mihály annál közelebb, mondhatni: rokonok. Nem csak ismerték, hanem kölcsönösen is tisztelték egymást. Fábry Zoltán 70. születésnapjára /1967/ a kor legjelesebb magyar írói méltatták „az oltárőrzőt”, „Észak oszlopát”, „a jellem szerzetesét”, s mégis mikor stószi otthonában Czine Mihály társaságában felkerestük és vártuk, hogy szól az életéről, ő csak annyit mondott: Beszéljen róla inkább Czine Mihály, mert életének és munkásságának a lényegét ő értette meg és vetette papírra a legteljesebben. Kettejük hittel vállalt közös elkötelezettsége volt: a magyarság értékeinek a megőrzése, felmutatása, megújítása és védelme a környező országokban fellángoló nacionalizmusoktól. Rokonságuk pedig a tiszta erkölcsben rejlett, amelyet olyan alappillérek tartottak, mint: az emberi hang / vox humana/, a szeplőtlen tisztesség és a makulátlan jellem. Mivel ezek egyre érezhetőbben visszaszorulnak közéletükben – itt és odaát egyaránt! – ezért most is aktuális a stószi és hodászi őrhely Adyval küldött üzenete: Őrzők, vigyázzatok a strázsán!
Máté László
Részlet az emlékszobából
Emléktábla
