Aich Péter jegyzete – Alkalmanként a szlovákiai magyar politikusok fejére olvassák, hogy túl hevesek, szélsőségesek, sőt irredenták, és szítják az ellentétet – többnyire azért, mert állítólag nem választják meg a megfelelő időpontot bizonyos témák megnyitására. Meglehet, naiv a kérdés, mégis megkockáztatom: miért baj az, ha szóvá teszem, ami zavar, vagy amit szeretnék? És egyáltalán: van Szlovákiában megfelelő alkalom arra, hogy magyar kisebbségi gondjaimat kifejezzem, óhajaimat artikuláljam? Bármit teszünk szóvá, azonnal unisono lekussolnak, s tudtunkra adják, hogy átlagon felül gondoskodnak rólunk.

Ha jobban belegondolok, ez így is van. Átlagon felül törődnek velünk. Csak az a baj, hogy ez nem túlságosan ízlik nekünk. Pontosabban: egyáltalán nem ízlik. Ritkaságszámba megy, ha megkérdezik, ugyan mit is szeretnénk és hogyan, hirtelen nem is jut eszembe, mikor volt ilyen, mindig jobban tudják, mitől legyünk boldogok. Mert hát úgy viselkednek velünk, mint egy gyámoltalan, korlátolt képességű, fogyatékos gyerekkel, akinek meg kell mondani, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, mi neki a jó és megfelelő. Valamint rendszeres időközökben az ujjára kell koppintani, hogy ne feledje: vigyáznak rá, felügyelik és körmös lesz, meg egyéb dádá, ha nem fogad szót, s nem viselkedik az utasítások szellemében, azaz nem attól lesz boldog, amivel boldogítani kívánják. Pedig azt hittem, felnőttünk már. Vagy mégsem? Hogyan is értelmezzem mindezt? Netán nem én vagyok, aki neveletlen gyerekként viselkedik?
Nagyon kíváncsi lennék, mit tettek volna úgy száz évvel ezelőtt, ha az akkori magyar társadalom viselkedik úgy az akkori kisebbségekkel, mint ahogy azt ma teszik velünk. Jó, tudom, nem volt az ideális. Volt egy aránylag liberális nemzetiségi törvény, csak sajnos nem tartották be úgy, ahogy kellett volna (közbevetett zárójeles kérdés: és ha ma garantálnának olyan jogokat, mint az a törvény?). Mert ha akkor okosabban viselkednek, akkor a Magyar Néppártból nem nő ki 1905 december 14-én Hlinka Szlovák Néppártja (amely többek között épp a nemzetiségi törvény betartását követelte). Meglehet, hogy mindezt manapság mindkét oldalon eltúlozzák, mármint az értékelést, na de akkor arra is tekintettel kéne lenni, hogy az elmúlt 100 év alatt más változás is történt, hogy például manapság mégis másképpen illik a nemzetiségi kérdést kezelni. Ugyanis mintha mifelénk ez alatt a 100 év alatt semmi sem változott volna ebből a szempontból. Azaz egy kicsit mégis: volt azóta egy kis kommunizmus, ami a nacionalizmussal és sovinizmussal vegyítve eléggé emészthetetlen egyveleggé vált, annyira, hogy vannak, akik nem is tudnak szabadulni tőle. Olyan ez, mint a reuma: itt-ott némileg enyhíthető, de idővel csak rosszabb lesz, gyógyítani nem lehet.

Több megnyilvánulási formája van az újkori paternális nacionalizmusnak. Ilyen például a készülő nyelvtörvény, amelyről egyelőre (mézesmadzagként?) azt mondják, hogy szinte egyáltalán nem érinti köznapjainkat, úgyhogy nem is érti az ember, minek lesz akkor mégis. Nem beszélve arról, hogy egy nyelvnek lehetnek szabályai, de amint paragrafussá merevítik azokat, holt nyelv lesz abból. Minden nyelvet tanulatlan, analfabéta néptömegek alakítottak ki (értsd: nem doktori disszertációk alapján), semmi szabály nem volt hozzá, szerencsére, azért lett minden nyelv a maga nemében olyan szép; nekem a magyar, egyik barátomnak a szlovák, a másiknak a német és így tovább. De ha nyelvhelyességben vétkezek, az mégis más, mint ha valakinek a zsebéből kilopom a pénztárcáját. A nyelvhelyesség elleni vétek legföljebb a műveletlenség jele, s nem egészen érthető, miért kell a műveletlenséget büntetni. Azzal meg van oldva a probléma? Nem volna jobb visszaállítani a szó becsületét? Erről jut eszembe: ha már büntetni, akkor elsősorban és kiemelten azokat, akik az ilyen hülyeséget kitalálják, az anyanyelvi melldöngetőket. Ha én valamit rosszul írok-mondok, akkor javítsanak ki, esetleg tegyenek róla, hogy emiatt műveletlennek és hülyének nézzenek, bár jobb volna, ha lehetővé tennék, hogy képességeimhez mérten művelődjek, például hogy az édesanyáknak több idejük legyen mesét mondani, s ne a tévét vagy videót kapcsolják be nekem helyette, s hogy az édesanyák nyelve is a mesék szintjén legyen, ne pedig sms-szintű. Ha pedig ez sem segít, az már tényleg az én bajom, ha hülye maradok, és nem tudom magam rendesen kifejezni, megértetni, nem pedig a párt és az állam bácsi baja.
Szóval ez a gond: mindig meg akarják mondani, mi nekem a jó, függetlenül attól, nekem mi erről a véleményem. Azaz nem arról van szó, hogy nekem legyen jó, hanem arról, hogy annak akarata teljesüljön, aki erősebb, mert többségben van, s úgy véli, gátlástalanul bármit parancsolhat nekem, s még azt is előírhatja, mit hogyan mondhatok és írhatok. Mondjuk a szülővárosom (-falvam) nevét. Nagylelkűen megengedik, hogy otthon ne a hivatalos nyelven beszéljek, de a nyilvánosság előtt már az anyanyelvem használatába is beleszólnak. Az elképzelés szerint bizonyos szavakat – ilyen például az autonómia, amitől itt mindenki megbízhatóan bedilizik (hacsak nem a szlovák autonómiáról van szó, mert az – a magyartól eltérően – jogos és indokolt, sőt hazafias tett), de a földrajzi elnevezéseket is – tilos lenne kiejteni s leírni. Mert micsoda dolog az, hogy a magyar nyelvet használva Pozsonyt, Kassát emlegetem, miközben azokat hivatalosan másképp hívják, azaz olyan, hogy Pozsony vagy Kassa tulajdonképpen nem is létezik. (Mellékesen: Bratislava is csak 1919 óta van, a korábbi korról szólva miért nem Prešporoknak mondják?). Pressburgnak esetleg szabadna nevezni? Vagy Prágát, Varsót sem lesz szabad? Vagy akár Bécset? Azt Wien-nek kell majd? Szlovákul beszélve ez különösen furcsán fog hangzani, lévén hogy a szlovák víno (= bor) szó ugyancsak hasonló hangzású.

Tehát nyilván tényleg úgy kell bánni velem, mint egy gyámoltalan, fejlődésben elmaradt személlyel. Egyszerűen nem fogom föl, miért kell egy más nyelv használatába beleszólni a politikai határok mentén. Hogy ez a Schengen mire volt jó? A földrajzi nevekkel ugyanis még jóval Schengen előtt az történt, hogy ahol bizonyos kapcsolatok voltak, ott az elnevezések is bekerültek a kapcsolatokat teremtő nép nyelvébe, s ebben nota bene! a magyar egyáltalán nem kivétel. Vagy a magyarnak mégis kivételes helyzete van, speciel itt Szlovákiában? Mert hiszen úgy törődnek itt vele, hogy úgy tûnik: a magyar kisebbség (a nyelvével együtt) kivételes helyzetben van Szlovákiában.

Mit is mondjak erre? Meg kéne köszönni, igaz? Hát köszönöm szépen. De nem kérek belőle.
(Szabad Újság)