Mikor a Szlovákia és Magyarország nemzetiségi politikáját hasonlítják össze, az északi oldalról esetenként elhangzik a reciprocitás elve. Ezen elképzelés szerint olyan jogokat kellene adnia az egyik államnak a területén élő nemzetiségek számára, mint amilyeneket a másik ad a saját területén élőknek. Ez az nézőpont jelenleg már egyáltalán nem elfogadható, hiszen a szemet szemért, fogat fogért elvet követi. Jelenleg az igényekből kell kiindulni, és akár a pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. A cél az, hogy minden állampolgár otthon érezze magát. Ennek ellenére el lehetne játszani a gondolattal, hogyan nézne ki e két ország nemzetiségi politikája, ha úgy alkalmazná azt az egyik, mint a másik.

Ha Magyarország a szlovák nemzetiségi politikát alkalmazná, nem lenne „tót“ előnevű települése az országnak. Tótkomlós nevét mondjuk Apponyifalvára keresztelnék át, aki a szlovák történelmi emlékezetben az erőszakos magyarosítás jelképévé vált. De a szlovák lakosságú Pilisszentkereszt sem úszná meg. Neve talán Magyarújhely lehetne (Slovenské Nové Mesto analógiájára). Ezen településnevek természetesen csak magyar változatban lennének használhatók. Szintén a történelem berkeiben maradva a szlovák személyneveket lefordítanák. Andrej Hlinka helyett Agyagos András, Rastislav Štefánik helyett Istvánka Rosztiszláv szerepelne a tankönyvekben.
A közigazgatási rendszerben lenne talán a legkisebb változás. Mivel a Dunától délre nem élnek nagy tömbben szlovákok, így az ősi megyerendszert nem kellene átszabni. A településrendezés keretében viszont könnyen meg lehetne oldani, hogy minden szlovák többségű falut magyar többségű településhez csatoljanak.
Szó sem lehetne nemzetiségi önkormányzatokról. Ha egy-egy etnikum száma alapján az országgyűlési választások alatt nem képes egy öt százalékot elérő pártot támogatni, magára vessen. Nemzetiségi jogvédők, ombudsmanok, sem lennének kinevezve. De ha lennének, akkor se származhatnának a nemzetiségek köréből. Az erre kijelölt miniszterelnök-helyettes maga nem ismerhetné egyetlen nemzetiség nyelvét sem.
A nemzetiségek elleni etnikai támadásokat a magyar kormány is természetesen elítélné. No nem az elkövetőket, hanem az áldozatokat. A romák ellen ugyanis nem történtek atrocitások, hanem azokat maguk követték el, hogy lejárassák Magyarországot. A belügyminiszter egy héttel a támadások után sajtóértekezleten jelentené be, hogy az ablakon bedobott molotov-koktélos palackokon megtalálható az áldozatok nyálmintája.
Az egyik legneuralgikusabb pont az iskolarendszer lenne. A tankönyvek tartalma, nyelvezete és származása állandó vita tárgyát képeznék. Bár sok értelme nem lenne, hiszen ma már a határokon keresztül szabad az áruk, így a tankönyvek, mozgása és az oktatóknak is van mozgásterük, a minisztérium megmutathatja, hogy mennyire törődik a nemzetiségek hazafikká való nevelésével.
Legvégül minden parlamenti párt egyetértene abban, hogy a második világháború nem ért véget. Magyarország háborúba való belesodródását a szlovák nemzetiség okozta. Mindenki egyetért ezért azzal, hogy a Szálasi-dekrétumoknak hatvan év után is érvényben kell maradniuk.

Felvidék Ma, Hzs