A Magyar Nemzet mai számában interjút közöl Miroslav Lajčák, szlovák külügyminiszterrel, a beszélgetést Neszméri Sándor készítette, amelyet most teljes terjedelmében közlünk.
A szlovák külügyminiszter, Miroslav Lajčák hisz abban, hogy valós jószomszédi viszony alakítható ki Szlovákia és Magyarország között.
Az Európai Unió és az észak-atlanti szövetség történelmében még nem fordult elő olyan eset, hogy az egyik tagország kormánya megtiltotta volna egy másik tagország államfőjének, hogy területére lépjen. Most megtörtént: Szlovákia nem engedte be az országba Sólyom László magyar államfőt, holott — ráadásul — mindkét ország a schengeni övezet tagja. Precedens született.
— A döntés meghozatalakor tudatosították-e, hogy furcsa történelmet írnak? — kérdeztük Miroslav Lajčáktól, a Szlovák Köztársaság külügyminiszterétől.
— Természetesen. Nehéz döntés volt és tudatosítottuk súlyát. De a döntés kicsúcsosodása volt egy folyamatnak, mert nem a semmiből született. Sajnálom, de a dolgok úgy alakultak, hogy a többi lehetséges megoldás sok veszélyt hordozott magában, amit a kormány nem vállalhatott fel. Augusztus 21-e nem egy szerencsés nap a szlovák-magyar kapcsolatokban, de ettől függetlenül azt mondom, mind Magyarországnak, mind Szlovákiának mindent meg kell tennie azért, hogy hasonló eset ne ismétlődjön meg, a kialakult helyzetért pedig felesleges kölcsönösen vádaskodnunk.
— Szlovák jogászok is állítják azonban, hogy amennyiben Magyarország a luxemburgi Európai Bírósághoz fordulna, Szlovákia nehezen tudná megvédeni döntését, főleg azt, hogy Sólyom László látogatása veszélyeztette a közbiztonságot, illetve a nemzetbiztonságot. Ön biztos az esetleges sikerben?
— Teljesen biztos vagyok benne. Léteznek európai irányelvek és szlovák jogszabályok, amelyek pontosan meghatározzák, mikor lehet megtagadni a belépést az ország területére. Nekünk pedig olyan információink voltak, hogy a látogatás kapcsán valóban veszély fenyegeti a közbiztonságot, hiszen a látogatás mindkét oldalon aktivizálta a szélsőséges erőket. De nem lenne jó, ha ilyen irányt venne a párbeszéd. A nemzetközi kapcsolatokban vannak bizonyos szokások, előírások, amelyeket illik betartani. És ezeket Sólyom László köztársasági elnök úr nem tartotta be. Hiszen a történet nem a komáromi hídon kezdődött. Azt számos diplomáciai lépés előzte meg. Nem akarom visszaidézni az egész eseménysort, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy szerdán, augusztus 19-én a három legmagasabb szlovák közjogi méltóság már nyílt levélben kérte a magyar államfőt, hogy halassza el útját, s ő még erre sem reagált. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez is precedens az Európai Unió és a NATO történelmében, tehát az is először fordult elő, hogy az egyik tagország államfője nem veszi figyelembe az ilyen kérést egy másik tagország három közjogi méltóságától. Meg az is — ami szinte teljesen elkerülte a magyar sajtó figyelmét —, hogy Ivan Gašparovič államfő a magyar nagyköveten keresztül, tehát diplomáciai úton külön is kérte, hogy augusztus 21-én ne jöjjön Szlovákiába, ami szintén visszhangtalan maradt Sólyom úr részéről. Szóval azt akarom mondani, hogy a továbblépéshez az kell, hogy a magyar fél is elismerje, ő is hibázott, mert ez hiba volt és nem szabad ilyen felett szemet hunyni.
— Igen, miniszter úr, de bizonyára ön is olvasta több szlovák történész és politológus véleményét, akik nem tartják méltányosnak, hogy Szlovákia a beutazás elutasítását a varsó Szerződés csapatainak 41 évvel ezelőtti inváziójával, a prágai tavasz leverésével indokolják. Michal Horsky professzor szó szerint azt írja:”összemosni kölcsönös megnemértésünket, mai vitáinkat hazánk megszállásával a szovjet hadsereg által az esemény történelmi üzenetének mélységes félreértése”. S hadd tegyem hozzá személyes tapasztalatomat: a közjogi méltóságok levelének elolvasása után több központi hivatal, a kormány és a parlament honlapján is kerestem, milyen események várhatók az évforduló kapcsán, sehol sem találtam szervezett programot. A parlament épületével szemben lévő Dubček-szobornál még csak egy koszorú sem volt elhelyezve. Ráadásul Sólyom László tavaly, a 40. évforduló kapcsán elnézést kért a magyar részvételért mind Csehországtól, mind Szlovákiától. Miniszter úr, ennek fényében is elégséges argumentumnak tartja a látogatás időpontjának a megkérdőjelezését?
— Dicséretes, hogy Sólyom köztársasági elnök úr bocsánatot kért. De ez is azt igazolja, hogy olyan történelmi esemény augusztus 21-e, amiért bocsánatot kell kérni, és ezt az elnök úr is tudatosítja, tehát érzékelhette volna a dátum érzékenységét. Ugyanakkor hadd mondom el, hogy mind Gašparovič államfő, mind a miniszterelnök úr koszorúkat helyezett el az áldozatok emléktábláinál, az idén így emlékeztünk az eseményre. És ne feledjük, az évfordulóról Európa is megemlékezett, fontos eseménynek tartják. Ennek kapcsán szeretném még azt is elmondani, hogy tudomásunk szerint az időpont érzékenységére más európai politikusok is figyelmeztették a magyar államfőt. És még valami: Sólyom úrnak a magyar állami ünnepek felidézése kapcsán más országokkal is voltak már negatív tapasztalatai, Szerbiára, Romániára gondolok. Én mindezt csak azért mondom, hogy legyünk már őszinték önmagunkhoz, ha tovább akarunk lépni. De mondhatnék mást is. A szlovák államnyelvtörvény módosítása után feszültté váltak kapcsolataink, egy jó politikusnak ilyen körülmények között mérlegelnie kell, hogy egy-egy lépésével enyhíti-e ezt a feszültséget, vagy éppen fokozza. Sólyom úr ezt nem tette meg. Ugyanakkor — ez talán leginkább a szervezők hibája — a Szent István-szobor átadásából olyan magyar ügyet csináltak, amelyből kizárták gyakorlatilag Szlovákiát, holott Szlovákia területén történt az esemény. Miközben azt igyekszünk sugallni a társadalom felé, hogy Szent István közös királyunk volt, közös történelmi múltunk egyik legnagyobb alakja. Akkor hát miért volt kizárva az eseményből minden szlovák politikus? Tehát látni kell, hogy a beutazás elutasítását egy sor esemény együttes hatása okozta. Végeredményben a szlovákok is érzékenyek. Például nem esik jól nekik sem, hogy két hónapja a nyelvtörvény kapcsán csak azt lehet olvasni, hogy rasszisták, fasiszták vagyunk, hogy a törvény nyelvi holokauszt és hasonlók. A mi érzékenységünkre is figyelhetne a magyar fél.
Pedig olyan kevés kellett volna ahhoz, hogy valóban egy feszültségoldó, közös rendezvény legyen a szoboravató. Hiszen a világon mindenütt bevált szokás, hogy amennyiben egy politikus meglátogat valamilyen oknál fogva egy másik országot, találkozik kollégájával. Én most Szerbiába készülök egy szlovák iskola megalakulásának a 90. évfordulójára, és természetes, hogy bejelentkeztem szerb kollégámhoz, akivel találkozom egy rövid időre. Sólyom László úr egy tapasztalt, képzett politikus. Mi lett volna, ha felveszi a kapcsolatot Gašparovič úrral, és — képletesen szólva — megisznak együtt egy kávét?
Mondok Önnek egy olyan információt, amit talán sehol nem olvashattak még az emberek: mi tizenhárom éve várunk arra, hogy engedélyt kapjunk a magyar féltől, hogy Budapesten, a Deák-téren elhelyezhessünk egy táblát egy ház falára, amelyen csak annyi lenne, hogy ebben a házban élt és dolgozott Ján Kollár szlovák történelmi személyiség. Amikor júniusban tudomást szerzett Gašparovič úr, hogy esetleg Sólyom László nem hivatalos látogatást tesz Szlovákiában, azt mondta Peter Weiss nagykövetnek, hogy ez nagyszerű alkalom lenne egy közös akcióra: a két államfő előbb leleplezné közösen Szent István szobrát, majd ugyancsak közösen a Kollár-emléktáblát. Szóval az ilyen gesztusokra lenne szükség ahhoz, hogy javuljanak a kapcsolatok, ne pedig romoljanak.
— Mindezek ellenére számtalan szlovák elemző és politológus értékelte a kormány és a tárca döntését, hogy ezzel a konfliktussal akarta elterelni a figyelmet az ország belső gondjairól. Az egyre romló gazdasági helyzetről, a romák elleni tüntetésekről, a korrupciós botrányokról, amelyek következtében megromlott a kapcsolat a kormánykoalíción belül, s éppen a Robert Fico vezette Smer és a nemzeti párt között. Van ebben valami igazság?
— Ezek csak a szokásos újságírói spekulációk az ilyen helyzetekben és én nem szoktam spekulációkkal foglalkozni. A magyar államfő látogatása és a körülötte kialakult helyzet semmivel nem függ össze, csak a vele kapcsolatos eseményekkel. És sajnálom, hogy megtörtént, mert ez mindkét országnak árt, egyik országra sem vet jó fényt sem az Európai Unióban, sem a NATO-ban.
— A szlovák-magyar politikai kapcsolatokban több feszültségforrás is van, Ön is mondta. Szociológusok, politológusok viszont arra mutatnak rá, hogy Szlovákiában a magyarellenes hangulatkeltés „politikai pluszpontokat” eredményez, s használják is a pártok, idén láthattuk ezt mind az elnökválasztás második fordulója előtt, mind az EP-választások során. Miniszter úr, ön nemzetközileg is elismert diplomata, akinek vannak tapasztalatai az etnikai jellegű konfliktus-kezeléssel is — legutóbb Bosznia-Hercegovinában teljesített ilyen missziót európai felhatalmazással —, ezért kérdezem, jó-e a rövidtávú politikai sikerek érdekében érzelmi töltetet venni az emberi kapcsolatokba egy nemzetiségileg megosztott társadalomban? És itt nemcsak a szélsőséges politikusok véleményére gondolok, legutóbb például maga Robert Fico hívta fel a Szent Cirill és Metód ünnepség hallgatóságát Dévényben, hogy össze kell fogni a magyar irredentizmus ellen, vagyis ellent kell állni Magyarország Szlovákiával szemben támasztott területi igényeknek, amikor ilyenek nincsenek is.
— Ami a feszült helyzetek kezelése során biztosan nem jó út, az az, amikor a másikban keressük mindenért a hibát, amikor mindenért a másikat tesszük felelőssé, s magunkét pedig elhárítjuk magunktól. Ha a megbékélés útját keressük — és én hiszem, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokban ezt akarjuk tenni —, akkor mindenkinek magával kell kezdenie. Anélkül, hogy bárkit védenék vagy támadni akarnék, hadd mondjak el egy dolgot: a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke, Németh Zsolt úr többek között azt mondta, hogy „Magyarország önmagával határos, s egy egy rendkívüli lehetőség.”. És ezt a mondatot mind a mai napig senki sem kommentálta, senki nem mondta, hogy ez nem igaz, mert Magyarország Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Szerbiával stb. határos. Én mit gondoljak erről. Mit gondoljanak erről Szlovákiában? Nekünk jól esett volna, ha valaki közbeszól, mondjuk Sólyom úr, s azt mondja, vegyen már Németh úr egy korabeli térképet. De nem történt meg. Ezért mondom, hogy mindenki a saját háza előtt tegyen rendet.
— Tény, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokat leginkább a kölcsönös bizalmatlanság jellemzi, annak ellenére, hogy a két ország szövetséges, kapcsolatait az alapszerződés is rendezi, amelyet senki nem kérdőjelez meg. Mi a kiút ebből a helyzetből? Talán a meglévő tizenkét vegyesbizottság munkájának a felélesztése, az igény, hogy munkájuk kezdeményező jellegű és hatékony legyen?
Mert egyértelmű, hogy a húrt már nem lehet tovább húzni.
— Ahol megvan a kellő jóakarat, mindig megtalálják a szükséges eszközöket a problémák kezeléséhez. Igen, már csütörtökön ellátogat Pozsonyba Czukor külügyi államtitkár úr, és éppen a bizottságok munkáját fogjuk értékelni, s arról fogunk beszélgetni, miként kell átalakítani és tartalommal megtölteni a vegyesbizottságokat, illetve azok munkáját. Három nappal később Balázs miniszter úrral találkozom, akivel ugyancsak a közös, kölcsönösen előnyös megoldásokat fogjuk keresni. Hiszen a szlovák és a magyar politikai reprezentáció legfőbb feladata a két ország viszonyát illetően, hogy békében éljünk egymás mellett és alkotó légkörben valósíthassuk meg az együttműködést, s hogy polgárainknak ne legyen oka a bizalmatlanságra.
— Miniszter úr, ön hivatalba lépésekor azt mondta, egyik legfontosabb célja a szlovák-magyar viszony rendezése, amelyet csöndes, de nyílt diplomáciával lehet elérni. Most is azon dolgozik, hogy mihamarabb jöjjön létre a szlovák-magyar kormányfői csúcs. Mit gondol, mikor kerülhet erre sor, munkája egy kisebb sikereként?
— A kialakult helyzet csak igazolja céljaim fontosságát, s csak azt mondhatom, az egyetlen és legjobb út az állandó párbeszéd minden szinten. Ezt szeretnék látni szerintem polgáraink is. Sok a közös tennivaló, s azok megoldását nem segítik a sajtón keresztüli üzengetések, de a panaszkodás sem az EU-ban vagy másutt. Minél hamarabb tudatosítjuk, hogy közös dolgainkat csak mi intézhetjük egymás közt, hogy közös problémáinkat senki nem oldja meg helyettünk, annál gyorsabban jutunk közel egymáshoz, annál hamarabb érjük el, hogy egy-egy kormányfői vagy államfői csúcs nem történelmi esemény lesz, hanem közös dolgaink hétköznapi intézésének normális eszköze. Én ezt szeretném elérni, és az első ilyen találkozót lehetőleg már ősszel.
Magyar Nemzet, Neszméri Sándor
