Ma, augusztus 13-án, délután negyed háromkor, Farkasréten lesz PÜSKI SÁNDOR temetése. A magyar könyvesek doyenjét Hegedűs Lóránt nyugalmazott református püspök temeti; beszédet mond Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója, Domokos László író és Somodi István, a Szárszói Baráti Kör elnöke.
A Püski kiadó megalakulásának 70. évfordulójára szánt kiadványba Duray Miklós megírta a Püski házaspárral való találkozása történetét. Ezzel az írással búcsúzunk Püski Sándortól, legyen áldott az emléke.
Püski Sándor Békésen született 1911-ben, 1935-ben avatták jogi doktorrá. 1938-ban nyitotta első könyvesboltját, 1939-ben megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót. 1943-ban a szárszói konferencia társszervezője volt; 1962-ben koholt vádakkal bebörtönözték, 1963-ban szabadult, majd 1970-ben feleségével kivándoroltak New Yorkba. Itt alapították a Duray Miklóstól Konrád Györgyig számos író művét megjelentető Püski Kiadót. 1988-ban hazatértek, Budán nyitottak kereskedést, melyet fiaik és unokáik visznek tovább.
Ilus néni és Sándor bácsi élete a megtestesülő nemzetstratégia volt
(Visszaemlékezés Püski Sándorékra a könyvkiadó alapításának hetvenedik évfordulója alkalmából, 2009. augusztus 3.)
Valamikor, 1973 tájékán, böngésztem apósom könyvtárában és kezembe akadt Sinka István kötete, A fekete bojtár vallomásai. Nem sokat tudtam Sinkáról azon kívül, hogy a népi írókhoz tartozott és a második világháború után a hivatalok és az új hatalom kiszolgálói a nemzete iránti féltő elkötelezettsége miatt kiiktatták őt az írók névsorából, de egy évtizednyi elhallgatás után, Szabó Dezsővel együtt az értékmentőknek őt is sikerült szőrmentén visszacsempészni a magyar irodalomba. Sinka kötetét Püski adta ki – mondta nyomatékkal apósom, aki az 1940-es évek első éveiben kiadványokat kapott ajándékba a Püski kiadótól, hogy a visszacsatolás után a Bars-megyei református közösségekben segédlelkészként szervezhesse a népi színjátszást.
Addig a Püski nevet csak elvétve hallottam, először Gion Nándortól, majd főleg Tasnádi Gábor budapesti barátomtól, aki azon kívül, hogy Sasadon gombatermesztéssel foglalkozott, felvásárolta számunkra a budapesti antikváriumok pult alatti készleteit, beleértve a népi írók könyveit. Be kell vallanom töredelmesen, hogy ezelőtt Püskit esetenként összekevertem Cserépfalvyval. De hát egy geológustól ez bocsánatos bűn a kommunizmus idején, amikor sem az egyikről, sem a másikról, a szűk szakmai körökön kívül hallani sem lehetett, főleg nem az elszakított magyarság soraiban.
Egyébként is, a könyvkiadás a kommunizmusban állami monopólium volt. Ezért mondtam le korábbi szépírói ambícióimról, pedig éreztem késztetést. Nem akartam a hivatalos fórumokon való megjelenés lehetősége miatt lepaktálni a hatalommal. Számomra az írók abban az időben a megalkuvás megtestesítői voltak. Úgy láttam, hogy minden szókép csak egy csel az igazság kimondásának elkerülésére. A felelősség előli kibúvásnak tekintettem a sorok közötti olvasás technikáját. Ekkor döntöttem el, hogy tudatosan és elvszerűen szembehelyezkedem a kommunista hatalmi rendszerrel – sem szóban, sem írásban nem alkuszom. Ez a döntésem, hogy semmi közösséget nem vállalok a kommunista hatalommal, segített a találkozásban Püskiékkel.
Budapesti barátaim segítségével, elsősorban Bence Gyuri bíztatására, 1976 őszén megtaláltam a rendhagyó, de az akkori viszonyok között az egyetlen lehetséges megoldást – a nem hivatalos ellenzékiséget. Neki köszönhetem, hogy egyik szerzője lehettem a Bibó Emlékkönyvnek.
Bence György 1978-ban aztán azt is javasolta, hogy írjak egy terjedelmesebb (néhány oldalas) önéletrajzot, felkészülve arra az egyre valószínűbb eshetőségre, hogy letartóztat a csehszlovák államrendőrség. Az életrajzomat elhelyezik minden jelentős nemzetközi szervezetnél, hogy tudják, ki vagyok, ha lecsuknak. Afganisztánnak Szovjetunió általi megtámadása napján, azaz karácsony után két nappal kezdtem írni a szöveget, amely egy-két hónap alatt a Kutyaszorító c. irattá változott. Édesapám ekkor még élt.
A Kutyaszorító kéziratát a jégszekrény aljára felragasztva rejtegettünk, majd Regényi Emil 1979 júniusában, egy duplafenekű kofferben kicsempészte Csehszlovákiából. A kézirat egy példányát a román határrendőrség az év augusztusának egyik szombatján lefoglalta egy japán állampolgárnál az Ártánd-Bors határátkelőn. Vasárnap – Sopronból jövet, ahol Ausztriában élő rokonaimmal találkoztunk – már a Rajka-Oroszvár-i határátkelőn levetkőztetve megmotosztak, majd hétfőn a munkahelyemen rajtam ütött a csehszlovák államrendőrség. Ekkori rajtaütéseik egyik szomorú következménye lett apám korai halála. A sok korábbi megpróbáltatás után ezt az újabbat, fia üldözését már nem viselte el. A kéziratom sorsa is itt vett új fordulatot, azaz önálló életet, mivel egyértelművé vált, hogy az állambiztonsági hatóság már ismeri.
Ezt követően, csak 1980 koratavaszán merészkedtem ismét határon túli kiruccanásra, amikor Janics Kálmán már javában azt terjesztette rólam, hogy én vagyok a provokatőr, a KGB és CIA ügynöke. Csoóri Sándor javasolta ekkor, hogy meg kellene jelentetni nyomtatásban a Kutyaszorítót.
Ki legyen a kiadója és hol? – kérdeztem.
Püskiék, New Yorkban. Ha beleegyezel, megbeszélem velük – mondta Csoóri.
A fülemnek akkor ez úgy hangzott, mintha akadémiai tagságot ajánlottak volna fel nekem.
Pedig csak egy esetlenül, kényszerből és véletlenül megszületett, bővített életrajzról volt szó, amit a helyzet íratott általam. A szövegről joggal mondta ki a bírálatot Csoóri: nem szépíró írta – csakhogy ő akkor nem tudta, mert nem beszéltünk róla, tudatosan lombtalanítottam nyelvezetemet, nehogy valaki azzal gyanúsítson, hogy szavaimmal visszaélni akarok az emberi érzelmekkel. De nem is az volt számomra az izgalmas, hogy kiadják a kéziratomat, hanem, hogy Püski adja ki. Ez a név számomra akkorra már varázsszóvá lett. A kitartás, a tántoríthatatlanság, a nemzetszolgálat egyesült benne, még ha nem is ismertem őket. Akinek a könyvét Püskiék kiadják, az már jelent valamit – gondoltam is, és mondták is.
Akkor szerkesszünk könyvet, adtam meg magamat, de nem könnyedén. Ez lesz a második könyv, ami egy csehszlovákiai magyartól úgy jelenik meg, hogy az állam nem adott rá engedélyt.
1981. július elején Csoóritól üzenetet kaptam. A pécsi anyanyelvi konferencián találkozhatok Püskiékkel. Meg kell szervezni az odautazást. Édesanyámat és a nővéremet rábeszéltem, hogy utazzunk le pár napra a Balatonra, abban az időben, amikor a konferencia kezdődik. Egy családi kirándulás, ráadásul két gyászruhás nővel (édesapámat gyászoltuk) talán kevésbé feltűnő, mintha egyedül mennék. Ebben tévedtem. Anyámat és nővéremet is megmotozták a határon, engem levetkőztettek, az autónk belső részét darabokra szedték, csomagjaink tartalmát darabonként leellenőrizték. Néhány órát eltartott ez a tortúra, közben anyámat ápolni kellett, idegei felmondták a szolgálatot, nem bírta abbahagyni a sírást. De végül is továbbengedtek. Egy rövid budapesti megálló után, ahol Csoórival és Sass Marcival megbeszéltem a pécsi találkozó részleteit, Balatonfüredre mentünk. Onnan két nap múlva az első reggeli komppal átkeltem Szántódra, autóstoppal bejutottam a siófoki buszpályaudvarra. Egyik autóbusszal Dombóvárig jutottam, majd egy másikkal már Pécsre, az anyanyelvi konferenciára. Az amerikai magyarok egy részének szabadságtudata olyan lehengerlő volt, hogy megszeppentem tőle, de Püskiék mások voltak – végre találkozhattam velük. Először Ilus nénivel, aki úgy borult a nyakamba, mintha a rég nem látott fiát ölelte volna, és zokogott meg simogatott engem. Ma is érzem kezének érintését arcomon. Majd mintegy fél óra múlva megjött Sándor bácsi is. Néhány pillanatig álltunk egymással szemben, jól megnézett, és jóságos mosolyával kísérve kezet nyújtott, miközben egy kicsit meghajolt előttem, majd magához ölelt és ezt mondta: nem vagyok bácsi, bátyád vagyok, érezd magad jól közöttünk. Együtt töltöttük az egész délutánt és az estét, ami azért is volt jó, mert megbeszéltük a Kutyaszorító kiadását. Ekkor dőlt el véglegesen, hogy Csoóri írja az előszót, Bence György pedig szerkeszti a szöveget. Arról, hogyan jut ki majd a kézirat New Yorkba, nem esett szó, annál inkább arról, hogy Püskiék meghívnak minket egy amerikai utazásra, előadókörútra.
Bence Gyuri 1981 őszén üzenetet küldött: gyere elolvasni a könyved kéziratát.
Mentem.
Találkoztunk Kőszeg Ferencéknél. A Rákóczi út sarkán laktak. A lépcsőházban a fogászati rendelő csengőgombját kellett megnyomni.
Megnyomtam. Kinyílt az ajtó. Felmentem az első emeletre. Beültettek egy ódivatú fogorvosi székbe és a kezembe nyomták a mintegy százoldalnyi iratcsomagot. Javítsak bele? Később megérkezett Bence Gyuri. Kérdezte: elolvastad? Bódultan válaszoltam:igen.
És?
Tettem benne néhány javítást.
Akkor ez így fog megjelenni. Majd hozzátette: Csoóri megígérte, megírja az előszót. Ha Janicsnak Illyés, neked Csoóri, te választottad. Ezt követően eltűnt a látókörömből könyvem kézirata. Telefonon megkérdezni, hogy mi a sorsa, nem lehetett, élőszóban pedig néha hónapokig nem volt kitől.
A következő év tavaszának vége felé, Amerikából kaptam egy ajánlott levelet, hivatalos meghívást Püskiéktől, ahogy azt Pécsett megbeszéltük. De néhány nappal ezután ismét rajtam ütött az államrendőrség és a pozsonyi alagút-sori lakásunkban rendezett házkutatás alkalmával elsőként ezt a levelet foglalta le. Ekkor vonták be útlevelemet is. Ősszel pedig letartóztattak. A következő évben, azaz 1983 februárjában az ügyvédem súgta a fülembe: megjelent egy könyve Amerikában. Amikor szabadlábra helyeztek, tudtam meg hitelesen, hogy annak rendje és módja szerint, 1982 év végén megjelent Csoóri Sándor előszavával a Kutyaszorító c. keménykötéses könyvem, a Püski kiadó gondozásában, New Yorkban. Emiatt Püski Sándorékat egy éves Magyarországra való beutazási tilalommal büntette a kádári hatalom. Csoóri Sándort pedig egy éven át publikálási szilenciummal igyekeztek elnémítani. A második letartóztatásom után a Kutyaszorító is bekerült a periratomba. A pozsonyi Marxizmus-Leninizmus Intézetének munkatársa, aki az államrendőrség számára szakvéleményt írt a könyvről, kiemeltem foglalkozott ebben a Püski Könyvkiadóval. Azt is felrótta, hogy azért jelentettem meg a könyvet Püskiékkel, mert ez a kiadó tekintélynek örvend a magyar értelmiség egyes köreiben és ezzel akartam azt a látszatot kelteni, hogy megalapozott a könyvemben leírt vélemény. (Ezt a véleményezésrt Peter Weiss, ma Szlovákia budapesti nagykövete írta alá.)
Az amerikai magyarok ITT-OTT-os körével, ahová leginkább tartoztak Püskiék is, csak a második szabadulásom után, 1985 nyarától éledt újra a kapcsolatom. Tervezni kezdtük azt az amerikai körutat, amelyre eredetileg Püskiék hívtak meg, és közvetítők útján, elsősorban Hámos László révén további könyvek kiadásáról is szót ejtettünk. Amikor sok viszontagság után 1988 augusztusában kijutottunk az Egyesült Államokba, három új könyv kéziratát illetve tervét vittem magammal, melyek közül a Kutyaszorító második kötetét, és a Kettős elnyomásban c. kötetet, a jogvédő bizottság tevékenységéről, szintén a Püski kiadó jelentetett meg, az utóbbit közösen a Magyar Emberjogi Alapítvánnyal (HHRF).
Amerikai, több mint egy éves tartózkodásom során döbbentem rá Püskiék igazi nagyságára. Könyvesboltjuk, aminek emeletén volt a lakásuk is, magyar szellemi műhelyként működött. Előadásokat, könyvbemutatókat szerveztek, egy-egy ilyen eseménykor úgy megtelt a ház, hogy tűt nem lehetett volna leejteni. A könyvtáruk, ami inkább a bolt raktára volt, a legsúlyosabb nemzeti örökséget jelentő könyvekkel volt megzsúfolva. Napközben a boltban olyan hangulat uralkodott, mint itthon, az azonos szellemiségűek, a magunkfajták között. Emiatt a környékükön az utcán is hallható volt magyar beszéd, meg a hentesnél és a közeli vendéglőben is. Éjszaka pedig néha magyarul kurjongattak az utcán. Püskiék Amerikában ugyanazt a munkát végezték, amit itthon, míg a kommunisták ezt nem tiltották be. Majd mikor az egypártrendszer bukásakor hazajöttek, ugyanott folytatták…
www.duray.sk, Felvidék Ma
