Mészáros Alajos, EP-képviselő (MKP) a nyelvtörvényről:
Itthon vagyunk, a szülőföldünkön élünk, van országunk, államunk, de vajon hazánk van-e? „Hazám az a föld, bizony csak az a föld,/ ahol nyelvem ép,/ nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó / ötödik kerék.” – írta Gyurcsó István költő 1968-ban, s a helyzet, sajnos, azóta sem változott!


Elfogadni, azonosulni, hazánknak érezni csak azt a földet lehet, ahol nem kérdőjelezik meg a létünket (pl. „Szlovákiában nincsenek is magyarok, csak magyarul beszélő szlovákok…”), ahol rafinált módszerekkel nem hoznak bennünket hátrányos helyzetbe (a déli régiók infrastruktúrájának tudatos elhanyagolása, gazdasági háttérbe szorítása), ahol a jogkorlátozás nem gátol a szabad gondolkodásban, alkotásban, érvényesülésben (nyelvi szabadság).

Sajnos, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által 2009. június 30–án elfogadott államnyelvről szóló törvény sokunkban megingatta az ország demokratikus vezetésébe vetett bizalmat, és kérdések, aggodalmak sorát indította el bennünk.

A törvény hivatalosan deklarált általános célja az államnyelv védelmének erősítése. Helyes, elfogadható ez a törekvés, amennyiben a törvény az adott nyelv öntisztító folyamatait, fejlődését segíti elő. Semmiképp sem tekinthető azonban annak, ha a többség védelmét szolgálja a helyzeténél fogva amúgy is hátrányos helyzetben lévő kisebbségekkel szemben. Az idézett törvény megcsonkítja a kisebbségekhez tartozó személyek jogait, illetve folyamatosan dupla munkára kényszeríti a nem szlovák anyanyelvű lakosokat azáltal, hogy nyelvük használatát szóban és írásban számos területen a szlovák nyelvvel való párhuzamos kommunikációhoz köti. Teszi ezt a:

a magyar nyelvű földrajzi nevek használatának korlátozásával,

a nyelvellenőrök szerepre utasításával az állami szervekben és önkormányzatoknál,

a pedagógiai és belső dokumentáció kétnyelvű vezetésének kötelezővé tételével a kisebbségi oktatási intézményekben,

az emlékművek kétnyelvű felirattal való elláttatásával, elsőbbségként szlovák nyelvű felírással,

a nemzetiségi rendezvényeken a szlovák nyelvű konferálás kötelezővé tételével,

a nyilvánosság tájékoztatásakor, hirdetések esetén a szlovák nyelvű elsőbbségek előírásával még akkor is, ha az adott település lakosainak a többsége magyar,

az egészségügy területén az orvos és beteg közötti kommunikáció – a groteszkség határát súroló – törvényi szintű szabályozásával stb.

Ezen törvénypontok megszegését a törvény értelmében büntetéssel, bírságokkal, szankciókkal sújtják, amelyek kiszabása, gyakorlatban való alkalmazása a bizonytalanság, a zavar és félelem légkörét alakítja ki az emberek között.

Az európai országokban elfogadott nyelvtörvényeknek – már ahol van ilyen — nem a kisebbségekkel szemben kell óvniuk a nyelvet, hanem épp a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának — amit 1992. június 22-én fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága Strasbourgban — szellemiségével kell összhangban lenniük. Az Európa Tanács Kartájának célja, hogy támogassa az Európában beszélt helyi és kisebbségi nyelveket, megóvja és fejlessze Európa kulturális gazdagságát és hagyományait.

A nyelvek védelmének két szintje létezik. Az alsó védelmi szintet minden aláíró köteles elfogadni. A Szlovákia által aláírt (2001.02.20) és ratifikált (2001.09.05) Karta meghatározza, mely nyelvet vagy nyelveket sorolnak a Karta védelme alá esők közé Szlovákiában, s ebben a magyar nyelven kívül még 8 nyelvet (bolgár, német, horvát, ukrán, lengyel, ruszin, roma, cseh) sorolnak fel. Ezenfelül az aláírók vállalhatják, hogy ezen nyelvek magasabb szintű védelemben részesülnek.

A 2009. szeptember 1-jén érvénybe lépő államnyelvről szóló törvény azonban nem teljesíti még az alsó védelmi szintet sem, hiszen annak irányelveivel ellentétben korlátozza a kisebbségek nyelvhasználatának szabadságát.

Az államnyelvről szóló törvény nincs összhangban az SZK Alkotmányával és az ország nemzetközi kötelezettségvállalásaival sem, ugyanis az Alkotmányban a kisebbségek jogairól szóló részben megfogalmazottak alapján a Szlovák Köztársaság biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tarozó polgárok jogait a kisebbségi nyelvek használatát illetően különböző területeken.

Igaz, az Alkotmány 34b cikkelyének 2. pontja tartalmaz egy mondatot, mely alkalmat ad a visszaélésre és különböző értelmezést is lehetővé tesz.

Jelen esetben az államnyelvről szóló törvény még az Alkotmányban rögzített jogainkat is korlátozza bizonyos mértékben. Ez a törvény nem rólunk, kisebbségekről, hanem a hatalomról és a megfélemlítésről szól. Tapasztaljuk ezt az oktatás kapcsán, hisz sokszor mennyi időbe és energiába telik a szülők félelmének feloldása, akik nem merik vállalni gyermekük számára a magyar iskolát! Pedig cáfolhatatlan, hogy csak az anyanyelven szerzett tudásra építve fejlődhet ki olyan harmonikus, kiegyensúlyozott, határozott egyéniség, aki a saját kultúrájával felvértezve komplexusok nélkül állja meg a helyét a világban.

Vitathatatlan: jó, ha az ember ismer más nyelveket, hisz ez a XXI. században már nélkülözhetetlen, de idegen nyelveket tanulni is csak az anyanyelv biztos ismerete mellett lehet. Különböző nemzetiségű emberek élünk egymás mellett, dolgozunk, kommunikálunk egymással nap mint nap problémamentesen, tiszteletben tartva egymás nemzetiségét, tiszteletben tartva a másikat. Ez nem politikai kérdés, ez íratlan szabály.

Az államnyelvről szóló törvény előkészítésekor azonban nem fordítottak elég időt és kellő figyelmet a felek meghallgatására, mellőzték a nemzeti kisebbségekkel való párbeszédet és egyeztetést, hiányzott a szakértői elemzés a nyelvi helyzetről. A felsoroltak figyelembe vételével nem borult volna fel az egyensúly az államnyelv védelmének célja és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvhasználati jogai között.

Mészáros Alajos, EP képviselő

Felvidék Ma