(Koncsol László jegyzete)
A mi nyelvünket is a teremtő Úr ültette lelkünkbe, ő bízta ránk, hogy éljünk vele, őrizzük és gyarapítsuk, mert része a Teremtés csodájának és eszköze emberi kiteljesedésünknek.
Az örök Istenre kell hát hallgatnunk, nem a semmiből felbukkanó és oda visszahulló demagógokra. Senkinek sincs joga, hogy nyelvemet, a számomra legfontosabb személy, anyám nyelvét, Isten művét, hivatásom eszközét és célját pusztítsa, vagy az ésszerűség határain túl korlátozza.
Szlovákia kormánykoalícióját messze ragadták a túláradó nemzetimádat lovai, ki a versenypályáról, veszélyes vadvizek és lápok közé, ahol a ló és hajtója könnyen nyakát szegheti, ahonnan visszaút nehezen van, ahol – a közelmúlt európai esetei is mutatják – pusztulásuk réme is fenyeget. A bel- és külviszályok mindig gyűlölködő és uszító szavakkal mondatokkal és társadalmi csoportok jogainak korlátozásával kezdődnek. Szidalmak záporai hullanak a fejünkre évek, a rendszerváltás első hetei óta, s az uszítás tetteket – kormányhatározatokat és törvényt érlel. Erre volt j ó nekik a szólás szabadsága. Kormánykoalíciónk politikai gondolkodását a diktatúrák logikája irányítja. Nem csoda, hisz hangadói és vezetői azokban a rendszerekben szocializálódtak, azt tapasztalták, tanulták, hallották és részben gyakorolták. Szerintük az állam és a korirány nem szolgál, hanem uralkodik. A polgár nem szabad ember, hanem alattvaló. Az állam a parancsuralmi államelmélet felfogásában erőszakszervezet, amely kénye-kedvére, ötletszerűen is gyúrhatja alattvalói életét. Nem kibontakozásukat segíti, hanem kényszeríti őket. Abszurd törvényeket hoz ellenük.
A demokratikus állam nem elnyomó gépezet, hanem a polgárok megbízottja abból a célból, hogy kiteljesedésüket, egyetlen földi életük szabad kibontakozását biztosítsa. Az államot a polgár tartja el nem kevés adójával, ő pénzeli, hogy neki szolgáljon. Nem a polgár, hanem az állam a szolga, s ha az állam jól fizetett irányítói rosszul szolgálnak, mint rossz szolgákat el szokás csapni őket.”Občan, to znie hrdo” (A polgár büszke szó) – írta Dominik Tatarka, akitől sok szöveget magyarra fordítottam, hogy könyvünket 1968 után bezúzzák azok, akik nem egészen így gondolták a dolgot. Akkor idegen harckocsik, most kocsmatöltelék hegyibetyárok próbálják belénk fojtani a szabad szót és gondolatot.
Az egyházakat saját belső, az isteni kinyilatkoztatásból eredő törvényei irányítják. A kormánykoalíció nem írhatja fölül sem a 11. vatikáni zsinat, sem a protestáns vallásfelekezetek, sem az ortodox egyház, sem a zsidóság hitéletének belső törvényeit, a kánonokat; a nemzetpolitikai agresszió lepattan róluk. Ki mer cinikusan belenyúlni a halottak iránti kegyelet aktusaiba, a temetkezés fájó misztériumába? Akik ezt a képtelen törvényt kifőzték és valami vak és süket nemzeti részegségben meg is szavazták, gondolják már meg, hogy az orvos nem hivatalnok, hanemm az én adógarasaimból eltartott személy, akit hippokratészi esküje kötelez arra, hogy gyógyítson, bármilyen nyelven súgom a fülébe panaszaimat. A posta is az én koronáimból és euróimból épült föl, s illetékeim fejében engem szolgál, bármilyen nyelven, ha japánul vagy indonézül vetem is oda azt a pár szót dolgozójának. Ő sem úr, hanem szolga, az én szolgám. Ugyanígy minden hivatal: ő van értem, és nem fordítva. Én alkalmazom és tartom el őt, s nem ő engem: én parancsolok neki, nem ő énnekem.
A latin minister szolgát jelent. Az én szolgámat, a polgár ügyeinek szorgalmas, hű intézőjét. Minden állampolgáréit. Ez a képtelen koalíció, amely igyekszik korszerű gazdaságot építeni, míg teljesen értelmetlenül és értelem nélkül, hisz előbb cselekszik, s csak aztán esik gondolkodóba, egy rég elavult, XIX. századi nemzetpolitikát művel, s az ország etnikumait egymás ellen hangolja. Nemcsak az ország magyar polgárait, az Európai Unió elveit, belső harmóniáját árulja el, hanem a szlovák nemzet lelkén is sebeket ejt. A gyűlölet betegség, amelynek gyógyítása egy tartós majdani másféle kormányzatra vár, és bonyolult feladat lesz; a családokban, óvodákban és iskolákban kell megkezdeni. Feledni azonban, sajnos, nem lehet koalíciónk kinyilatkoztatásait és egyre elvadultabb tetteit; a jövő történelme emlegetni fogja őket. Fölemlítjük a XIX. század második felének magyar kormányzati hibáit és bűneit, irulunk-pirulunk értük, de a szlovák és a cseh bűnöket is emlegetni fogjuk: a Beneš-dekrétumokat, a csehek kiebrudalását Szlovákiából, a zsidók kiszolgáltatását Hitlernek, a németek kitoloncolását, a rovásunkra végrehajtott földreformot, a magyar vagyonok elkobzását, a belső gyarmatosítást, a magyarok kényszermunkáját, a kikényszerített lakosságcserét, az iskolák – minden magyar iskola – bezárását, a magyar élő és írott szó tilalmazását öt éven át — és minden egyebet, amely valaha is a szlovákiai magyarok emberi méltóságára és polgári szabadságjogaira tört. A csehszlovák köztársasági elnök, Václav Havel pozsonyi megkergetését, a szlovák köztársasági elnök fiának elrablását, a magyar köztársasági elnök kitiltását RévkornárombóI, például.
1984-ben egy nemzetközi írótalálkozó katalán résztvevője elmondta, hogy ha Franco fasiszta diktatúrájában egy barcelonai nyitott ablakon át a spanyol csendőrök katalán szót hallottak kiszűrődni, bedörömböltek, és bekiabáltak, hogy tessék spanyolul beszélni, mert Spanyolországban vagyunk. A dolog ismerős: Na Slovensku po slovensky. Ellenpéldája ennek Finnország: a tíz százaléknyi svéd kisebbség kedvéért minden finn gyermek kötelezően tanulja a svédet, a finn hivatalokban csak svédül is tudó szakembereket alkalmaznak, az országban minden felirat kétnyelvű, bélyeg, pénz, okirat úgyszintén, s a finn hadseregnek svéd vezényleti nyelvű alakulatai is vannak, aki svédül akarja hallani, hogy jobbra vagy balra át, ezekbe a csapattestekbe irányítják, akár svéd, akár finn anyanyelvű az illető. A közel ezeréves békés magyar-szlovák együttélés nevében várjuk, hogy a szlovák politika stratégiai látomásában földerengjen ez a kép, a finn megoldás vágyképe, s törni kezdje a fejét az e célt követő taktikai lépések kidolgozásán. A XIX. század utolsó harmadának hibáiért és bűneiért nem a mátyusföIdí Mari nénin és a bodrogközi János bácsin kell elverni a port: sem ők, sem őseik nem vétettek a szlovákoknak Még én sem – mi sem, akik itt most együtt vagyunk. 1945-1950-benn pofonokat kaptunk magyar szavainkért. Volt, ahol a tanítóktól a nyakleves, a tenyeres vagy a körmös járta. Utcán, vasúton a pofon, vagy a kopaszra nyírás. Most a nyelvtörvény szerint, bár tegnap a budapesti szlovák nagykövettől úgy hallottuk, hogy a pénzbüntetés dolgában a kormány részleges visszavonulót fújt, s magánszemélyeket nem szankcionál, az államhatalom pénzt akar nyelvem használatáért. Ötezer euro – százötvenezer hatszázharminc szlovák korona. Amikor meghallottam, mindjárt számolni kezdtem: nyugdíjam, nem titok, 299 euró, ez egy évre 3588 Euro, vagyis 108 092 korona. Nem elég egy nyelvrendőri büntetés legombolására, jövő évi nyugdíjamból kell még törlesztenem 42 528 koronát, azaz 1412 Eurót. Nem fizetek, nem fizethetek, gondoltam rögtön, mert mertem a postán, az orvosnál, mit tudom én, hol, Istentől kapott és szülőanyámtól tanult nyelvemmel, hivatásom eszközével élni, amely soha senkinek sem ártott, amely emberi kapcsolataink és egy kultúra építésének eszköze, s csak egy félőrült, elvakult, előbb cselekvő, csak aztán gondolkodó, gyűlölettől átitatott agyú embercsoport nyelvi egyneműsítő buzgalmának áll az útjában. Nem fizetek, gondoltam, a büntetést börtönnel váltom ki. Gazdagodom egy élménnyel, biztosan j ó lesz még valamire a pályámon.
Minden háborúság, bel- és külviszály szavakkal kezdődik. Uszítással, szidalmakkal, gyűlöletkeltéssel indul. A többségi Milosevic-tyel, Slotával, ezzel-azzal. Aztán jönnek a törvények, a pofonok, a magyarverések, a tömegverekedések, végül a fegyver és a vér. Szolgáink, miniszter urak: ezt az utat vizionáljátok? Akkor a véget is látnotok kell, a történelem mutogatja nekünk. Nem minden szabad, ami lehetséges: ezt fontoljátok meg, amikor törvényeket hoztok ennek a szép, Istentől békére, virágzásra teremtett, több etnikumú, kultúrájú, nyelvű országnak.
Koncsol László
Felvidék Ma
